Húsz év után távozik a Hagyományok Háza éléről. Nem is készült arra, hogy folytatja?

Nem, sőt, amikor először választottak meg főigazgatónak 2001-ben, csak öt évet terveztem.

Arra gondolt, hogy elindítja a Hagyományok Házát, aztán…

Én alapvetően zeneszerző, zenész lennék, népzenész. Ez volt az életem szakmai része addig is, 40 éves koromig, de a felajánlás, hogy megalapíthatjuk a Hagyományok Házát, olyan súlyú volt, hogy a feladatot muszáj volt felvennie valakinek.

Aztán kiderült, hogy öt év kevés a megvalósulásra.

Egy új intézményt létrehozni nagyon nehéz. Ráadásul utána jöttek mindenféle bajok. 2006-ban, amikor éppen a következő ciklusomat kellett volna elkezdeni, éppen meg akarták szüntetni a Hagyományok Házát. Amikor az embert ütik-verik, nem húz el, nem bújik ki a felelősség alól, első emberként végig ott voltam a harcban.

A mostani búcsúval nemcsak az ön személyes életében, hanem a Hagyományok Házában is lezárul valami? Húsz év után már mondhatjuk, hogy elkészült?

Biztos vagyok benne, hogy lezárul valami. Az állami költségvetési rendszer és a művészeti intézmények olyanok, hogy az első embernek a szemléletmódja általában meghatározza az intézmény irányát. Hatvanegy évesen azt látom, hogy nagyon is kívánkozik egy új generáció, amely már teljesen más személetet képvisel, hogy mást ne mondjak, tanult menedzsmentet. Én zeneszerzést tanultam.

Kényszerűen a menedzseri létbe is bele kellett tanulni a húsz év során.

Igen, de volt némi előzménye, hiszen az Ökrös zenekart én menedzseltem, én rendeztem a turnékat és én adtam ki a lemezeit is.

Nagyon sok külföldi fellépése volt az Ökrös zenekarnak.

Japántól Amerikáig, tényleg sok. Nagyon szép emlékek fűződnek ehhez az időszakhoz. A legszebb a philadelphiai szimfonikus zenekarral, az egy csillag az életemben, Wolfgang Sawallisch volt akkor a karmester, és velük léptünk föl.

Akkor a népzene és a komolyzene kicsit összeért.

Pontosan.

Mint ahogyan az ön pályáján is, hiszen komolyzenét tanult annak idején.

Nekem, azt hiszem, helyes képzetem, hogy Bartók után nem lehet, illetve nem szabadna a népzenét, a hagyományos paraszti kultúrát a szórakoztatóiparhoz kötni, hanem inkább emelni kellene, és a hagyományosan elit művészetet is képviselő komolyzene felé kellene tájékozódni.

Visszatérve a Hagyományok Házára, ilyenkor készül egyfajta számvetés? Azt mondta egy interjúban, hogy vezetése alatt állt fel az intézmény, annak tehát minden kudarcáért és minden sikeréért is felelős. Mik voltak a legnagyobb sikerek a Hagyományok Háza húsz évében?

Általában mindenki, amikor visszatekint, a sikerekkel kezdi. De én mind a kettőre elég jól emlékszem. Számomra siker, hogy a Hagyományok Háza nem vesztette el a kapcsolatát a civil világgal, ugyanis a kiveszőfélben lévő paraszti népművészet szervezett átadását a következő generációknak csak a civilekkel együtt lehet megvalósítani. Kell hozzá nemcsak a civil kurázsi, hanem a civil lelkesedés és a civil hozzáadott érték is. Így szép és így jó. Ha ezt betettük volna, ahogy sok mindent betesznek, az iskolák kötelező tananyagába, pont ezek az elemek vesztek volna el. Lett volna egy „muszáj” tantárgy, márpedig a magyarok a muszájt nagyon nem szeretik. Ez az egyik eredmény. A másik: 2001-ben a Hagyományok Házát már mint Kárpát-medencei kulturális intézményt képzeltük el. Hál’ istennek, meg természetesen a magyar kormánynak, 2017-től hivatalossá tudtuk ezeket az addig jórészt baráti alapon működő kapcsolatokat.

