Lezárult a pályázat, megszületett a döntés, újabb öt évig, 2028. július végéig ön vezetheti az Operaházat. Sportnyelven szólva nem volt könnyű meccs, volt egy eredménytelennek nyilvánított első pályázat két indulóval, ön mellett Győriványi Ráth György karmesterrel, majd jött a második pályázat, ott már tizenegy jelölttel.

Igen, hosszú volt és végre vége van, szívesen tenném most már ezt zárójelbe. Azért más intézménnyel is megesik, hogy lefolytatnak két pályázati fordulót is.

Miért volt eredménytelen az az első kör és miért kellett kiírni egy újbóli pályázatot? Ráadásul szélesítve a feltételeket vagy a feltételrendszert, lehetővé tették, hogy külföldi pályázó is jelentkezzen, noha aztán nem jelentkezett.

Volt egy minisztériumi kommüniké 2022. december elején, abban leírtak néhány indokot, többek között azt a forgószélszerű változást, amelyik minden magyar kulturális intézménnyel, hovatovább háztartással is megeshet. Az energiaárak olyan mértékben szálltak el, hogy az ezekre való reagálást is bekérték a pályázatba. Több lett a jelentkező, nyilván ez a dolog sajátos pszichológiájából is fakad. Nyilván többen úgy értelmezték, hogy új terep nyílik. Nem bűn, ha valaki így értelmezi, de szerintem nem ez volt a fő ok, illetve az, hogy külföldi is pályázhatott volna, valóban szélesebbre tárta a kaput. Kicsit hosszabb volt a kiírás, mint eddig bármikor, részletesebb is volt, de ettől még a lényeg, szerintem, nem változik.

Új fejezet kezdődik most az operaház életében? Más lesz az a következő öt év, mint volt az előző 11-12 esztendő?

Zeneileg biztosan más lesz, most egy olyan, a fiataloknak nagyobb teret adó zenei berendezkedés következik, amelyik már abba az irányba mutat, hogy az utódok kinevelésére nagyobb hangsúlyt tegyünk. Szeretnénk révbe juttatni a balettképzést, illetve megtalálni végre azt a közös működési formát a táncegyetemmel, amelyik mindkét fél számára gyümölcsöző. Mi ebben szerintem jó pozícióban vagyunk, mi adni tudunk ebben az egészben. Emellett a realitásokat figyelembe véve, hogy az elért pozíciók megőrzése most egy bátor feladat. Nem azok az idők járnak, amikor az ember, mondjuk, eltervezhet egy másik amerikai vendégszereplést, ahogyan az volt öt évvel ezelőtt vagy, mondjuk, egy hatalmas erdélyi túrát, vagy akár a határok kívülről történő körbejárását. Ezekre a forrás most bizonyára nem lesz meg. Hatalmas kihívás, hogy a kollégáink fizetését valamiképpen rendezni tudjuk, legalább szinten tartani. Ezekkel leszünk elfoglalva, és még egy csomó művészi tervünk is van, darabok, évadok kitűzése, színre vitele, amelyekről szívesen mesélek.

Arról beszéltünk, hogy új fejezet kezdődik, lesznek személyi változások. A napokban többek jelezték, hogy megválnak az Operaháztól, illetve volt olyasvalaki, akitől ön vált meg.

Nagyon sok minden kavarodik a fejekben. Érezzük annak a visszarúgását, amikor egy operaszakmai kérdés kezeletlenül kerül ki a nyilvánosság elé, plakatíve, esetleg lássák, olvassák, értsék félre alapon is. Van egy jól azonosítható orgánum, amelyik megtisztelte különös és hirtelen jövő figyelmével az opera igazgatóválasztási procedúráját.

Egyébként is nagy figyelem övezte, nemcsak ennél a nem nevesített orgánumnál.

De ha megfigyeli, egyetlen forrásból táplálkozott mindenki, ez pedig az Index. Ha ott lejön valami, hajlamosak többen már akár a vastagon szedett címeket is valóságnak venni, de én ettől azért óvnék mindenkit. A három eset, amit ön is említett, három gyakorlatilag teljesen más kontinens. Kesselyák Gergely, hét és fél éven át működő első karmesterünk ügye egy operaházi alkalmazotti kérdés. Remélem, senki nem vitatja el, hogy joga van a mindenkori operaházi főigazgatónak, hogy a munkatársait megválogassa. Én magam vettem oda első karmesternek Kesselyák Gergelyt 2016 februárjában, de most más valaki lesz az első karmester.

Meg is van, hogy ki lesz?

Megvan, igen. Még várnék a bejelentésével, még nem írta alá a szerződést, de abszolút megvan.

Ennek ellenére számít Kesselyák Gergely munkájára?

Hogyne számítanék!

Azért is érdekes ez, mert Kesselyák Gergely, illetve a szintén távozását vagy legalábbis a szerződése alá nem írását bejelentő Rost Andrea is pályázott…

Ez nem távozás. Az nem lehet távozás, ha valaki nem ír alá egy szerződést. Ráadásul nem is alkalmazott. Rengeteg vendégművészünk van. Több mint száz énekessel dolgozunk, egyikük Rost Andrea, nagyszerű szopránunk. Ha ő nem ír alá, akkor ez az ő döntése.

