Így írt Jonathan Wilson hajdanán, egyébként Angliában az esztendő legjobb futballkönyvének megválasztott Inverting th Pyramid, The History of Football Tactics (A piramis megfordítása, a labdarúgó-taktika története) című kiváló könyvében. Érdedemes kiemelni: Angliában is mérföldkőnek tartották, tartják a futballjuk történetében.

Az előzmények még az 1952-es esztendő végére nyúltak vissza. December utolsó napjaiban a svájci Montanában labdarúgó-értekezletet tartottak. Stanley Rous, az angol szövetség akkori titkára, a FIFA későbbi elnöke is jelen volt és megkérdezte Sebes Gusztávtól, mikor láthatnák vendégül a háromoroszlánosok az olimpiai bajnok magyar válogatottat. Az akkori magyar szövetségi kapitány később könyvében így emlékezett a találkozóra: „Rögtön javaslatot is tett egy jövő novemberi időpontra. Kezet ráztunk, én vonattal utaztam haza, miközben ő repülővel megérkezett Londonba és rögtön be is jelentette – a Reuters meg világgá kürtölte –, hogy Anglia Magyarország ellen fog játszani, 1953. november 25-én. Másnap már Hegyi Gyula azzal fogadott, hogy ezért Rákosi elvtárs előtt is vállalnom kell a felelősséget, hiszen nem volt engedélyem a mérkőzés lekötésére. Rákosi még aznap magához rendelt. Fenyegető hangon beszélt velem, éreztette rosszallását. »Hát jó lesz vigyázni!« – ez volt a meccsre vonatkozó, utolsó mondata.”

Ugorjunk az időben szűk háromnegyed évet, s idézzük tovább Sebes Gusztávot: „Október közepétől már csak a londoni meccs körül jártak a gondolataim. Elutaztam Londonba és megnéztem a Wembleyben a 4:4-es döntetlenre végződött Anglia–Európa-válogatott mérkőzést, amelyet az angol szövetség kilencvenedik születésnapja tiszteletére rendeztek. A találkozó utáni napon visszamentem a stadionba, futballcipőt húztam és kipróbáltam a híres gyepet. Megfigyeltem, hogy még az égbe fellőtt labdák sem pattannak fel egy méternél magasabbra. Lemértem a pálya hosszát és szélességét, sőt igyekeztem megállapítani a nap állását is a mérkőzés kezdésének időszakában. Megkértem Stanley Roust, hogy hadd vihessek haza egy mérkőzéslabdát, mire ő nagyon készségesen hármat adott nekem. Visszatérve Budapestre, kiválasztottam azt a pályát, amelyiknek a méretei a legjobban hasonlítottak a Wembleyre és elkezdtük az edzéseket. A Vasas népligeti pályája volt a legalkalmasabb, de még ezt is meg kellett nagyobbítani széltében és hosszában is öt-öt méterrel. Összehívtam – immár a korábbi fegyelmezetlenségük miatt egy ideig mellőzött Kocsissal és Cziborral kiegészítve – a keretet, s hetente háromszor, délelőttönként közös edzéseket tartottunk. Kizárólag az Angliából hozott labdákat használtuk.”

Sebes egyébként megtiltotta, hogy játékosai közül bárki is szerepeljen az említett mérkőzésen az Európa-válogatottban (Amely csak európai játékosokból állt, de az angolok világválogatottnak nevezték: Rest of the World.). Játszott ott ellenben Ernst Ocwirk, az osztrákok híres fedezete, aki nagyon jóban volt a magyar játékosokkal. Ő figyelmeztette aztán őket, hogy gyorsan játszanak, mert magas a fű. Legalábbis ezt tapasztalta a Wembleyben.

Tíz nappal a londoni mérkőzés előtt a magyar válogatott a svédeket fogadta a Népstadionban. Az új arénában rendezett első A-válogatott mérkőzésen messze nem a legjobb formáját mutatta a csapat. Az olimpiai elődöntőben ízekre szedett, majd július elején Stockholmban is legyőzött – különben, ne feledjük, 1950-ben világbajnoki harmadik – kék-sárgák ellen csak szenvedett a gárda, s nem tudott győzni. Mindez nem tett jót az évszázad mérkőzésére készülő legénység önbizalmának.