Valóban kiépült a Kárpát-medencei hálózat?

Így van, már ott vagyunk Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken és Erdélyben is.

Ez intézményhálózatot jelent egyúttal?

Munkatársi hálózatot is, elsősorban a civilekkel való kapcsolattartásnak a hálózatait jelenti. Ott vannak stratégiai civil partnereink, szervezeteink, ahogy itt, Kis-Magyarországon is. A megyei rendszereink is hasonlóképpen épülnek föl. Nem íróasztal mellett lyukat fogó munkatársakat delegáltunk a megyékbe, hanem megbíztunk egy-egy civilszervezetet, hogy primus inter pares, első az egyenlők között, fogja össze az ilyen jellegű tevékenységet a megyében. Adjon be egy munkatervet, és mi pedig együttműködve ezt megvalósítjuk. Ugyanez működik a határon túl is. Erdélyben például tíz civilszervezettel dolgozunk együtt, amelyekkel stratégiai partnerségi szövetséget kötöttünk.

Ha a sikereket próbáljuk számba venni, ott van az is, hogy kiemelt nemzeti intézmény lett az évek során a Hagyományok Háza. Aztán a Budai Vigadó, ami nagyon szépen megújult. De mit érez kudarcnak ebben a húsz évben?

Nekem mindig azok jutnak sajnos először eszembe. Számomra talán a legnehezebb egy emberi dolog volt, mégpedig a magyar társadalomban meglévő általános irigység, amit én nem tudok hova tenni.

Úgy érzi, hogy ez a nemzeti kultúrára vagy a nemzeti identitásra is veszélyt jelent?

Abszolút. Egy klasszikus kor mindig az egyensúlyról ismerszik meg. Ez nemcsak a történelmi korokban van így, hanem a zenében is például, azt hívjuk klasszikusnak, Beethovenéket. Az egyensúly pedig azt jelentené, hogy a globális és a lokális között egyensúly van. Ez az utóbbi negyven évben teljesen eltolódott a globális irányba, a lokálist nem becsüljük semmire. Ezáltal rettenetes ellenszélben dolgoztunk az elmúlt húsz évben.

Ez az ellenszél nem is annyira a politika vagy költségvetési források, hanem inkább a társadalmi közhangulat irányából fújt?

2001-ben a Batthyány téri metróaluljáróban volt egy hirdetés, mely szerint két dolgot nem szabad kipróbálni az életben: a vérfertőzést meg a néptáncot. Jó, ez egy könyvreklám volt, ahogy utólag megtudtam, de ezt kitették és ez ellen senki nem tiltakozott. Gondoljon bele, hogy milyen anakronisztikus ez a kép! A saját néptáncunkról beszélünk. Ha mi nem törődünk a saját néptáncunkkal, ki fog ezzel törődni? Sebő Ferinek van egy elég látványos mondása, azt mondta egy költségvetési harcban, ahol magunkat kellett védenünk, hogy ha az operajátszás hirtelen a Lajtán innen megszűnne, Lajtán túl az opera, mint műfaj, szépen, vidáman élne tovább. De ha a Hagyományok Házát tetszene megszüntetni, ki fog törődni a hagyomány átadásának élő gyakorlatával? És ez így van.

A Hagyományok Háza alapításán Sebő Ferenccel dolgoztak együtt, még valamikor a kilencvenes évek végén.

Meg Páva Istvánnal, többen voltunk.

Hol lehetnek közvetítési, átadási pontok vagy egyáltalán találkozási pontok? Nyilván nagyon fontos a befogadói oldal. E tekintetben jól állunk?