Csak arra akartam utalni, hogy Kesselyák Gergely és Rost Andrea is pályázott. Ha úgy tetszik, ön ellenében pályázott.

Innen is meg lehet érteni a dolgot. Nyilván elkeseredettek azok, akik nem kerültek ki győztesen ebből a pályázati teleregényből. Nem így kellett volna ennek mennie, én sajnálom, hogy így történt. Mindegyiket nagyon sajnálom, hiszen már több helyen elmondtam azt is, meg le is írtam évekkel korábban, hogy az lenne jó, ha egy operaház élére valójában már évekkel korábban megkezdődne a keresgélés és a kinevezés maga is évekkel korábban történne meg.

Ez másutt így van, szerencsésebb helyeken?

Ez abszolút így van, magam is tanúja voltam több olyan külföldi kolléga kinevezésének, akiknek még javában tartott a ciklusuk, de a háttérben folyik ez a keresgélés, a jelöltek nem tudnak egymást, nem is a jelöltek. Megkeresik őket, ilyen értelemben nyilatkoztatják vagy íratnak velük egy-egy anyagot, ezeket időnként meg is vásárolják tőlük akkor, hogyha nem ők lesznek a kiválasztottak. Ahogyan az építészeti pályázatokban szokták ezt tenni és semmiképpen nem derül ki és nem a nyilvánosság előtt van kiterítve ez. Tehát nem kell véres fejjel elkullognia annak, akik egyébként nem nyert, hiszen ő nem követett el semmilyen bűnt és nem kéne szégyenkeznie sem. Magamat is beleértve, hiszen az a veszély velem szemben is fönnállt, hogy a végén vereségként kell értékelni az eredményt. Csak azért, mert ki lett terítve a nyilvánosság elé, amelyik egyébként nem tudja, mivel jár egy operaház vezetése, nem tudja, mi ebben a szakmai feladat, nincs tisztában a jelentkezők szakmai hátterével, csapataival, főleg a pályázataival. Lám, ez a helyzet, hogy hárman bejelentettek valamit, mind a három teljesen másról szól, és nekem úgy kéne kvázi védekeznem, minthogyha mind a hármat eltávolítottam volna, miközben erről nincs szó.

Természetesen nem kell védekeznie és nem is szeretném, ha ennél leragadnánk, de azért érdekelne, hogy például Kesselyák Gergely, akinek az alkalmazotti jogviszonya megszűnik az Operaházban, vendégként azért dolgozik? Kínáltak neki egy újabb szerződést?

Hát hogyne! Ezt egyébként még az Index is leírta, Kesselyák Gergely számára két produkciót is ajánlottam, nála van a szerződési ajánlat, elvitte egy hét gondolkodási időre. Ehhez képest néhány órával később az Indexen volt az egész. Azért ez is elgondolkodtató. 2016 februárjáig vendégkarmester volt, most megint vendégkarmester lesz. Megjegyzem, a következő évadban nemcsak vezényelnie kellene, hanem még a rendezését is játsszuk, a Nabucco című operánkat. Ez két produkció. Érdemes megnézni az Opera honlapján, hogy hányan dirigálnak még ennél kevesebbet is, mert nálunk az a gyakorlat, hogy projektekre, egy-egy előadási sorozatra szerződtetjük a karmestereket, ugyanígy lesz a lejáró főzeneigazgatóval, Kocsár Balázzsal is. Vele is szerintem meg fogunk tudni egyezni. És jönnek mások, most majd ők dirigálnak kicsit többet, de jelen lesznek ők is, ha úgy gondolják.

Rost Andrea viszont vélhetően nem lesz a közeljövőben látható az Operaház színpadán.

Nagyon sajnálom, ha ez így lesz.

Ő azt írta egy bejegyzésében, hogy nyáron, a főszereplésével meghirdetett Varázsfuvola előadásokban sem lép színpadra és hozzátette, hogy némi mérlegelés után fájó szívvel hozta meg ezt a nehéz döntést. Gondolom, az ön szíve is fáj, mert azt mondta, hogy sajnálja Rost Andrea távozását.

Abszolút sajnálom. Mielőtt meghirdetjük az éves programtervünket, az énekesek megkapják a felkéréseket, azokat visszaigazolják vagy nem igazolják vissza. Nyilván úgy jelennek meg ezek a nevek, hogy a visszaigazolás megtörténik, és ennek nyomán aztán elkezdjük megkötni a szerződéseket. Ilyenkor nem bűn visszalépni, nincs következménye, változhat a dolog. Nyilván fájdalmas, mert közöttünk semmilyen interakció nem zajlott le, nem változtak meg feltételek, nem változtak meg dátumok, nem változtak meg szerepek, nem változtak meg honoráriumok, a művésznő most mégis másképp döntött. Bizonyára szerepet játszott benne, hogy volt ez az elég hosszúra nyúlt pályázati tortúra és ennek nyomán ő most egy kicsit mást gondol erről. De erről az intézmény nem tehet és én magam sem tehetek.

A pályázati tortúra következménye ifjú Harangozó Gyula bejelentése is? Mert ő például kifejezetten azzal indokolta felmondását, hogy a főigazgatói pályázat szakmai bizottságának egyhangú ajánlását figyelmen kívül hagyták.

