A futball közgazdaságtana talán nem ennyire profán, de mégis csak feltehető a kérdés: „Minek költ ennyit a PSG, ha nem tud bejutni még Európa legjobb nyolc csapata közé sem?” Erre válaszolhatjuk azt, hogy azért, mert van miből, s ez igaz, de még inkább közelebb lehet az igazsághoz, hogy a klub arab tulajdonosai megtalálják más területeken is a számításaikat, nem feltétlenül a nagy presztízzsel járó BL-győzelem ennek az egyedüli lehetősége. Mindazonáltal nem tökéletes válasz:

a klub legitimációja, presztízse miatt szükség lenne a PSG BL-menetelésére.

Legyünk egészen hétköznapiak: a francia bajnokság megnyeréséhez, illetve a BL-csoportkör túléléséhez nem kellett volna a Qatar Investment Authority (QIA), illetve a céget megszemélyesítő Nasszer el-Khelaifi által csak a játékosvásárlásra 2011 óta kifizetett egymilliárd dolláros vagyon.

Kétségtelen tény: a PSG az elmúlt évek legbalszerencsésebb klubja az elitben. A világ legdrágább játékosa, a brazil Neymar 2018-ban és 2019-ben is megsérült, éppen akkor nem tudta segíteni a csapatát, amikor nagyon kellett volna. Idén Cavani is kihagyta az első mérkőzést, igaz, akkor nem is nagyon hiányzott. Most Tuchel csak a harmadik manchesteri gól után dobta be – pedig alkalmasint szükség lett volna az uruguayi játékára már a második félidő nagy részében is.

Nem vált a párizsi játékosok előnyére az a fajta arrogáns nagyképűség sem, ahogyan futballoztak, ahogyan azt sugározták magukról, hogy nem jöhetnek bajba az Old Traffordon elért 2-0 után,

ha meg igen, majd rúgnak pár gólt. Nem lőttek, s főleg akkor nem lőttek, amikor már égetően szükséges lett volna, a 91. és a 98. perc között

Az ember tisztelegjen a futballhősök csodálatos karrierje előtt, s vegye le a kalapját már pusztán Gianluigi Buffon nevének puszta hallatán is. Ám a veterán olasz kapus a személyes balszerencséjét mintha rávetítette volna a PSG-re: ugyanúgy esett ki a BL-ből, mint tavaly, még a Juve tagjaként, a Real Madrid ellen: a második mérkőzés utolsó perceiben kapott a csapata egy erősen vitatható büntetőt, amelyet aztán az ellenfél értékesített.

A francia futballnak voltak a múltban is nagy, ha úgy tetszik nagyszerű klubjai.

A nemzetközi kupák létrehozása óta elsőként a Stade de Reims, amely a mostaniakhoz képest egy amatőrcsapat volt hivatásos játékosokból (Franciaországban 1932 óta van profizmus), amely mérhetetlenül büszkévé tette a franciákat azzal, hogy felvette a harcot a környező országok nagyjaival, a Real Madriddal, a Milannal, a Juventusszal. Két BEK-döntőt vívott, ezek alapján két idénybern Európa második legjobb klubja volt a Real Madrid után. Következett a Saint-Étienne a hetvenes évek közepén, mindössze két külföldivel, a jugoszláviai Ivan Csurkoviccsal és az argentin Osvaldo Piazzával, a „zöldeket” csak a Bayern München állította meg az 1976-os BEK-döntőben. Mindkét csapatra büszke volt Franciaország, egységesen szurkoltak neki a nemzetközi proondon vívott meccseken a franciák.

Bernard Tapie Olympique Marseille-ével már kicsit más volt a helyzet, eleinte leginkább az elnök ellentmondásos személyisége miatt nem volt népszerű az OM a kikötővároson kívül, aztán nyilvánvalóan nem fokozta rajongótáborát a kitört bundabotrány sem.

Még mielőtt arra a fordulatra térnénk, hogy „aztán jött a PSG”, említsük meg, hogy az Olympique Lyon is összevásárolt egy csapatot a kétezres évek elején, de közel sem akkora összegekből, mint később a párizsiak. Nem ok nélkül mondta a Jean-Michel Aulas, az OL elnöke nemrégiben, hogy

a PSG ezzel az anyagi invesztícióval tönkreteszi a francia futballt, mert ellehetetleníti a konkurenciát. Neki soha nem voltak olyan anyagi lehetőségei, mint a QIA-nek.

Párizs mindig vágyott arra, hogy nagy csapata legyen. Maradva a francia profi korszaknál, a negyvenes évek második fele óta nem tudott azonban fővárosi klub huzamosabb ideig uralkodni a hazai fronton. Történtek kísérletek, hiszen a hetvenes évek elején éppen ezért jött létre a Paris Saint-Germain, majd hasonló célból próábálta Jean-Luc Lagardère, az egyik leggazdagabb francia üzletember a csúcsra vinni a cége nevét is megkapó Matra Racingot, biodalmat, regnálását kalakítani-elérni nem sikerült.

A PSG most más úton indult. Vállalta, hogy nem lesz népszerű az összevásárolt csapatával, s bár szívesen vette, ha maga a város úgy gondolja, a klub is segítheti az olimpia rendezésére készülő metropolisz imázsát, csak a külföldi siekrek érdekelték.

Ez bicsaklott meg újfent. S ne csodáljuk, ha a PSG hívei most ismét úgy érzik, minden hiába volt.

Legyünk megengedőbbek. A PSG Európában olyan, mint a hetvenes évek Cosmosa volt, amikor átjött vendégszerepelni.

Egy gálacsapat, a nagy győztesek gyilkos ösztöne nélkül.