Azt gondolom, hogy jól állunk. Egyrészt kell a figyelemfelhívás, a Fölszállott a páva ennek kifejezetten jót tett és megfelelt, másrészt kell az anyag, az a nemes anyag, amit át akarunk adni. Ez ott van már a Hagyományok Házában nyilvánosan adatbázisokba rendezve, személyes tanácsadásra képesek vagyunk. Ott van a teljes Kárpát-medencében a hálózatokban, a partnereinknél. Kell a helyszín, ahova jelentkezhetnek. A Csoóri Sándor Alapban több mint 2400 pályázatot bírálunk el minden évben. Gondoljon bele, ez a teljes Kárpát-medence, 2400 csoport van, ami valamilyen szegmensét űzi a hagyományátadásnak. És kell egy folyamatosan megújuló technika, eszköz, nyelv, amivel az újabb és újabb generációkat a saját berkeikben és a saját nyelvükön tudjuk megszólítani.

Sikerül?

Remélem, igen. Például a tizenéveseket úgy próbáljuk megszólítani, hogy a saját korosztályukból teszünk színpadra előadásokat, a saját korosztályukat látják viszont, magukra ismerhetnek. Ott vagyunk a You Tube-on, nagyon fontosnak találjuk, a Facebookon napi szinten vagyunk jelen. Használjuk azokat az új technikákat és nyelvezeteket, amelyeket primer módon, jellemzően, a fiatalok használnak. Egy fiatal húszéves nem néz már tévét.

Az ilyesfajta érdeklődést azért bizonyos divatok befolyásolják. Az én tapasztalatom is az volt, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek tájékán volt egy nagyon erős divathulláma a táncháznak és a táncházmozgalomnak. Volt egy nagyon erős lemezkiadás, gondolok itt a Muzsikás lemezeire, Sebőék vagy a Kaláka lemezeire. Aztán voltak a nagy nyilvánosság előtt zajló vetélkedők, mint a Fölszállott a páva. Ezek az úgymond divatok is kellenek, hogy a figyelem szélesebb társadalmi körben a népi kultúrára vagy a népzenére irányuljon?

Biztos, hogy igen. Ugyanakkor válasszuk külön a táncházmozgalmat a divatoktól, mert a táncházmozgalom, hál’ Istennek ötven éve köszöni szépen, jól van. Azt világosan látni kell, hogy a táncházmozgalom rétegmozgalom. Soha nem fogja a magyar társadalom vagy a társadalom nagyobb része aktívan művelni ezt a hagyományt. A másik része pedig az, hogy nekünk az a dolgunk, hogy a társadalomnak valamilyen formában megmutassuk a saját arcát a tükrünkben, amikor lemezeket kellett készíteni, akkor fekete lemezeket készítettünk, utána CD-ket készítettünk, most meg már ott vagyunk a Spotifyon. Az elmúlt húsz év táncház népzenei pályázati lemezeit minden további nélkül le lehet tölteni, és ki lehet keresni az elmúlt húsz év összes zenekarát a Spotifyon. Ez már egyfajta promóciós kérdés, ahogy ön is mondja, divat kérdés. A táncház szerintem soha nem lesz olyan divat, mint például a miniszoknya.

A táncház, a táncházmozgalom a városhoz kötődik, tehát mintha a népzenét, a néphagyományt a táncház segített volna behozni a városba és a városi közegbe. Jól érzékelem ezt?

Igen, ez volt a divat része a dolognak, aztán fölébredtünk arra, hogy a falvakban ez a hagyomány megszűnik.

Tehát óvni kell ott is.