Ennyi erővel az Eötvös Loránd Kutatói Hálózat ügyeibe is bele tudnék szólni, tudniillik amiről Harangozó Gyula levelet írt, nem is tudom, nem is értem pontosan, kinek. Ha a miniszternek, akkor miért az Indexen landol ez is? Ha jól értem, akkor az egy kitüntetés-odaítélő bizottsági elnöki tisztségről való lemondás.

Igen, a Harangozó Gyula-díjjal kapcsolatosan…

Tehát nem felmondás, ez lemondás. Ez egy az Operától teljesen különböző testület. Azt sem tudtam egyébként, hogy létezik. Ha Gyula vagy ahogyan a szakmánkban nyilvántartjuk őt, Gimi, most erről lemond és ezt összefüggésbe hozza az Opera főigazgatói pályázatát véleményező szakmai testület döntésének állítólagos semmibe vételével, azt hiszem így volt pontos mondanom, akkor ez az ő szíve joga. De ehhez nekem megint semmi közöm, szerintem. Ha már itt tartunk, egy zárójelet talán megér, hogy mivel ő tagja volt az őszi igazgatói forduló véleményező bizottságának, tehát eljutott hozzá az én pályázatom is, nem biztos, hogy jó döntés volt. Én nem így tettem volna, etikailag problémás lehet néhány hónappal később résztvevőként az egyik, Kesselyák Gergely volt igazgató jelöltjeként valamiképpen elindulni ezen. De ha már így esett, értsük meg Gimi keserűségét. Többet nem tehetek, ez a bizottság, meg ez az egész rajtam tényleg teljesen kívül áll.

Ön egyébként tudja, hogy mit tartalmazott a többi tíz pályázó pályázati anyaga vagy ön is csak a sajtóbeli információk birtokában van? Így, mondjuk, azt sem sejti, hogy miben volt végül is ön jobb, mint a többiek?

Nagyon furcsa dolog ez, focihasonlatokkal valóban leírható a világ. Ha most egy vb-n lennénk túl és látnánk a csapatok játékát és esetleg még bepillantanánk a taktikai értekezletekre is, akkor lehetne fogalmunk arról, hogy ki, mit csinált. De ez egy hivatali vezetőt kereső pályázat volt, amelynek nem nyilvánosak az elemei. Létezik a pályázat és a többieké is létezik, de ezeket mi nem ismerjük. Ezeket csak a véleményező bizottság tagjai, illetve a miniszter úr ismerhette. Én csak abból tudok tájékozódni, amit az interneten mások kiírtak.

Azt mondta, hogy nem nyilvános a pályázat, és nem is tervezi, hogy nyilvánosságra hozza a pályázatát. Miért titkos ez? Hiszen nyilván ebben fogalmazta meg, hogy mit is szeretne csinálni a következő öt esztendőben.

Valójában egy hadsereg is közpénzből működik, tehát ennyi erővel bármi nyilvános kéne hogy legyen, de a munkaanyagok sosem nyilvánosak. Gondolja csak azt el, hogy ebben benne van tíz évad terve.

Tíz évad?

Igen.

Az Operaházban ennyire előre kell tervezni?

A tíz évad az én strukturális elkötelezettségemet mutatja, de öt évadot be kell terjeszteni, különben tényleg komolytalan az egész. Az operák világában igenis ennyivel előre tervezünk. A prózai színházak tarthatnak ott, hogy akár egy-két hónappal lássanak csak előre, ebben benne van a flexibilitás lehetősége is, de egy operának ennél sokkal kötöttebb a feladata, ezért előrébb kell dolgoznunk. Ezt is tartalmazza például a pályázat, és arra van valóban, hogy a minisztérium betekintést nyerjen a terveimbe. De egyikőnk sem vátesz. Fogalmunk sincs, hogy 2028 júliusában mi lesz a helyzet, már csak ezért sem lenne jó a köz elé cibálni egy szakmai anyagot, amiben operáról, balettről, szimfonikus zenéről, intézményfenntartásról, épületüzemeltetésről van szó. Egyrészt nehezen tudna vele mit kezdeni, de ha tudna is vele mit kezdeni, állandóan számon kérhetné azt, hogy de miért nem következett ez be, miközben körülöttünk folyamatosan változik a financiális, az energetikai és nem tudom, még mindenféle egyéb körülmény is. Valójában ez egy sorvezető és semmiképpen nem tekinthető egyfajta költségvetésnek, amit esetleg még számon lehet kérni.

Egy ilyen sikeres pályázathoz mindenképpen szükséges az, hogy ne csak operában, hanem operaházban gondolkodjon a pályázó? Mondta azt, hogy ez olyan színház, amit kívülről nem lehet megtanulni, több is valójában, mint színház, ez tulajdonképpen egy vállalatcsoport. Ezt valóban csak belülről lehet megtanulni és az lehet sikeres pályázó, akinek már úgymond van tapasztalata a működtetésről? Az öltözőből vagy a színpadi kulisszák mögül nem is nagyon lehet vagy érdemes pályázni?