Puskás Ferenc egy érdekes anekdotával szolgált a mérkőzéssel kapcsolatban: „Nagyon rosszul játszottunk a svédek ellen. A kapufára lőttem egy tizenegyest, ráadásul Hamrin fejesgóljával kiegyenlített az utolsó percekben. Egyébként, mint csapatkapitány, kértem Guszti bácsit a második félidőben, hogy hadd cseréljük ki a számunkra szokatlan angol labdát a miénkkel. De ő hajthatatlan maradt, azt mondta, meg kell szokni, hiszen Londonban is ilyennel játszunk majd.”

November 7-én Sebes Gusztáv a szovjet nagykövetségen adott fogadáson találkozott Nagy Imre miniszterelnökkel, aki némileg aggódva érdeklődött afelől, milyen eredmény várható Londonban. Sebes nyugodtan felelt, azt mondta, ha a csapat meg tudja valósítani az ő taktikai elképzeléseit, akkor nyerhet. A kormányfő némileg hitetlenkedve kérdezte, milyen taktika az, amelyben ennyire bízik Sebes. A szövetségi kapitány papírt kért, előkapta színes ceruzáit, s a kormányfővel félrehúzódva felvázolta elképzeléseit.

Nagy Imre csodálkozott, s azt mondta: „Ez olyan mint egy haditerv.” Aztán őszinte csodálkozással a hangjában így folytatta: „Idáig úgy hittem, a futball a felnőttek gyerekjátéka. Ma megint tanultam valamit. Ezek után többre becsülöm a futballt, különösen, ha győz Londonban a magyar csapat.”

A csapat a brit fővárosba utazva megállt néhány napra Párizsban és játszott a Renault-gyár csapatával. Azért éppen azzal, mert Sebes ott dolgozott a húszas években. Puskásék könnyedén nyertek, rúgtak tizenhárom gólt és ez tényleg segített abban, hogy elfelejtsék a svédek elleni mérkőzést és az azt követő, sokszor bárdolatlan sajtótámadásokat. Mindenki egészséges volt, csak Grosics panaszkodott arcüreggyulladásra. Sebes ismerte a kapus lelki világát, ezért megkérte az egyik orvost, doktor Pollatschek Gyulát, hogy keresse elő a legnagyobb injekciós tűjét. A trükk elérte a kívánt hatást, mert a kapus a tű láttán egyből jobban lett.

Londonban Stanley Rous fogadta a magyarokat, majd elkalauzolta őket a Hyde Park mellett lévő, elegáns Hotel Cumberlandbe. A szálloda személyzete minden kérést teljesített, egy kivétellel. Magyar konyhát nem tudott biztosítani. Sebes viszont feltérképezte, hogy a közelben van egy csehszlovák étterem, magyar nemzetiségű szakáccsal. Elment oda, s megegyezett a tulajdonossal, hogy naponta kétszer ott fog kosztolni a csapat. A játékosok furcsállották, hogy az angolok egyszer sem engedték őket a Wembley füvén edzeni. Utcai cipőben és ruhában ugyan sétálhattak egyet a világhíres pályán, de a mérkőzés előtt ennyi volt az összes benyomásuk.

Angliában és az Egyesült Államokban 1992-ben jelent meg az Ian Hamilton szerkesztette Soccer (Labdarúgás) című cikkgyűjteményben a Magyar Távirati Iroda egy meg nem nevezett munkatársa által készített hosszas beszámoló a nagy napról, s a győzelem itthoni fogadtatásáról. Érdemes ebből is kicsemegézni néhány apró részletet:

…November huszonötödikén borongós napra ébredt London. Kora reggel sűrű köd telepedett a Hyde Park fáira, ám amikor – úgy kilenc óra körül – a magyar játékosok leszállingóztak a Cumberland Hotel halljába, a portás bíztatóan mondta: „A köd teljesen eloszlik a meccs kezdetéig. Talán még egy kis napsütésünk is lesz.”