Át kellett telepítenünk a hagyományátadást a városiakra, ez volt a Hagyományok Házának az alapgondolata, hogy ahhoz, hogy élő módon meg tudjuk őrizni, ahhoz nyilván a városi táncházas rétegre számíthatunk. De itt kell említenem a nomád nemzedéket is, a kézműves mozgalmakat is, mert az is egy nagyon széles réteg és ugyanezzel foglalkoznak ők is. De ez nem azt jelentette természetesen, hogy mi a falvakban nem akartunk segíteni vagy nem segítünk most is, mert tesszük, ahol lehet, de világosan lehet látni a trendeket. Lehetnek ellenpéldák, megdöbbentem, hogy egy ezerlelkes dunántúli faluban, Regölyön van ezer ember, abból öt nagygazdának, akik a földeket bérelik vagy birtokolják, dolgozik húsz, a többi pedig ott lézeng és elköltözik el, és már nincs is fiatal. Van viszont öt zöldséges a faluban, tehát még a háztájit sem termelik már meg. Azt látjuk, hogy a falvak elnéptelenednek, kivéve azokat, amelyek valamilyen urbánus centrum körüliek.

Már nemcsak arról van szó, hogy az autentikus kultúra van veszélyben a lokális helyszínen, hanem maga a település is.

Ez a két dolog összefügg. Sziszifuszi munka, amibe belefogtunk, és nagyon remélem, hogy a kormány elfogadja a stratégiai tervünket. Azzal, hogy kiemelt nemzeti intézmény lettünk, bekerültünk egy nemzeti kulturális tanácsba, ahol a Néprajzi Múzeummal, a Szentendrei Skanzennel, a Magyarságkutatóval meg a Nemzeti Táncegyüttessel összefogva letettük az asztalra a Kallós Zoltán-tervet. Ez a terv pedig arról szól, hogy körülbelül 120 néprajzi kistáj van a Kárpát-medencében, ezekről összeszedünk egy reprezentatív anyagot és kimegyünk, és az erre kíváncsiaknak visszatanítjuk. Ez lenne egy következő, nagyon nagy ugrás, amit még meg tudnánk csinálni.

Ez egy terv, vagy már az előkészületek zajlanak?

A miniszterünknek, Kásler Miklósnak nagyon megtetszett, nagyon támogatja, de ez egy ötéves terv. Öt év alatt tudnánk vállalni még ekkora összefogással is. A finanszírozás az ország teherbíró képességétől is függ. Remélhetőleg az utódom idejében el tud indulni, és akkor ezt a nagyon nagy lépést még meg tudjuk tenni.

Amikor legutóbb, 2015 táján itt járt nálunk, azt mondta, hogy nem feltétlenül ideális állapotok uralkodnak a házban. Ha jól tudom, akkor még csak a külső felújítás volt meg. Mostanra kívül-belül minden adott az ideális működéshez és működtetéshez?

Nem kaptuk azt a házat, hanem mi csináltuk meg, ugyanis azt kértem, és így is valósult meg, hogy a 7,5 milliárd forintot a saját költségvetésünkbe adják oda. Létrehoztam egy projektszervezetet, amit én vezettem és nagyon odafigyeltem, hogy ez a munka tényleg úgy történjen meg, ahogy annak idején megálmodtuk. Ez hosszú folyamat. Jó helyzetben voltunk, mert a generációk közül az idősebbek is ott voltak még a házban, tehát az ő tapasztalatukra is lehetett számítani, illetve az is jó volt, hogy korábban sok tapasztalatot szereztünk, amit mind hasznosítani tudtunk a Budai Vigadó rekonstrukciójánál. Mire van szükségünk, milyen telekre. Két és fél év alatt a teljes felújítás megtörtént kívül-belül. Bár a Duna mellett vagyunk – a Corvin tér 100 méterre van a Dunától – s korábban állandóan feljött a pincében a víz, az építők egy hatalmas betonlemezt építettek a ház alá, amelyik a súlyával ennek a víznyomásnak ellent tud állni. Vagy meg kellett oldanunk azt, ami megint csak bravúr volt, hogy olyan kiváltó kerüljön kiépítésre a műemlék és meglévő épületben a színpad fölött, hogy kinyithassuk teljesen a teret, ilyenre még nem volt példa egy meglévő épületnél. Számos nóvum van a házban hál’ Istennek, és arra is nagyon büszke vagyok, hogy csodájára járnak be az emberek, megnézik, és mindenki úgy tűnik, hogy elégedett. Ugyanakkor nem új házat csináltunk, nem arról van szó, ahogy a Pesti Vigadónál, az ember oda belép és tiszta újszerű, hanem igenis meg akartuk tartani a háznak a patináját.