Az embernek onnan is lehet egy képe, de gyanítom, hogy ez a kép a legritkább esetben fog egyezni azzal, ami a valóság. Alapot adhat arra, hogy az ember abból kiinduljon, de túl kevés információra kell fölvezetni egy képet. Nagyon pixeles lesz és pont a részleteket nem fogja megmutatni. A saját példám is mutatja, 2001-ben pályáztam először az Opera főigazgatására, és nem nyertem el. Igaz, hogy nem fordultam a médiához ekkor, hanem tudomásul vettem, és négy évet lehúztam az igazgatóság tagjaként, egy egészen kicsi egységet, a Kommunikációs Igazgatóságot vezetve. Felelősség volt, nyilván nem értettem hozzá, de mondjuk, megtanulni jó volt. Tíz évvel később kaptam meg az Operaház vezetését, akkor kormánybiztosként, és hiába jövök kvázi belülről, még ma reggel is voltak felismeréseim. Nem azt mondom, hogy ezt csak belül lehet megtanulni, hanem azt, hogy ezt csak egy operaházból lehet megtanulni. Azt kicsit problémásnak érzem, ha valaki bármilyen jogi vagy közgazdasági diplomával, mert ezt is meg lehetett volna tenni, a kiírás szerint beérkezik ide, és akkor kezdi el fölmérni, hogy hova is érkezett. Ilyen erővel Paksra is delegáltathatnám magamat, de nem mernék ilyet tenni, speciális a közeg.

Ez valóban egy vállalatcsoport? Ott van, tudjuk, az Operaház mellett az Erkel Színház, az Eiffel Műhelyház, ha jól tudom, ez egy évi 19-20 milliárdos költségvetésből gazdálkodó intézmény. Talán a legnagyobb és a legjelentősebb költségvetési kulturális intézmény Magyarországon.

Előadóművészeti téren bizonyára az, a Müpának is komoly költségvetése van, de annak egy nagy része a PPP-konstrukcióból adódó kvázi törlesztés, itt ezt a pénzt mi valóban előadóművészetre fordítjuk. Ilyen értelemben kiugróan magas, de tudomásul kell venni, hogy ez egy olyan műfaj, amelyik nagy emberigényű. Nagyon sok, több száz kolléga van egy előadásban jelen. Az Operaház mint vállalat egyszerre a legnagyobb magyar szimfonikus zenekar, a legnagyobb magyar professzionális énekkar, a legnagyobb magyar gyermekkar, legnagyobb magyar tánctársulat. Három nagy színházépületet üzemeltetünk, amelyek közül az egyik nagyobb, mint a Parlament.

Ez az Eiffel Műhelyház.

Ez az Eiffel Műhelyház. Azaz egy nagyon komoly ingatlanüzemeltető cég is, ha azt veszem, de itt az operákat megtervező, megszervező iroda is egy külön cég lehetne, vagy a gyártás, a díszlet, a jelmez, hatalmas varrodánk van, a raktározás kérdése itt van. Valóban egy vállalatcsoportról van szó, és ennek a működése kellőképpen bonyolult, kellőképpen specializált is, és ráadásul kellőképpen hiszterizálható is, és ennek a levét, az utórengéseit valójában most érzékeljük.

Mindez azt is jelenti egyúttal, hogy az Operaház főigazgatójának lenni bizalmi feladat is? Tehát bírni kell a politika bizalmát és rokonszenvét egy ilyen költségvetéssel gazdálkodó intézménynek?

Az intézmény történetét érdemes ismerni ahhoz, hogy az ember fel tudja mérni, hogy most túl közel van-e. A múltat már lehet perspektivikusan szemlélni, abban az ember látja, akár Tóth Aladárt, aki 1946-tól 1956-ig volt igazgató, vagy akár Bánffy Miklós intendatúráját, ami 1912-től tartott 1918-ig. Folyamatosan azt látni, hogy amikor még volt nyilvánossága ennek, mondjuk, nem a kommunisták voltak hatalmon, az első világháborút követő időszakban, a parlamenti jegyzőkönyvekben rendszeresen szerepelt az Operaház, ez téma volt. Nem egy volt a sok közül, jó, lehet primus inter pares, de akkor az egy nagy primátust jelent. Mindig szóba került, hogy ki vezeti, hogy annak milyen a helyzete, hogy kell-e rajta segíteni. És később, mondom, ugye az 1948-as idők, egyébként hol volt a két baloldali párt egyesülése? Az Operaházban ünnepelték meg ezt is. Tehát még a hely, meg az aktus is szimbolikus, de abban az időben nyilván inkább a Szabad Népben lehetett nyomon követhető, hogy egyébként ki rángatja így, ki rángatja úgy az igazgatót, szegény Tóth Aladárt, úgyhogy persze, ez egy kultúrpolitikai funkció volt. Nem politikai, azt azért úgy gondolnám, túlzás lenne állítani, kultúrpolitikai pozíció ez, és ilyen értelemben szerintem bőven túlnő azon, akár a pályázat elbírálása is, hogy, mondjuk, egy szakszervezeti képviselő mit szól hozzá.

Felvázolt jó néhány támpontot a pályázatából az egyik internetes portálon közzétett jegyzetében, abból talán szemezgethetünk is, sőt, tartottak egy közös sajtótájékoztatót a bejelentés után Csák János kulturális és innovációs miniszterrel. Ott elhangzott, hogy az Operaház reprezentatív intézmény kíván maradni büszke magyar színekkel és magyaros testtartással. De milyen egy nemzeti alapú operaház? Milyen a nemzeti alapú operajátszás? Egyáltalán, a magyaros testtartás mit jelent?