A játékosok örültek a jó hírnek, különösen azért, mert előző este heves esőzés verte London utcáit, s ez annyira felidegesítette néhányukat, hogy aludni is alig bírtak. A mérkőzés előtti órák legfontosabb eseménye a taktikai értekezlet volt. Sebes azzal kezdte, hogy Anglia nagyon erős, de legyőzhető ellenfél. S aztán személyre szabottan elmondta mindenki feladatát. Hidegkutinál hosszabban időzött: „Te, Nándi, először maradj elől egy kicsit, mert az angolok arra számítanak, hogy rögtön visszahúzódsz. Néhány perc után tényleg lépjél hátrébb, de folyamatosan változtasd a pozíciódat.” Aztán a szélsőkhöz fordult: „Budai és Czibor! Nehéz dolgotok lesz, hiszen a sávotokban a pálya egész területét be kell játszanotok. Előfordulhat, hogy hátul nektek kell őrizni a két angol szélsőt a tizenhatosunknál.” Majd Bozsik került sorra: „Te kulcsember vagy. Az angol védők ugyanis kevésbé fognak figyelni rád, mint a csatárokra. Ezért aztán bátran előre kell törnöd, főleg, ha Nándi arra helyet csinál. De ne feledd: a védekező munkád éppen ilyen fontos. Bozsik bólintott, s a szokott, lakonikus rövidséggel csak ennyit mondott: „Így lesz, Guszti bácsi!”

Háromnegyed egykor indult a csapat a szállodából a stadionba, két motoros rendőr vezette fel a buszt. Bő egy órával a kezdés előtt már az öltözőben volt a társaság. Máskor ilyenkor kisétáltak a gyepre, megnézték a pálya talaját, viccelődtek. Most nem. Mindenki csendben ült a helyén, s erősen koncentrált.

Amikor az angol vezetők hívták a fiúkat a pályát szemrevételezni, Zakariás száraz humorát csillogtatva annyit mondott: „Melyik beteg akarja megnézni a műtőt az operáció előtt?”

Mindez idő tájt a stadion már tömve volt. A Királyi Légierő zenekara játszott, a nép azt hallgatta, vagy a meccsprogramot lapozgatta. Hamarosan felharsant Leo Horn sípja az öltözőfolyosón, s a két csapat kimasírozott a gyepre.

Greenwichi idő szerint 2 óra 17 perckor Hidegkuti Kocsishoz gurította a labdát, elkezdődött az Évszázad mérkőzése. Aztán még egy perc sem telt el, már vezetett az Aranycsapat. Feleki László így írta le a gólt a Népsportban: „Hidegkuti indítja el a labdát, s rögtön támadunk. Budai lefut, Eckersley partra szereli. Az első perc végén a partdobás után Bozsik szerzi meg a labdát, vezeti egy-két lépést, aztán betolja Hidegkutinak. Hidegkutit Eckersley támadja, középcsatárunk azonban egy csellel kifelé fordul s aztán 15 méterről – nem a legjobb szögből – hatalmas lövést ereszt meg. A labda védhetetlenül vágódik a jobb felső sarokba, 1:0. Magyarország javára!”

A 14. percben, alig kéttámadásnyival azután, hogy Leo Horn, a holland bíró nem adta meg Hidegkuti szabályos gólját, Sewell révén egyenlített az angol válogatott. De ez sem törte meg a magyarok lendületét. A 22. és a 29. perc között Hidegkuti újabb egy, Puskás pedig két gólt szerzett. Idézzük ismét Felekit, a nagy klasszikust: „A 22. percben Czibor elszáguld a szélen, beadását Puskás lőné, de Wright zavarja, Puskás oldalt gurítja a labdát s a ráfutó Hidegkuti a 11-es pont tájékáról a léc alá lő, 2:1, Magyaroszág javára. Eckersley lábát súrolta a labda, de az érintés miatt nem változtatott irányt s így a gól vitathatatlanul Hidegkutié. A 25. percben Budai II szöktetésével a mozgékony Czibor a jobbszélen fut el lendületesen, jobblábas beadása Puskás elé kerül. A balösszekötő a hatos sarkán leveszi a labdát, aztán bal lábbal óriási erővel fejmagasságban a bal sarokba bombáz, 3:1. A 29. percben Budai II vezeti a labdát, amikor 25 méternyire az angol kaputól dancsolják. A szabadrúgás elé az angolok nem állnak sorfalat, Bozsik fut neki a labdának, lövése után a kaputól 12 méternyire lévő Puskás beleteszi a labdába a lábát s az ballábáról a meglepett Merrick mellett a jobb alsó sarokba vágódik. 4:1.”

