Az apa című darab története az időskori demenciát dolgozza fel. Volt lehetősége speciálisan készülni, akár színészi szempontból megfigyelni demens betegek viselkedését, élethelyzetét?

Az életem során volt időm megfigyelni ezt. Számos alkalommal láttam demenciával küszködő embereket. Gyerekként például találkoztam a nagybátyámmal, aki ugyanebben a betegségben szenvedett. Akkor csak a humoros oldalát láttam, nem fogtam fel, hogy mennyire drámai lehet. Ezen tapasztalatok alapján indultam el a szerep megvalósításának az útján. Segítségemre volt a színdarab szövege is, mert számos instrukció van benne. Világosan le van írva, hogy az apa melyik ponton, hogyan veszti el a kapcsolatát a valósággal, és kezd el valami más dolgot látni.

A szöveg volt a legnagyobb kapaszkodó?

Igen, és a fantáziánk, meg a rengeteg tapasztalat, ami magától megjön ennyi idő alatt.

Mennyire kellett mélyre nyúlnia az emlékeiben?

Leginkább abban kellett mélyre nyúlni, hogy őszintén és hitelesen jöhessek ki a próbafolyamat küzdeleméből. Meg kellett értenem, hogy mit akar mondani az író: hol mire céloz, miről mi jut eszébe, vagy épp miért nem mond el bizonyos dolgokat. Ezeket mindig csak nagy küzdelem árán lehet megfejteni.

Az emlékek viszont segítenek, de azokat elő kell varázsolni valahogy.

Ha már a memória az egyik fő szála a darabnak: mennyire tanul könnyen?

Nehezebben tanulok most, mint 16 éves koromban, pedig egész életemben könnyen ment a tanulás. Amikor 70 éves lettem – közel három évvel ezelőtt –, akkor ez megváltozott. Ez a korral jár.

A próbafolyamatot mennyire befolyásolta a járvány, és az, hogy maszkban kellett dolgozni?

Kiszámíthatatlan ez a vírus, mert amíg az egyik emberrel nem csinál semmit, addig a másikat megöli. A saját szabályai szerint szedi az áldozatait. Most már tudjuk, hogy nem csak az idősekre és a krónikus betegekre veszélyes, hanem az egészséges fiatalok is rámehetnek erre. A hatfős színészgárdából ketten elkapták a koronavírust, egy valaki gyanús volt, így viszont mindenki kontaktszemélynek számított. Két hetet állt a munka, addig mindenki karanténban volt. Aztán volt, hogy beugrottak egy-egy szerepre, hogy haladhassunk. Irtó rossz és nehéz volt maszkban próbálni ezt a darabot. Addig nincs gond, amíg a rendező dolgozik, de nem jó, amikor a színészek maszkban nem tudják megmutatni azt, hogy pontosan mit csinálnak. Nem látszik a szánk, a mimikánk, vagy a gondolat, amit hordozunk. Ha muszáj levenni a maszkot, akkor például kifejezetten életveszélyes egymástól öt centiméternyire ordítozni.

Jó döntésnek tartom, hogy a színházak jelenleg zárva vannak.

Remélem, hogy ez így is marad, amíg a vakcinák elkezdenek hatni, vagy ez a betegség el nem megy.

Azt olvastam, hogy élvezte a tavaszi karantént. Mit csinált?

Rengeteget lógtam. A legjobban azt élvezem a nyárban, hogy lusta lehetek. Sokat sütött a nap, amit nagyon szeretek. Megnyugtat. Jobban is érzem magam, mint télen. Most nincs derűs kedvem, hiszen annyira randa körülöttünk minden, emiatt pedig idegesebb és mérgesebb vagyok. Ráadásul semmi sem utal arra, hogy idővel elmúlik, és újra jó lesz minden.

Aki így gondolja, az nagyon optimista, de én nem vagyok az.

Próbál januárban?

Dehogyis, nem lehet. A Vígszínház zárva van, az egész épületben csak egy portás ül. Semmi sem történik most ott. De februártól a Kabaré című darabban fogok próbálni.

2020-ban Ön kapta a Vígszínház társulatától a Ruttkai Éva-emlékgyűrűt. Milyen volt a kapcsolata a legendás színésznővel?

Szerettem őt, bár nagyon fiatalon kerültem a társulathoz, ezért nem voltam ellátva szerepekkel, amikor a csúcson volt. Nem is játszottunk komolyabban együtt. A Csodálatos Júlia története című darabban egy fiút alakítottam, ő pedig az anyámat. Különleges élmény volt a szemébe nézni, hiszen nagyon sok mindent meg lehetett látni benne. Egy igazi színész szem volt az övé. Úgy éreztem, rögtön férfivé válok, de nemcsak szexuális értelemben, hanem úgy, mint amikor a színésznővel szemben egy fiatal fiú áll, akinek hamarosan igazi színésszé kell válnia. Ez egy pillanat alatt meg tudott születni, ha beszéltem, vagy összenéztem vele.

Kedves nő volt, és óriási színésznő. Sok időt töltöttem a közelében.

Latinovits Zoltánnal mindig a Művész étteremben ebédeltek, mi pedig főiskolásként követtük őket. Úgyhogy ilyen volt a kapcsolatunk.

Egyre több magyar gyártású sorozat fut mostanában. A színházon túl rengeteg játék- és tévéfilmben szerepelt. Mennyire hiányzik az, hogy benne legyen a tévében?

Kifejezetten hiányzik. Nagyon szeretem a televíziót, állandóan nézem. A környezetemben sokan vannak, akiknek nincs, de olyan is akad, aki a gyermekének sem engedi, hogy előtte üljön. Én viszont mindig tévépárti voltam. Akkor kezdődött az ismertségem, amikor 14 éves koromban szerepeltem a Ki mit tud?-ban. Megszerettem ezt a műfajt, a csinálását is: rengeteget játszottam, és egy időben rendeztem is. Szerettem benne lenni a tévében. Sajnálom, hogy ez most nincs így. Ez nem jó, ez baj. Nagy ismertséget és népszerűséget ad, és az „én időmben” ez hozzátartozott a színészethez. Bár nem biztos, hogy ma is ennyire fontos. Sokan mondják, hogy ők elvannak a kis nézőterű kamaraszínházban a kisebb közönséggel, és nem kívánják, hogy az egész ország ismerje őket.

Az én időmben ez nem így volt, Ruttkai Éva idejében meg pláne nem. Akkor rettentően fontos volt, hogy az embert mindenki ismerje.

Ezért is nagyon jó egy ilyen díjat megkapni, mint a Ruttkai Éva-emlékgyűrű. Ez mindenkinek mond valamit ebben az országban, mert ismerték. Nagy színész volt, de az ismertségét és népszerűségét a televíziónak is köszönheti, hiszen a filmeket és tévéjátékokat, amelyekben játszott, sugározta a televízió, ezentúl pedig volt, hogy verset mondott, énekelt, vagy táncolt, tehát valamit mindig csinált benne.