Nem tudni, hogy mennyiben végleges döntés a tolmácsolás felszámolása – aminek hátterében amúgy értesülések szerint költségmegtakarítás, valamint az a tapasztalat állhat, hogy az elmúlt évek gyakorlata szerint az üléseken „amúgy is” mindenki angolul beszélt, a tolmácsokat pedig lényegében soha senki nem vett igénybe – de a lépés lehetséges politikai kihatása, ha valóban sor kerül rá, e percben még beláthatatlan.

Az EU-intézményeknél honos nyelvhasználati rezsim ugyanis a 27 tagország együttélésének és együttműködésének az egyik legfontosabb talpköve. A többnyelvűség elvét az Európai Unió Alapjogi Chartája rögzíti, amely szerint

az uniós polgároknak joguk van ahhoz, hogy a 24 hivatalos nyelv bármelyikén felvegyék a kapcsolatot az EU intézményeivel, és ugyanazon a nyelven kapjanak választ.

Az uniós jogszabályok és azok összefoglalásai az EU összes hivatalos nyelvén olvashatók (az ír kivételével). Az Európai Tanácsnak (a tagországok állam-, illetve kormányfőit tömörítő szervnek) és az Európai Unió Tanácsának ülésein (ez utóbbiban a tagállamok miniszteri szinten képviseltetik magukat) az összes uniós hivatalos nyelvre tolmácsolják az elhangzottakat. Az Európai Parlament képviselői bármelyik hivatalos nyelven felszólalhatnak a Parlamentben.

Hivatalos nyelv amúgy az, amit taggá váláskor valamely tagország a maga részéről annak nyilvánít, és ez tagországonként lehet több is. A három etnikumú belga föderációban például értelemszerűen három hivatalos nyelv – a francia, a flamand és a német – létezik, de még az „egynemzetiségű” írek is történelmi és kulturális okokból hivatalos nyelvnek minősítik az angol mellett a keltát is. Másfelől viszont bizonyos országoknak nincs az ország nevéhez köthető egyetlen nyelve (az iménti példánál maradva: Belgiumnak nincs „belga” nyelve, miként ahogy Ciprusnak az EU-hoz csatlakozott görög oldalának sincs „ciprusi” nyelve).

Jelenleg összesen 24 hivatalos nyelv van, és alapelv, hogy a fent említett nyelvhasználati elvárások mindegyik esetében érvényesüljenek. Ezzel egyébként az Európai Unió egyedülálló:

nincs a világon olyan többnyelvű nemzetközi szervezet, amely hasonló közelítésmódot alkalmazna.

A napi munkában persze az európai uniós intézményeknél és szervezeteknél is léteznek bizonyos egyszerűsítések. Technikai, szakértői, szakdiplomatai üléseken (ilyenekből több száz van) úgynevezett munkanyelveket használnak, hiszen ennyiféle fórumon állandóan az EU összes nyelvére szimultán tolmácsolni lehetetlen volna: sem a szükséges humánforrás, sem az ennek finanszírozásához szükséges pénzügyi fedezet nem állna hozzá rendelkezésre.

Fontos szempont az is, hogy az EU-intézmények közül azoknál, amelyek mandátumuknál fogva nemzetek feletti tevékenységet végeznek – azaz munkatársaik éppen hogy nem konkrét tagállamot, annak népét vagy nyelvét képviselik –, a napi munkában nem szükségszerű elvárás valamennyi hivatalos nyelv használata, hanem érvényesíthető egyfajta "hatékony nylevhasználati" rendszer.

Azzal a megszorítással, hogy az itteni munkafolyamatok végén is, a politikai szinten véglegesített és valamennyi tagországot érintő végtermékeket ilyen esetekben is minden nyelvre lefordítanak.

A napi munkavégzésnél használt „munkanyelvek” köre többnyire az úgynevezett „nagy nyelveket” foglalja magában,

alaphelyzetben az angolt és a franciát, de egy-egy napirendi ponthoz kapcsolódva minősülhet munkanyelvnek bármelyik „kis nyelv” is, például az észt, ha valamely kiemelt észt problémát készülnek megvitatni.