Ez nagyon érdekes kérdés, mert a világban többféle operajátszási modell dívik. Van egy olyan is például, ha az ember a színlap tetejét letakarja, ahol oda van írva a fejlécbe, hogy milánói Scala vagy londoni Covent Garden, akkor egy Turandot szereposztásnál a nevek alapján kéne megítélni, hogy hol járunk. Ennek az alapja, hogy a világ minden tájáról szerződtetnek énekeseket. A legjobbakat keresik, ennek alapján áll össze a szereposztás, mindenki remekül tudja a szerepét, kipróbálta már saját hazájában, általában ez dívik, és idejönnek, és mindig valami supergroup lép fel. Csak az a kérdés, hogy mi van egy olyan esetben, amikor van egy olyan ország, amelynek valóban a kultúra jelenti a kötőszövetét, egy kis nép és van egy darab dedikált operaháza. Ennek az operaháznak az én nézetem szerint ‒ és most már ezt 13. éve képviselem ‒ nem az a feladat, hogy a nagy európai operaházakat ilyen értelemben mintául vegye, amelyek egyébként olyan nagy államokban működnek, amelyekben számos operaház működik rajtuk kívül is. Tehát föl tudják mutatni az adott népük, a saját nemzetük számára is azokat a pályalehetőségeket, amelyek célként kell hogy lebegjenek, mondjuk, egy nyolcéves korában a balettozást elkezdő kisgyerek előtt, hogy aztán neki lesz értelme hosszan beleölni az idejét meg a családja energiáit is ebbe a tanulásba, vagy egy énekes, vagy egy karmester előtt. Ezért oda jutunk el, hogy egy ilyen nép, a magyar esetében, amelyik a kultúrájában őrzi az identitását és egy operaháza van, ráadásul nagyon muzikális és egyáltalán a művészetek iránt fogékony, törekedjünk arra, hogy megpróbáljuk, amit csak lehet magyar erőkkel kiállítani. Ennek van még egy üdvös hatása, ez ráadásul jobban illik, hogy úgy mondjam, a mi financiális körülményeinkhez is, minthogyha külföldről kéne ide utaztatni a nagy sztárokat. Én törekszem arra, csak olyan szerepre hívjunk külföldi művészt, hogyha nagyon nem tudunk megfelelő minőségű, a közönség elé állítható magyarral élni.

Szemezgessünk akkor még ebből az internetes jegyzetből, próbáljuk kibontani a következő öt évre vonatkozó terveket! Tizenkét havi nagy repertoár játszás szerepel benne, tematikus évadokkal. Tematikus szezonok idáig is voltak az Operában, sőt, most is lesz egy szláv szezon szeptembertől. A 12 hónapos folyamatos működés mit jelent? Nyáron is játszik majd az Opera?

Pontosan ezt jelenti. Látjuk, hogy mi a valóság, csaknem húszmilliárdos pénzforgalmú intézmény vagyunk. Nem érzem egész egyszerűen helyesnek azt, ha megint beállunk a sorba és tartjuk a kezünket az államhoz, amelynek pont eléggé látjuk, hogy mennyiféle helyre kéne pénzt adnia, tüzet oltania.

A saját bevételi arányt próbálják növelni?

Így van, nekünk van egy kitörési pontunk, ez a saját bevétel. Fontos elmondani, s én büszke vagyok erre, mert a kollégáim munkáját ebben is meg lehet mérni. Az idei saját bevételi célunk ötmilliárd forint. Ez jegy, bérlet, rendezvény, túraszervezés, a shopok forgalma, de áfabevétel is. Ha ezt el tudjuk kérni vagy meg is tudjuk netán haladni, akkor például lehet a kollégák bérét fejleszteni, mert úgy látom, más lehetőség erre nem lesz központilag. Nekünk az elemi érdekünk, hogy játsszunk nyáron a turistákkal hál’ isten egyre inkább újra telítődő Budapesten a gyönyörű új, felújított operaházunkban, klimatizált nézőtér előtt és ne csukott ajtókat találjanak a turisták.

Ez már most nyáron is így lesz?

Már tavaly nyáron is így volt, de akkor még óvatosabbak voltunk. Idén már mind a három hónapban jelen leszünk, be is kellett tenni plusz előadásokat, mert áprilisra elfogytak a nyári előadások jegyei. Fontos még, hogy hogyan tudjuk a kollégáink szabadságolását is úgy intézni, hogy ez emellett megvalósulhasson, hiszen a nyár a feltöltődésre is van. Ezt a kettőt kell összehangolni. Nehéz, de megoldható ügy.

A pályáztatás kapcsán is az egyik vissza-visszatérő kérdés volt, hogy legyen-e társulata az Operának. Sokan megfogalmaztak olyan véleményt, hogy szükség lenne társulatra, társulati építkezésre, de gondolom, hogy ez nehéz egy olyan intézményben, ahol külföldi vendégszerepléseket vállaló énekesek, magánénekesek vannak.