Komoly múltja van ennek az épületnek, a Népművészeti Intézet is itt volt korábban.

A második világháború után az akkori, még demokratikus kormányok rájöttek, hogy valamit kezdeni kéne a népművészettel. Látták, hogy milyen társadalmi trendek indultak.

Most ez a felújított, megújult épület több funkcióval is bír? Akár a Hagyományok Háza tevékenységi köre is bővülhetett ennek révén?

Alapvetően nem kellett bővüljön. Egy olyan konglomerátumot álmodtunk meg, amelyben minden terület otthon van, egyrészt a művészeti terület is, a Magyar Állami Népi Együttes, az archiválás, könyvtári terület, a Lajta Lászlóról elnevezett folklórdokumentációs központ, illetve a közművelődési terület, a hagyományátadás terepe.

Ez a három nagy pillér?

Természetesen vannak hangsúlyeltolódások vagy mindig bejönnek újabb elemek. Büszkék vagyunk rá, hogy áttört Agócs Gergely jó és erőszakos gondolata, és az élőszavas népmesemondás mindinkább polgárjogot nyer. Az, hogy leülünk a gyerek mellé, nem odatesszük Tom és Jerryt nézni, nem mesét olvasunk neki, hanem megkérdezzük tőle, hogy na, kisfiam, kislányom, miről szeretnéd, hogy ma este meséljek? Elindul egy olyan párbeszéd, ami a bizalmi viszonyt erősíti a szülő és a gyerekek között. Nagyon sok plusz tevékenység jön be a házba, ami mind azt célozza, hogy a hagyományos kultúrának minél több elemét próbáljuk élő módon megtartani. Így például most gyógynövényekkel foglalkozunk. Az utolsó füves emberek itt vannak még körülöttünk, ezeknek a tudását ugyanúgy át kéne menteni a következő évekre.

Már van egyfajta gyűjtés?

Általában egy-két évig előadássorozatokat hirdetünk. Jönnek a téma elismert szakértői, ezeknek az előadásait meghirdetjük a Hagyományok Házában, ezáltal felmérjük, hogy mennyire érdeklődnek az emberek iránta, majd utána a fölgyűlt előadásanyagból beadjuk a tanfolyam-akkreditációnkat, és ebből aztán meghirdetjük a tanfolyamot, és akkor már lehet tanulni.

Amikor legutóbb beszélgettünk, szóba került az is, hogy a népi gasztronómia vagy ennek az értékeinek a gyűjtése terén is lenne feladat. Hogy állnak most ezzel?

Sajnos, ez megint csak egy sikertelenség. A népi gasztronómia nagyon hálás terület lenne. Egyrészt kell hozzá egy vendéglátóipari egység. Mi azzal próbálkoztunk, hogy valamelyik étteremmel kössünk egy együttműködési szerződést, és akkor majd ott fogjuk ezt csinálni. Rendre az derült ki, hogy akkor, amikor valaki nyereségorientált, nem tudja tartani azt a szakmai irányt, amit mi szeretnénk megvalósítani, és előbb-utóbb bejön a Cordon Bleu meg az akármicsoda, mert ő azt hiszi, hogy abból tud nyereséget realizálni. Aztán meg ráadásul ránk jött a Covid is, és az éttermeknek most sajnos nagyon szomorú és nehéz sorsa van.

Van még a gyűjtésnek egyáltalán terepe, akár népzene, akár vokális zene kapcsán vagy akár a népi gasztronómia értékeinek gyűjtése kapcsán? Volt az az emlékezetes, nagy gyűjtés 1997 és 2001 között, éppen a Hagyományok Háza létrejötte előtti időszakban volt, amit önök indítottak. Annak Utolsó óra volt a neve, tehát gondolhatjuk, hogy mivel eltelt húsz év, most már az utolsó utáni órában vagyunk.