Megalakulás után a közös piac munkanyelve a francia volt, és érdekes módon ez is maradt még azt követően is, hogy 1973-ban az angol nyelvű Nagy-Britannia és Írország csatlakozott a közösséghez. (Egyébként az Európai Bíróság egyetlen hivatalos nyelve ma is a francia.) Változást ez ügyben az 1995-ös bővítés hozott: ekkor csatlakozott egyebek között a skandináv Finnország és Svédország, mindkét helyen az angolt mondhatni anyanyelvi szinten beszéli a lakosság túlnyomó többsége. Minderre aztán csak ráerősített a két évvel később elhatározott csatlakozási tárgyalás a kelet-európai tagjelöltekkel, amelyeknél az elsöprő többség szintén az angolt preferálta.

A brit kilépésről határozó 2016-os „brexit-népszavazás” (elsősorban francia mozgolódásra) ismét napirendre tűzte az uniós nyelvi kérdést.

Párizsból komoly lobbizás indult, hogy a napi munkában térjenek vissza az 1995 előtti frankofón világhoz.

A kérdés formális megvitatására azonban eddig nem került sor, és nem csupán azért, mert mindez persze szerződésmódosítást igényelne, hanem mert tudni lehet, hogy az ötlet végigviteléhez hiányozna a szükséges tagállami támogatás.

Tény, hogy az angol nyelv használatának már-már dominánssá válása mindaddig, amíg Nagy-Britannia is tag volt, távolról sem tetszett mindenkinek. Ahogy a néhai Habsburg Ottó fogalmazott, amikor a 90-es években az EP külügyi bizottságának az elnöke volt: el tudná fogadni, hogy angol legyen a napi ügyek megvitatásánál a munkanyelv, de csak akkor, ha az angoloknak viszont franciául, vagy németül lenne szabad csak megszólalniuk. Az anyanyelven alkudozás ugyanis tetemes előnyt biztosít a viták többi résztvevőihez képest.

A megjegyzés mindenesetre önmagában is jól érzekeltette az európai uniós nyelvhasználati kérdés érzékenységét.

A habsburgi felvetés végül soha nem valósult meg, bekövetkezett viszont

a brit kilépés, ami radikálisan lecsökkentette az angol nyelvhasználatban anyanyelvi előnyben lévők körét.

Aminek fényében már jó ideje folyik bizonyos színfalak mögötti, „folyosói gondolkodás” arról, hogy az EU-intézmények adminisztratív költségének tetemes hányadát kitevő tolmácsolás finanszírozását jelentősen le lehetne csökkenteni, ha sok más nemzetközi szervezethez hasonlóan az EU működését is „egynyelvűsítenék”, és ez az anyanyelvi szinten ma már csak nagyon kevesek által beszélt, viszont Európában jelenleg a legtöbbek által tanult angol lenne.

Abszolúttá persze ez sem válhatna, lévén, az EU mégsem csak egyszerűen egy nemzetközi szervezet, hanem 27 szuverén ország önkéntes együttműködése, amelynek részeként a közös parlamentbe (EP) például nem írható elő képviselőválasztási követelménnyé, hogy a jelölt egy bizonyos nyelvet munka szinten használni tudjon. Képviselővé az válik, aki az őt kiküldő (választói, jelölői) bázisnál a legnagyobb bizalmat élvezi.

De hasonlóképpen, a hazai demokratikus választási folyamatok nyomán kormányra került állam- és kormányfőktől, vagy miniszterektől sem várható el, hogy csak akkor vehessenek részt EU-üléseken, ha egy bizonyos nyelvet beszélnek.

Ezeken a fórumokon a 24 hivatalos nyelv egyenjogúsága alapvetésnek számít.

Az európai uniós Számvevőszék, ha valóban meglépi a tolmácsolás eltörlését, ebben az érzékeny, és e percben nagyon is változékony, formálódó közegben tenne egy látványos lépést, amit ugyanúgy tekinthetnek egyes példaadónak, mint mások tiltakozásra és bírálatra serkentőnek.

A francia diplomácia mindenesetre hamar reagált. A luxembourgi számvevőszéki döntést megszellőztető brüsszeli Politico szerint legalábbis Clément Beaune francai EU-ügyi államtitkár azonnal levélben fejezte ki rosszallását az intézmény elnökénél, Klaus-Heiner Lehne-nél. Mint fogalmazott, egy ilyen lépés súlyos kárt okozna a soknemzetiségű intézmény hasonlóan soknyelvű kultúrájában, amit pusztán megtakarítási megfontolások szerinte nem indokolhatnak.