Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!
A megnyert hazai világbajnokság után a sikerkapitány, Aimé Jacquet helyére lépő Roger Lemerre által dirigált „kékek” a torna óriási favoritjának számítottak. A csoportban az első két mérkőzésüket megnyerték, azzal továbbjutottak, majd a harmadikon, Amszterdamban, kikaptak az egyik társrendező, Hollandia válogatottjától.
Úgy lettek Európa-bajnokok, hogy az egyenes kieséses szakaszban nem játszottak jól, ellenben soha nem pártolt el mellőlük a szerencse.
A spanyolok ellen Zinédine Zidane szabadrúgásgóljával megszerezték a vezetést, ám aztán Gaizka Mendieta egy (jogos) tizenegyesből kiegyenlített. Youri Djorkaeff lőtt még egyet, de az utolsó percben Raúl révén a spanyolok büntetőt végezhettek el. Az európai élmezőny egyik legtechnikásabb játékosa fölé lőtt, majd a hosszabbításban Urzaíz két méterről fölé fejelt. A világbajnok pedig bejutott a legjobb négy közé.
Két thriller, két nagyszerű párharc, két nagy vesztes, két szerencsés győztes tette emlékezetessé az elődöntőket.
A portugálok, bejutva az elődöntőbe, lemásolták az 1984-es válogatottjuk sikerét. A sors különös fintoraként nekik éppen úgy a franciákkal kellett csatázni a döntőbe jutásért, mint az elődöknek, 16 évvel korában.
A játékosok fogadkoztak, mondván, törleszteni fognak az akkori vereségért, s megállítják a menetelő világbajnokot. Eleinte úgy is tűnt, erre megvan minden esélyük. A 19. percben Nuno Gomes megszerezte a vezetést. A franciák nem találták a ritmust, nem futballoztak jól. Thierry Henry mégis kiegyenlített, s ezután leült a játék, egyik fél sem kockáztatott. A portugálok talán közelebb álltak a győzelemhez, a rendes játékidő vége előtt előbb Abel Xavier közelről a kapu fölé fejelt, majd Luis Figo szabadrúgását védte ki nagy bravúrral Fabien Barthez. Ám miután gól egyikből sem esett, következett a hosszabbítás, akárcsak 1984-ben, Marseille-ben. S akárcsak akkor, az utolsó percekben megint a franciák javára dőlt el a továbbjutás.
Igaz, akkor Jean Amadou Tigana passzából Michel Platini vitathatatlan gól lőtt, most pedig…
Mindössze három percre voltunk a hármas sípszótól (már mindenki a büntetőket várta), amikor Sylvain Wiltord kapura lőtte a labdát. Abel Xavierről az szögletre pattant. Az osztrák Günter Benkö játékvezető, szlovák partjelzője, Igor Šramka jelzésére, tizenegyest ítélt kezezés miatt. Utóbb, a televíziós felvételek igazolták, tökéletesen döntött. A portugálok mégis nagyon nehezen viselték el balsorsukat. Maffiáról, összeesküvésről, isteni büntetésről beszéltek, az önmagából teljesen kivetkőző Figo a mezét levéve levonult a pályáról, Abel Xavier és Nuno Gomes a játékvezetőt taszigálta. Ám mindez semmit sem változtatott a tényen: Zinedine Zidane kitűnően végrehajtott büntetőjével a világbajnoki címvédő jutott be a döntőbe.
Portugália ismét szegényebb lett egy álommal.
A portugálok legjobbjában, Luis Figóban mély nyomokat hagyott vereség, vagy még inkább az, amilyen körülmények között kikapott csapata. Többször megismételte a kisebb országok válogatottjainak elnyomásáról alkotott tézisét. Amikor a 2000-es aranylabda átvételekor Párizsban járt, a France Football újságírói megkérdezték tőle, hogy lehiggadva, fél évvel a történtek után, a tévéfelvétel megnézése után is úgy gondolja-e, hogy a bíró, illetve partjelzője rossz döntést hozott.
Figo diplomatikusan válaszolt:„A pályán úgy éreztem, nagy igazságtalanság történt velünk. A bíró közel állt hozzám, meggyőződésem, hogy arról a helyről semmit sem láthatott – egyébként nyilván ezért is hagyatkozott a partjelzőjére. Ha simán kikaptunk volna a franciáktól, mondjuk kettő vagy három nullára, azt könnyebb lett volna elviselni. De így veszíteni rettenetes. Egyébként azóta sem néztem meg a videofelvételt. Sokan mondták, tulajdonképpen jogos ítélet született. Lehet, hogy most már én is így látnám. Ezért sem akarom megnézni, tartom magam az eredeti véleményemhez.”
A másik ágon a szinte csak védekező olaszok egyenesen sündisznóállásba vonultak, miután a 34. percben Gianluca Zambrotta piros lapot kapott. A hollandok egymás után dolgozták ki a helyzeteket. Azok sorra kimaradtak, de senki sem izgult, mindenki úgy gondolta, majd a következő bemegy. De nem ment be, mert Francesco Toldo, s előtte a Fabio Cannavaro, Alessandro Nesta, Paolo Maldini védelem eksztázisban futballozott. A San Francescónak elnevezett kapus kivédte Frank de Boer tizenegyesét, majd Patrick Kluivert a kapufára vágta a maga büntetőjét. A hollandok 120 perc alatt sem tudták feltörni az olasz reteszt. S miután a hollandok szinte szokásos tizenegyesfóbiája a szétlövésben is tartott (négyből csak egyet lőttek be, Kluivert révén), a jobb idegzetű olaszok masíroztak be a fináléba.
Nagy összegeket veszített volna az, aki arra az egyébként nagyon is valószínű tényre fogad, hogy a finálé feszültsége már nem múlhatja felül az elődöntőjét. De az is bukott volna, aki azt mondja, nem lesz „kettőből kettő”, nem történik meg, hogy az aranygól bevezetése óta minden Eb-döntő a hosszabbításban eső döntő góllal ér véget. A Squadra Azzurra többet támadott az első fél órában, mint az elődöntőben 120 perc alatt. Meg is lett az eredménye, igaz, csak az 55. percben. Marco Delvecchio kihasználta a védők hibáját, s előnyhöz juttatta Dino Zoff csapatát.
A világbajnoki cím akkori védője (akárcsak az elődöntőben, a portugálok ellen) megint hátrányba került. S hátrányban is volt, még a 90. percben is. Az olaszoknak (akik közül, például, Alessandro Del Piero eldönthette volna a mérkőzést) csak ki kellett volna védekezniük a hátralévő időt. Ahogy azt tették, például az Oranje ellen. Nem tudták. Mert bár már a kispad előtt ölelkeztek a 90. percben, a franciák még mindig nem adták fel. Jöttek és jöttek előre. A csereként beállt Sylvain Wiltord betört a tizenhatoson belülre, s kilőtte a bal alsó sarkot. A hosszabbításban már a franciáké volt a lélektani előny. Rendületlenül támadtak. A 103. percben a második és a harmadik cserejátékos is kitett magáért! Robert Pirès kitűnően ment el a bal oldalon, jól adott középre, s az egyébként a torinói Juventus tagjai közé tartozó David Trezeguet Toldo kapujának jobb oldalába bombázta a győztes gólt.
A franciák véghez vitték azt, amit korábban senki: világbajnokként megszerezték az Európa-bajnoki címet. Didier Deschamps lett a futballtörténelem első csapatkapitánya, aki a világbajnoknak járó serleg emelgetése után a levegőbe lendíthette az Henri Delauney-serleget is.