Az Utolsó óra egy eléggé kirakatban lévő szegmensére koncentrált a népi kultúrának, a népzenére és a néptáncra. Elsősorban a hangszeres zenét gyűjtöttük, és persze a táncot. Mellette nem foglalkoztunk, például, a népmesével a gyűjtéseknél. S még az Utolsó óra nagy számai mellett – 112 zenekar, teljes Kárpát-medence – is vannak olyan kisebb hegyek vagy völgyek, eldugottabb helyek, ahol nem voltunk. Ezeket utána módszeresen fölkeressük. Úgy hívjuk ezt a programot, hogy Fehér foltok.

Tudhatók, hogy hol vannak a fehér foltok?

Természetesen. Ma már az adatbázisainkban úgy is kereshet az ember, hogy a térképre bök, hogy én innen szeretnék valamit hallani. Nagyon sok mindent lehet összegyűjteni. Hogy mást ne mondjak, például a régi képeket a falakról. Például Erdélyben rendszeresen beszkenneljük a régi képeket a falakról, adatoljuk és eltesszük az archívumba. Rengeteg segítséget jelent ez. Például abban, hogy egy Kárpát-medencei történelmi viselet-adatbázist tudjunk összeállítani. Húsz-harminc évvel ezelőtt itt, Budapesten is lehetett látni palóc asszonyokat viseletben. Ma már nincsenek. Ma már a széki asszonyok sem járnak viseletben, és ezeknek a dokumentációja nagyon sokat számít. Szintén a Kallós-programnak lenne eleme egy történelemi adatbázis, koronként tudnánk meghatározni azt, hogy a viselet hogyan változott, milyen volt kistájanként a paraszti viselet a húszas években, az ötvenes években, a nyolcvanas években. Nagy tervem, hogy alatta ott lesznek a szabásminták is.

Még visszatérve csak egy gondolat erejéig az Utolsó óra programra, azt olvastam, hogy ez nem helyben történő gyűjtés volt, hanem a zenekarokat meginvitálták Budapestre, és a Fonó Budai Zeneházban rájuk csukták az ajtót, hogy akkor most tessék muzsikálni.

Szó szerint, egy hétre.

Ez nagyon más, mint a terepen való gyűjtés?

Nagyon. A zenekarokat jórészt ismertük, tehát kinn voltunk terepen, és onnan már voltak előgyűjtések, úgy hívtuk őket a Fonó Budai Zeneházba, és valóban bezártuk őket öt napra, ott laktak a Fonóban és muzsikáltak. Volt a szerda, a nyílt nap, az a mai napig is még a Fonó szerda, az elhíresült táncház mai napig is szerdán van a Fonóban. A világ nagyot változott az Utolsó óra óta. Ma már nemcsak a vendéglátás kerül pénze, akár Erdélyben is, vagy bárhol, hanem az is, ha valaki, egy zenész meg akar húzni három hangot. Ráadásul a zenészek közül rengeteg meghaltak. Az Utolsó óra valóban utolsó óra volt, azok, akik még a háború előtt születtek és még teljes vértezetben vették át a hagyományt, a zenei hagyományt, mind meghaltak. Van a hatvanas-hetvenes korosztály, de néhány kivételtől eltekintve nincsen már sehol teljes zenekar, legfeljebb egy-egy ember, de persze nekünk ők is nagyon fontosak.

Mára hatalmas anyag alakult ki, rendszerezve, feldolgozva. Hozzáférhető? Akár kutatható?

