A 2019-ben létrehozott European Democracy Consulting (EDC) összesen 72 európai uniós ügynökség, szervezet és intézmény 89 különböző vezetői beosztás kapcsán mintegy 500 konkrét tisztségnél vizsgálja a vezetői kinevezések alakulását, mellesleg 69 évre visszamenőleges összehasonlításokat is készítve.

Az EDC januárban tette közzé több tucat oldalas első éves jelentését az uniós vezetői posztok földrajzi megoszlásáról, külön-külön származási régióként kezelve az EU-n belül a nyugati, déli, északi, keleti, és közép-európai országcsoportokat.

Az összesítés szerint a 2004-es „nagybővítés” óta (amelyet azóta több hullámban követte további kelet-európai országok csatlakozása)

• az új kinevezések nagyjából 50 százaléka a nyugati,
• mintegy 28 százaléka a dél-európai tagországok tisztviselőinek jutott.
• Az északiak 10,
• a kelet-európai régió országai 5,6
• a közép-európaiak 5,2 százalékkal részesedtek a vezetői posztokból,

Az északi tagállamok viszonylag alacsony részesedése kapcsán a felmérés készítői ugyanakkor megjegyezték, hogy népességarányosan viszont ez a régió éppen, hogy a legerősebben képviselt: az egy főre jutó EU-vezetői posztok arányát tekintve az említett időszakban 38 százalékon álltak, ami csaknem duplája lenne a népesség arányosan nekik „járó” hányadnak, ha földrajzi „kvóták” szerint ítélnék oda a posztokat.

A felmérés kiemelt figyelmet szentelt a 2021-es kinevezéseknek, valamint külön csomagban vizsgálta a 2019-2021 között született vezetői megbízatásokat. Ebből is az derült ki, hogy 2019-2021 között az új kinevezések 70 százaléka, tavaly pedig 85 százaléka továbbra is nyugati- és a déli tagállamokból érkezetteknek jutott.

Ugyanez népességarányosan azt mutatja, hogy tavaly a nyugati régió népessége 1,65-szorosan volt túlreprezentálva az uniós vezetésben,

az északiak egyenesen 1,85-szörösen jelentek meg ilyen posztokon, míg a kelet-európai régió népessége csak 50 százalékos arányban volt jelen.

Ha pedig az EU-intézményi felső vezetői új kinevezést vizsgálják – ami az iméntieknél jóval szűkebb kör, lévén csak az uniós „magintézményeket” (alapvetően a Bizottságot és közvetlen szervezeteit, a Parlamentet, és a Tanácsot, valamint további olyan testületet, mint a Számvevőszék, vagy a Bíróság stb.) vizsgálja, és nem tér ki például az EU számtalan ügynökségére –, akkor az derül ki, hogy ez idő alatt új tisztséget csak egyetlen kelet-európai kapott, míg közép-európainak tavaly egy ilyen sem jutott.

Megfigyelők megjegyzik, hogy az utóbbiak esetében az összkép valamelyest más lenne, ha a merítési bázis szélesebb idősávot fedne le. A csak 2009 óta létező európai tanácsi (EU-csúcs) állandó elnöki posztot például eddig csak hárman töltötték be, de abból az egyik (2014-2019 között) történetesen lengyel volt (Donald Tusk), 2009-2012 között pedig az ugyancsak lengyel Jerzy Buzek révén az EP elnöke érkezett a régióból.

Ez azonban mit sem változtat azon, hogy

az apparátusi felsővezetésben elvétve akad csak régióbéli.

Közvetlenül a 2004-es „nagybővítés” idején volt bizonyos „pozitív diszkrimináció” a kelet- és közép-európai jelöltek felé: a különböző vezetői posztok bizonyos arányát első körben az innen érkező jelöltekkel illett feltölteni. Más kérdés, hogy bizottsági főigazgató először még így sem került ki közülük, igaz főigazgató-helyettes már akadt több is, mellesleg két ilyen akkoriban magyar jelölteknek is jutott, Kazatsay Zoltán (közlekedési főigazgatóság) és Balás Péter (kereskedelmi DG) révén.

A későbbiekben azonban már az „új tagok” vonatkozásában is visszaállt az a hagyományos „rend”, amely

kizárja a vezetői posztok „földrajzi kvótákhoz” kötését,

és a kinevezéseknél – amelyeket az esetek többségében pályázás előzi meg – a rátermettséget tekintik első számú kritériumnak.

Az, hogy a keleti jelöltek 17 év tagság után is láthatóan hátrébb szorulnak, a felmérés szerint is további vizsgálatot érdemelne. Nem hivatalos megjegyzések tudni vélik, hogy esetenként – valamely jelölt elbírálásakor – szerepet tud kapni a vizsgált személy tagállami háttere is. Egy viszonylag magas korrupciós esetet produkáló tagállamból például (és ez éppen úgy lehet bolgár, román, mint adott esetben görög, vagy más is) kisebb hajlandósággal fogadnak jelöltet mondjuk közösségi források kezelésével foglalkozó beosztásoknál.

Hasonlóképpen – még mindig informálisan, nem a hivatalos kritériumok szintjén – befolyással lehet adott pályázatot elbírálók szemében a származási ország politikai helyzete, megítéltsége is. „Végül is vezetői posztok odaítélése valahol bizalmi kérdés is, és a bizalom sok mindenen alapul” – mutatott rá egy névtelenséget kérő EU-intézményi forrás.

Bizottsági bennfentsek háttérbeszélgetéseken akkoriban szemléletes példaként szokták emlegetni, hogy a csatlakozás után azért jutott kevesebb lengyel tisztviselő uniós poszthoz, mert a négy és féléves csatlakozási tárgyaláson mutatott lengyel tárgyalási stílus (rögtön követelés, sokszor relatave kis kompromisszumkészség stb) utóbb sokakat riasztott, hogy lengyel munkatársat vegyenek maguk mellé.

Az EDC mostani felmérése mindenesetre a kelet- és közép-európai alulreprezentáltságot adott formájában olyan negatív helyzetnek tekinti, amivel a szerzők szerint foglalkozni kell, (bár ehhez konkrét alternatívákat nem ajánlanak). Úgy vélik ugyanis, hogy

az aránytalanság tartóssá válása kihatással lehet az EU ismertségének és elfogadásának a lakossági támogatottságára is.

Aminek kapcsán példaként utaltnak arra, hogy a 2019-es európai választáson éppen a kelet-, és közép-európai részvétel (magyar kivételtől eltekintve) többnyire az uniós átlag alatt maradt, mi több, a négy legkevesebb résztvevőt felmutató tagállam egytől-egyig a térségből került ki.