Nemcsak ezért nehéz, de való igaz, hogy a legtöbbet foglalkoztatott és már nemzetközi hírnevet is elért énekművészeink nem kívánnak itt állásban lenni. De nemcsak ez a probléma. Az is társulat, amit csinálunk több mint tíz éve immár, hogy a mi énekeseink egy jól körülhatárolható köre folyamatosan együtt van, egy produkciós tömegben dolgozik. Nem az történik, hogy valaki egy évig föl sem tűnik vagy öt év múlva kerül elő, hanem van 80-90 olyan énekesünk, akiket állandóan foglalkoztatunk. Ez maga a társulat. Hogy ez milyen papíron valósul meg, ehhez képest, úgy érzem, majdnem mellékes. De annyiban mégsem, hogy azt a rendszert nem tudjuk most már még egyszer fölépíteni. Káros lenne, a közönség elé kerülő darabok lepusztulnának tőle, hogy egész egyszerűen határozatlan szerződésekbe futtassuk bele a teljes magyar énekesi garnitúrát. Akkor a nyugdíjhoz föltorlódnának ezek az énekesek, most már nincsen kedvezményes énekesi nyugdíj, 2012-ben ezt központilag eltörölték. Így viszont lehetséges az, ami egyébként szintén a minőségét tekintve énekesbarát szisztéma, hogy az énekes, mondjuk, 25-28 éves korától adja a legnagyobb teljesítményét, 60 év alattig általában. Ezalatt kell az énekeseket jól megfizetni és utána pedig ki-ki maga vagy a tanári pálya felé már áttűnésekkel el tud vonulni vagy megoldja másképp az életét, de az Operaház ne váljon egy szociális intézménnyé. Ezt egyszer már átéltük a szocializmusban, bár akkor még megvolt a kedvezményes nyugdíj, és nagyjából 50-52 évesen el tudtak menni előnyugdíjba a művészek. Ma ez nincs, ezért nekünk nagyon kell ügyelnünk arra, hogy jogosak is legyünk, közben tényleg megfelelő mennyiségű honoráriumhoz is juttassuk őket és ezenközben éljünk azzal a joggal, ami a néző joga valójában, hogy ne az kerüljön elé, akit muszáj foglalkoztatnunk, hanem az, aki a legjobb az adott szerepben.

Ha már társulatról beszélünk, térjünk ki a vidéki operatagozatokra is. Komoly vita zajlott ennek kapcsán is az elmúlt időszakban. Miklósa Erika és Rost Andrea is arról írt a pályázatában, és beszéltek is erről több interjúban, hogy lassan elsorvad a vidéki operajátszás, nem helyénvaló, hogy az operához való hozzáférés a budapestiek privilégiuma legyen. Mi a helyzet a vidéki operajátszással?

Ezek nem operaházak, ezek színházak, amelyeknek három tagozatuk van, így nyerhetik el a nemzeti minősítést.

De azért a tagozatban vannak olyan énekesek, akik, mondjuk, egy Bánk bánt el tudnak énekelni, nem?

Ez nem feltétlenül van így. Hőstenorból egész Magyarországon szerintem, háromnál több nemigen van. Az öt régi kiemelt városnak és azokhoz nemrég hozzájött Kecskemét is, plusz Budapestnek, úgy gondolom, az énekesi ellátottsága ilyen értelemben nem megoldott.

Ha jól értem, akkor az az elvárás a nemzeti színházi státuszt kapott intézmények részéről, hogy az Operaház kölcsönözzön nekik énekeseket?

A mi énekeseink szabadúszók. Én nem tudok kölcsönözni valakit, mert nem a rabszolgám. Ő akkor mond igent nekünk, amikor ő úgy gondolja, hogy a szerződést elfogadja. Ha vidékre fogad el szerződést, akkor oda fogadta el a szerződést. Én nem tudom őket ilyen értelemben irányítani, nincs jogom. De az talán egy természetes gravitációja a pályának, hogy a legnagyobb, a legnevesebb, a legjobb minőségben játszani képes operaelőadásokat tartó intézményben, az Operaházban kívánnak énekelni a legtöbben. Az, hogy valaki vidéken, mondjuk, Debrecenben megszületik és aztán Pesten fog énekelni, ez amióta világ a világ, természetes volt. De valóban voltak olyan idők, amikor ettől független még a vidéki házakban is működtek kisebb-nagyobb társulatok. Most is van, ahol hét-nyolc énekes egyébként állásszerűen ott van, de valójában itt egy pénzügyi problémáról van szó. Nem vagyok jogosult az ő problémájukat artikulálni, de amennyit hallottam tőlük, azt szűröm le, hogy leginkább pénzre volna szükség, és akkor ők is el tudnák érni azokat az énekeseket, akik egyébként lehet, hogy minket választanak azért, mert a vidékiek nem tudják őket megfizetni. De gyanítom, nemcsak ezért választanak minket. Mindenesetre, ha lenne több költhető pénzük, akkor lehet, hogy még több operát vinnének színre és akkor a körülmények, az egésznek a látképe változna. De mi is egy intézmény vagyunk. Nem adhatunk át sem forrást, sem nem alkalmazottként nálunk éneklő művészeket. Ennek a számonkérése rajtunk kicsit pótcselekvésnek tűnt. Mi abban tudunk segíteni például, hogy adunk produkciót kölcsön, adunk jelmezt, adunk díszletet kölcsön, esetleg be is tanítjuk. Minden más, az nemcsak hogy nem akarat kérdése, ellentétes volna a számviteli és a költségvetési törvénnyel.