A 38. percben szépítettek az angolok. De még így is 4:2 volt az állás a magyarok javára. Leírhatatlan volt az öröm az öltözőben, de a játékosok is tudták, nincs még megnyerve a mérkőzés, hasonlóan jól kell játszaniuk a második félidőben is. Az 50. és az 58. perc újabb magyar gólokat hozott. Az ötödik így esett Feleki leírásában: „…nagyon szép magyar támadás után Kocsis fejese a bal kapufát találja el. A visszapattanó labdát mentik az angolok, de Puskás elcsípi a felszabadító rúgást és hátrajátszik Bozsikhoz. Bozsik ráfut a labdára és 25 méterről nagyszerűen eltalált erős lövéssel a kapu jobboldalán a léc alá vágja, 5:2.” Majd a hatodik: „A magyar csapat továbbra is nagyszerűen játszik. Futtatják a labdát és három perc múlva, a 8. percben egy újabb élményszámba menő támadás végén Puskás a 16-os baloldaláról átemeli a labdát a jobboldalra. Hidegkuti jó helyen áll és 12 méterről kapásból a bal alsó sarokba bombáz, 6:2. A magyar tábor öröme leírhatatlan.”

S az maradt aztán egészen a mérkőzés végéig. Az angolok a későbbi világbajnok szövetségi kapitány, Alf Ramsey tizenegyesével még szépítettek, de csak annyira mentek vele, hogy nem 6:2-ként, hanem 6:3-ként emlegeti mindenki az évszázad mérkőzését.

A másnap reggeli Timesban Geoffrey Green így foglalta össze az előző délutáni mérkőzést az angolok szemszögéből:

„Idegeneknek érezték magukat egy idegen világban, a száguldó vörös szellemek világában, mert bizony annak tűntek a magyarok, ahogy elsöprő sebességgel, gyönyörű technikával és pontos befejezésekkel operálva mozogtak meggypiros mezükben.

Beszéltek már arról, hogy új futballstílus fejlődött ki Dél-Amerikában. A fő kifogás azzal a stílussal szemben mindig az volt, hogy hiányzik belőle az átütőerő a kapu közelében. Olyan vélemény is volt, hogy talán a legtökéletesebb stílus alakul ki az előreívelésekkel játszó kemény brit stílus és az előbb említett, élvezetes dél-amerikai játék keverékéből. Tegnap a magyarok, tökéletes csapatmunkával, ebből a középútból tartottak bemutatót.”

Szepesi György később felelevenítette a találkozó „utóéletének” egy fontos epizódját: „Másnap reggel Stanley Rous látogatott meg minket a Cumberland Szállóban, Sebessel együtt hárman kávézgattunk egy különteremben. A két sportvezető a budapesti visszavágóról beszélgetett, amikor hirtelen Rous kinyitotta az eddig mellette lévő, elég nagy aktatáskát és azt mondta: »Sebes úr, szeretnék fizetni önöknek a tegnapi csodálatos játékért. Mennyit kérnek a bevételből?« Sebes döbbenten nézett és csak rázta a kezét tiltakozásul, de Stanley Rous folytatta: »Megismétlem, uraim, pénzt hoztam önöknek, fontsterlinget, a tegnapi mérkőzésért.« Sebes nem fogadott el egy pennyt sem: »Nagyon köszönöm, de nem kérünk fizetséget. Viszont nagyon örülnék, ha eljönnének Budapestre, egy visszavágóra. Ennyi nekünk elég.«