Igen, sőt, most már lépünk tovább. A Hagyományok Háza honlapját érdemes böngészni, mert sokak szerint rettenetesen komplikált, de ez abból is adódik, hogy nagyon sok információ van fönt. A következő lépés, amit most kezdtünk el, az oktató adatbázisok építése. Felismertük, hogy míg, mondjuk, a blues gitározásból 1050 videó van fönt a YouTube-on, hogyan kell ezt csinálni, a hagyományos népi hegedülésből, brácsázásból, bőgőzésből nincs egy sem. Elkezdtünk egy folk nevű programot építeni.

Ezt egy kicsit a pandémia időszaka is hozta, vagy egyébként is jött volna?

Nem, egyébként is jött volna. A pandémia sok más szempontból segített. Létrehoztunk például egy folkstúdiót a házon belül. Rájöttünk arra, hogy a virtuális Hagyományok Házát ugyanúgy fel kell építenünk, nemcsak a pandémia miatt, hanem mert a fiatalok nagy része virtuális térben mozog ma már elsősorban. Ennek az adatbázisnak az a lényege, hogy kiválasztunk tíz nótát, szintén kistáji besorolásban megyünk, kiválasztunk abból a kis tájból tíz magyar népdalt, rettenetesen jó technikával, rettenetesen nagy felbontásban fölvesszük, hogy ha lassítani kell, akkor is szakadozásmentesen és a legjobb minőségben lássa és hallja az ember. Fölvesszük zenekarban és fölvesszük a hangszereket egyenként. Rá lehet egyenként kattintani a hangszerekre, hogyha csak azt akarod hallani szólóban, akkor vele játszol, felében lassítva is játszhatsz vele. Vonós zenéről beszélünk elsősorban, de furulyásokat meg cimbalmost is veszünk fel, persze, tehát a kezeket lehet közelről látni. Alatta ott van a kotta, hogyha valaki a kottán akarja követni, és a tíz dallam alatt ott van a legtöbb ajánlott gyűjtés, ahol az eredeti található.

Azt gondolnánk, hogy a Hagyományok Háza nem egy oktatási intézmény vagy talán nincs is ilyen jellegű feladatköre vagy feladata. Ezek szerint azért mégis van ilyesfajta küldetés is?

A Hagyományok Házának egy feladata van, az átörökítés. Ha nekünk abban kell segítséget adunk, hogy az átörökítés a hangszeres tanításban jobban menjen, akkor nekünk kutya kötelességünk mellé állni. Nem akarunk zeneiskola lenni, bár lehetnénk és jó is lenne. Szerintem előbb-utóbb lesz a Hagyományok Házának egy saját művészeti iskolája, de az országban száz helyen tanítanak hangszeres népzenét. Mindenki egyenként nem tudná ezt megcsinálni, de a Hagyományok Háza nevű állami költségvetési intézmény viszont igen.

Említette már a három fő pillért, ami a Hagyományok Háza tevékenységét megalapozza, de kevés szó esett még az Állami Népi Együttesről, ami nagyon fontos a Hagyományok Házában. Az együttes 1951-ben alakult, olyan emlékezetes emberek kapcsolódtak ide, mint, mondjuk, Rábai Miklós vagy Tímár Sándor. Mihályi Gábor és Pál István Szalonna lett a Magyar Állami Népi Együttes vezetője, és van egy erős korszerűségre, aktualitásra való törekvés. Ez mit jelent egy népi együttes vonatkozásában?