Például online tartalmakat nem lehetne vidékre nagyobb számban eljuttatni? Volt a pandémiás időszak, amikor akár kényszerűségből, akár piaci megfontolásokból, de nagyon sokan ráálltak az online tartalomgyártásra.

Mi is sok ilyet csináltunk, de ha eldob egy féltéglát, azért az egy olyan moziban zúzza be az ablakot, amelyik le van szerződve vagy a Metropolitan Operával, New Yorkkal vagy Londonnal vagy Párizzsal, tehát rengeteg moziban van ma operaelőadási lehetőség.

Igen, a Müpában is megy, az Uránia moziban rendszeresen.

Aki a virtualitásban gondolja megtalálni ennek a műélvezetnek a terepét, az most is megteheti, vannak ilyen vidéki helyszínek is. Természetesen vannak felvételek is, de a világ is tele van.

De az Operaháznak nincs kifejezetten ilyesfajta törekvése, hogy, mondjuk, erősít az online tartalmak tekintetében?

Ennek is van joga, például a mi kollégáinkat ki kéne fizetni ahhoz, hogy, mondjuk, ezeket a tartalmakat terítsük a világban. Akik ezen játszottak, azoknak ezért meg kell kapniuk a maguk járandóságát. Ahogy pénzt sem lehet nyomtatni, ezt sem lehet korlátlanul tenni, de szerintem nem itt van a lényeg. Az opera és a balett műfaja az empíriát igényli. Egyszerűen a jelenléti műélvezet a fontos. Nagyon pénzigényes és művészigényes műfajról van szó.

A pályázati döntés után a sajtótájékoztatón Csák János miniszter úgy fogalmazott, hogy az opera nem szigetként működik, úgymond ökoszisztéma van körülötte és meg is említette a Zeneakadémiát, a Müpát, az Operettszínházat és a Táncművészeti Egyetemet, de ön is írt arról, hogy fontos az ezekkel a társintézményekkel, művészeti felsőoktatási intézményekkel való kapcsolattartás. Működik ez?

Az Eiffel Műhelyház Bánffy-termében vizsgáztak a Zeneakadémia operaszakosai Mozart Az álruhás kertészlány című operájával, amelyet az opera művészeti igazgatója, egyébként az ő tanáruk, Almási-Tóth András rendezett. Nagyon fontos máris a perszonálunió, ezek az igazi kapcsok. A zenekar az Opera zenekara volt és az opera főzeneigazgatója, Kocsár Balázs dirigált. Íme, egy megvalósult, sok éve jól összeforrva működő egység. július 2-án az Operaházban fog vizsgázni a Magyar Táncművészeti Egyetem klasszikus szakiránya.

Ez érdekes, mert pont a Táncművészeti Egyetemmel voltak konfliktusok. A rektor többször, több helyütt nyilatkozta azt, hogy a hallgatóik, illetve a végzett táncosaik nem nagyon jutnak lehetőséghez az Operaházban.

Szerintem itt sok félreértést kell majd tisztázni, de nem akarom megnehezíteni a tárgyalásainkat. A jövő évadban kilenc darabban működnek közre, most is ott vizsgáznak, ebben az évben is ott voltak. A legutóbbi nagyszabású premierünkön, ami néhány hete volt, az Idomeneóban is ők táncoltak, tehát más a valóság, mondjuk így. Az SZFE-vel, tehát a másik érintett színházművészeti egyetemmel, ez a valódi színházegyetem, csak nálunk a sok műfaj miatt mind a három jelen van, ugyancsak nagyon komoly együttműködés van. Most is ott próbálnak az Eiffelben, és azt is tervezzük, hogy ez a jövőben is így maradjon, sőt, erősödjön, de ehhez szükséges megérteni azt, hogy az Opera mint felvevő intézmény, nem egy kölcsönző, nem terem vagy ruhakölcsönző, nálunk dolgozni fognak ezek a művészek. Ahhoz viszont, hogy nálunk dolgozzanak, meg kell minket hallgatni, hogy kikre van szükségünk, a képzést oda kell irányítani, mint minden piaci szereplőnél, ma már ez a fölismerés, hogy úgy mondjam, közhasznú, tehát az egyetemi képzéseket igenis a piachoz igazítani kell. Ennek pedig azok a feltételei, hogy működjünk együtt, akár legyenek annak személyi biztosítékai, nem egy-egy ember, hanem egy-egy pozíció képében, hogy ez az együttműködés, ez valóban közös kontroll alatt legyen tartható.

Említette az imént az SZFE-t, és most az jutott eszembe, hogy van nagy múltra visszatekintően színházrendezői képzés a Színművészeti Egyetemen, sőt, van kifejezetten zenés szakirányú rendezői képzés is, de klasszikusan operarendező-képzés, ha jól tudom, nincsen. Ha visszatekintünk arra, hogy az elmúlt időszakban kik és hol rendeztek operákat, azt láttam, hogy többnyire prózai színházakból érkeztek rendezők, például az Eiffel Műhelyházból is, a Katonából is az Operaházba.

Onnan is, meg máshonnan is. Rátóti Zoltán is rendezett nálunk.

Prózai műhelyekből érkeztek rendezők.