Az angolok számos aspektusból elemezték később a mérkőzést, akkor, évekkel később és évtizedek múltán is. Russell Miller a The Footballer című lapban a statisztikákra is figyelemmel az sugallta, egyáltalán nem volt váratlan a magyarok győzelme, illetve az angolok veresége. „Magyarország békeidőben nem veszített hazai pályán mérkőzést 1939 eleje óta, megnyerve 24 mérkőzést, s csak hármon döntetlent játszva. Ugyanebben az időszakban Anglia megnyert 15-öt, heten döntetlent játszott, s hármon kikapott. A magyarok győzelmi mutatója 90,06 volt Sebes kapitánysága idején az 1953-as mérkőzésig, szemben az angolok 72,37-es mutatójával ebben az időszakban. Az Aranycsapat összeszokottabb is volt, az előző 16 találkozóján Puskás és Bozsik 16-szor, Grosics, Buzánszky, Lantos és Hidegkuti 15-ször, Lóránt és Kocsis 14-szer, Czibor és Zakariás 13-szor, Budai II pedig 9-szer játszott. Az angolok 17 meccséből Merrick 16, Ramsey 15, Johnston 6, Eckersley 11, Wright 17, Dickinson 17 találkozón játszott. A csatársor már kevésbé volt állandó: Matthews 2, Mortensen 1, Sewell 4 meccsen kapott szerepet 17-ből, míg Taylor és Robb újoncok voltak. Az angoloknál hat játékos 29 éves volt, vagy annál idősebb, a magyaroknál csak kettő. Ellenben a háromoroszlánosoknál mindenki betöltötte már a 26. évét, a magyaroknál négyen is fiatalabbak voltak. Az angolok közül hatan (Ramsey, Eckersley, Johnston, Taylor, Mortensen és Robb) soha többet nem játszott a válogatottban, Sewell is csak egyszer, éppen Budapesten, az 1:7-en. A magyar játékosok közül ellenben tízen világbajnoki döntőt játszottak 1954 júliusában, mindenki, Budai II kivételével.”

Hazafelé jövet a magyar válogatott két napot Párizsban tölthetett. A francia fővárosban egy fantasztikusan elegáns helyen, a Hotel Louvre-ban szállásolták el. Idézzük Hidegkuti Nándort, a találkozó egyik legjobbját: „Elmentünk egy mérkőzésre is, a Racing Paris a Cannes ellen játszott – legalábbis úgy emlékszem – és amikor a tömeg megtudta, hogy mi is ott vagyunk, követelték, hogy vonuljunk fel a pályán a mérkőzés előtt. A szurkolók egy része azt akarta, hogy az eredetileg tervezett mérkőzés helyett mi játszunk a csapatok ellen. Másnap barátságos mérkőzést játszottunk egy kis stadionban, talán csak ötezer férőhelyes lehetett. Hát, ennek ellenére tízezer embernek sikerült bejutni, plusz még egyszer ennyien tolongtak kívül. Egyszerűen hihetetlen volt.”

A párizsi Gare de l’Est pályaudvaron a magyar származású bankár, Andrè Kosztolányi is az üdvözlő tömegben volt. Elvitte honfitársait a Lidóba, ami akkor Párizs gyöngyszeme volt. Később a Folie Bergére showműsorát nézték meg együtt.

A közönség néhány játékos nevét kiabálta. Végül az Aranycsapat tagjai fölmentek a színpadra és meghajoltak. Ez így ment egész Európán át, úton hazafelé. Bárhol állt meg a vonat, mindenhol tömeg ünnepelt. Ha a vonat nem állt meg egy kis településen, az állomásfőnök akkor is gratulálva lengette a zászlót. A bécsi Westbahnhofon még nagyobb tömeg várta őket, mint Párizsban. Érthető, hiszen sok-sok magyar élt ott, de megjelent az osztrák válogatott is és persze kivonult a sajtó. Ám ez mind semmi volt ahhoz képest, ahogyan Magyarországon várták a győzteseket! A határtól, ahol a vonat elhaladt, egyszerűen kordont álltak az emberek – pedig, ne felejtsük el, késő november volt, hűvös, szeles idő –, a hegyeshalmi kis vasútállomást megtöltötték a helybéliek és azok, akik Budapestről érkeztek, hogy az elsők között köszönthessék a hazatérő csapatot. Ahogy a vonat begördült az állomásra, felcsendült a Himnusz. A játékosok nevét skandálták a peronról, mialatt a feleségek és családtagok csatlakoztak az aranycsapathoz. Győrben, Komáromban, Tatabányán, bárhol állt meg a vonat, virágesővel fogadták és ajándékokkal halmozták el a nemzet futballhőseit. A rajongók próbálták késleltetni az indulást, hogy tovább lehessenek együtt azokkal, akik megmutatták a világnak, hogy mit tud a magyar labdarúgás.