Művészeti területen a művészi szabadságot garantálni kell. Ez azt is jelenti, hogy miközben a Magyar Állami Népi Együttesnek alapvető dolga, hogy a folklórt eredeti, anyanyelvi szinten tudja táncolni és így is tegye színpadra, lehetőséget kell biztosítani arra, hogy más művészeti ágakkal összefogva akár kísérletezzenek. Ezáltal is ugyanis azt a kirakatfunkciót töltik be, amivel be tudunk sok ezer embert csábítani az élő népművészet bűvkörébe. Ezért része a Magyar Állami Népi Együttes a Hagyományok Házának. Amióta a Hagyományok Háza létezik, három alapvető pillért határoztunk meg. Az egyik az anyanyelvi folklór, amit tudni kell és amit előadásokban kell prezentálni. Számtalan ilyen előadása van a Magyar Állami Népi Együttesnek, legutóbb például a Kárpát-medencét körbe, hogy úgy mondjam, körbealkották, tehát van felvidéki folklórműsor, kárpátaljai, délvidéki, erdélyi. Természetesen Erdélyből több is, mert Erdély nagyhatalom ilyen szempontból. De emellett kell tudni a populáris műfajt is. Húsz éve játsszuk a Naplegendát például. Ilyen előadásokat is csinálunk. Hál’ Istennek például nagy siker a populáris szegmensben a Csodaváró betlehemes, amit a Müpában lehet játszani, a karácsonyi időszakban a nagytermet annyiszor tölti meg, ahányszor a Müpa engedi, mert annyira népszerű. Nagyon-nagyon hálás vagyok a munkatársaimnak, hogy ezt a húsz évet velük vihettem végig, hiszen könnyű belátni, hogy egy főigazgató egyedül nem nagyon tudta volna ezt elérni.

A Hagyományok Háza legutóbbi másfél-két évére rányomta a bélyegét a járványhelyzet. Hogyan élték meg, hogyan élték át ezt az időszakot?

Nem hagytuk magunkat, ha egy mondatban kéne mondanom. Minden olyan kiskaput megpróbáltunk, amit a pandémia, illetve a szabályozások engedtek és a mai napig is ezt tesszük.

Nehéz a virtuális térbe átültetni mindent, mondjuk, a távolságtartás és a néptánc pedig nehezen hozható össze.

Ameddig a szabályozások engedik, most is táncházat tartunk. Ugyanakkor a házon belül hatványozottan figyelünk arra, hogy át legyenek az emberek oltva vagy védettek legyenek valamilyen formában. Házon belül előírtam a maszkviselést is, pont azért, mert olyan műfajokban dolgozunk, ahol a személyes kapcsolat egyértelmű. Számunkra és a hagyományos kultúra számára ez a pandémia nagyon súlyos betegség, ami ellen harcolunk és amit túl kell éljünk. Gyakorlatilag a Kárpát-medencében a táncoló közösségeket újra kell építsük, mert a pandémia miatt nagyon-nagyon sok helyen megszűntek.

Búcsúzik a Hagyományok Háza főigazgatói posztjától. Mi jön ezután?

A Hagyományok Háza vezetésétől búcsúzom, nem a Hagyományok Házától. Az új főigazgató tanácsadóként igényt tart a munkámra. De a másik, ami nagyon fontos, hogy a hálózatosodás keretében Erdélyben egy speciális helyzet van, mert lehet, hogy nem fogjuk föl, nem tudjuk, de Erdély nagyobb, mint Svájc és több mint egymillió magyar van ott, nagyhatalom a folklór szempontjából. Nem véletlen, hogy egy akármilyen táncegyüttes repertoárjának legalább a fele erdélyi tánc és zene. Ráadásul ott még egy csomó élő eleme megmaradt ennek a kultúrának, és ezért hoztuk létre az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítványt. Különálló jogi entitás, de nem egy másik építmény. Ez a nagy Hagyományok Háza épületnek az egyik szobája vagy lakrésze, hogy mondjam így, ahol az erdélyi tevékenységeinket tervezzük lefolytatni. Mindent, amit itt megtanultunk, azt Erdélyben is szeretnénk alkalmazni, csak lokális szinten. A gyerekoktatásokat nyilvánvalóan nem dunántúli ugróssal fogjuk elkezdeni, hanem mondjuk, csíkszentdomokosi tánccal, cepperrel. Meggyőződésünk szerint az erdélyi hagyományos népi kultúra egységes kultúra. Abban ugyanolyan része van a románoknak, mint a magyaroknak vagy a cigányoknak. Sajnos a szászoknak már nincs, mert elmentek. Ez egy közös terített asztal.