Kétségtelen, hogy, mondjuk, négyévente nem bocsátanék útjára öt-hat operarendezőt, mert nem lesz munkájuk. Ez egy speciális közeg. Túltermelni nem érdemes, mert ez az intézmény jól körülhatárolható mennyiséget tud foglalkoztatni is. Ami ezt illeti, például Nagy Viktor, aki most indít zenés osztályt az SZFE-n, a hírek szerint egyébként Kesselyák Gergellyel közösen, például egy ritka rendezői osztályban végzett, akkor operarendezők végeztek, több évtizede. Valóban, bennünk is felvetődött az a gondolat, hogyha az Eiffel végében lévő, felújításra váró kisebb épületet a magunk képére tudjuk formálni, akkor ott nemcsak operastúdiót tudunk az énekesi posztgradulitás szolgálatába állítva működtetni, hanem együtt szeretnék működni az SZFE-vel abban, hogy bizonyos tárgyakat ott tanulnának, másokat meg nálunk, és igenis, öt-hat-nyolc évente kéne indítani operarendezői osztályt. Sőt, operai értelemben vett súgóit, operai értelemben vett ügyelőit is, vannak olyan további területek is, ahol az opera speciális képzést kíván, amelybe szívesen becsatlakozunk majd.

Ha már az operarendezésnél tartunk, ön is rendezett és rendez is operát. A következő évadban, a szláv évadban, Selmeczi György operáját állítja majd színpadra. Állítólag nagyon különleges előadásnak készül.

Igen, de pont ezért nem is hívnám operának.

Merthogy nyugágyakból bekötött szemmel élvezhetik majd a nézők.

Igen, ezért hívjuk inkább rádiójátéknak, hiszen látni semmit nem lehet. Érdekes dolog lesz, de nem hangsúlyoznám túl azonkívül, hogy Selmeczi György személyében sikerült egy first class zeneszerzőt megkérni arra, hogy ennek a negyedik napkeleti bölcsnek a nem kanonizált, de nagyon szép történetét, mint egy dalciklust komponálja meg, és közötte lesz egy mesélő. Ádvent idején valóban ott fognak majd pihenni a nézőink, mintegy százan, egész különleges szeánszot illatokkal, hangokkal kívánunk eléjük tárni. De azért ez nem operarendezés. Amit én magam csináltam, a Hunyadit és a Toscát, kitekintésnek szántam, nem kell senkinek aggódnia, nem akarok operarendezői babérokra törni, egész egyszerűen szerettem volna jobban ismerni azt, ami a házban történik. Eleget láttam már, meg énekeltem is azért elég sokat és írtam is rengeteget produkciókról, hiszen tizenegy-tizenkét évig kritikusként is működtem. Az is fontos, nem magam vágtam ennek neki, és egy kortárs típusú, illetve egy korhű típusú rendezéssel a magam részét ebben megtettem, illetve kiéltem. A következő öt évben nem tervezek ilyet.

Az Eiffel Műhelyház egy viszonylag új, többfunkciós intézmény, az Erkel Színháznak az elmúlt időszakban vitatott volt a sorsa meg egy kicsit hányatott is, a téli időszakban a rezsiköltségekre hivatkozva bezárt. Mi a terv?

Az Eiffel Műhelyház, ami Kőbányán van, sikerre van ítélve, nagyon sokféle profilja van, harmincvalahány típusú munka, cselekvés, előadás végezhető benne. Majdnem azt is mondanám, hogy egyszerre. Hatalmas épület. Ennek a sorsa döntően függ a financiális körülményektől is, szeretnénk benne jövő áprilisban már újra felnőtt előadásokat is játszani, de hozzáteszem, hogy gyerekelőadások most is vannak minden hétvégén és mindig teltházas. Kezdenek rátalálni a családok erre a gyerekek adnak elő gyerekeknek struktúrájú élménysorozatra, és továbbra is ide szánjuk azokat a kísérleti, kamara jellegű műveinket, cross over darabokat és a kortárs balett előadásainkat, amelyek egy 400 vagy 600 fős nézőtér előtt, ebben az iparias közegben remekül tudnak működni. Az Operaház játssza a törzsrepertoárt, a nagy, meghosszabbított XIX. század nagy műveit és a klasszikus baletteket, szerintem ez teljesen világos. Most megnyílik velünk szemben egy ötcsillagos szálloda, kezd az egész gyönyörű ökoszisztéma összeérni, és nincs semmi aggodalmam a tekintetben, hogy az Operaház milyen látogatottsággal bír. Az Erkel Színházat illetően várakozó állásponton vagyunk. Mi itt is készítjük a magunk terveit, koncepcióterveket készítünk arra, hogyha beköszöntene a forrásbőség időszaka, hogyan lehet az Erkelt úgy átépíteni, hogy az ne teljes, de azért jelentős átépítés legyen és felkészítsük arra ezt a színházat, hogy, mint az egykori Városi Színház, egyszerre tudjon kiszolgálni népoperákat, népszerű címeket, családi operákat, vígbaletteket, gyerekbaletteket és egyben szimfonikus zenét…

De inkább befogadó színházként?

Ez azért évi, mondjuk, 30-40 operai előadást, operai és balettelőadást jelentene, de emellett sokkal több nap marad szabadon, és ide a minőségi nemzeti musicaltól valóban a szimfonikus zenekari hangversenyekig sok minden befér, hiszen ez a legjobb akusztikájú terem a városban.