A politikai tömegkampányt a népköztársaság alapítója, Mao Ce-tung kezdeményezte, a modern kínai történelem legsötétebb fejezete, amely máig messzemenően tabutéma a világ legnépesebb országában. Kína káoszba süllyedt, 36 millió embert közvetlenül politikailag üldöztek, megbízható becslések szerint 1,5-1,8 millió ember lelte halálát.

Minden a kommunista párt politikai bizottságának kibővített ülésével kezdődött 1966. május 16-án, amelyen létrehozták az úgynevezett Kulturális Forradalmi Csoportot, felszólítottak az "ellenforradalmárok" és "a tőke képviselői" elleni harcra. Mozgósították a maoizmuson nevelkedett ifjúságot, hogy megtisztítsák a társadalmat a "burzsoá és reakciós elemektől".

A kulturális forradalmat éhínség előzte meg, a Nagy Ugrás (1958-59) elnevezésű voluntarista gazdasági-társadalmi kísérlet katasztrofális következménye. Becslések szerint a halálos áldozatok száma 20 és 45 millió között mozog. Mao hatalma meggyengült. Az ideológiai boszorkányüldözéssel megpróbált megszabadulni ellenfeleitől, például Liu Sao-csi államelnöktől, akit 1967-ben letartóztattak, s aki 1969-ben börtönben, kínzásokat kiállva, életét vesztette. Liu Sao-csi letartóztatásának évében a vörösgárdisták átveszik a hatalmat az államapparátus egyes részei felett, megbénítják az ország irányítását, a hadsereg kénytelen közbeavatkozni.

A fiatalok, a vörösgárdisták különösen a kezdeti években üldözték keményen a "nagy kormányos", azaz Mao Ce-tung ellenfeleit. Gyerekek jelentették fel szüleiket, barátok sározták be egymást, értelmiségieket kínoztak, gyilkoltak meg. Sokan lettek öngyilkosok. A vörösgárdisták házakba törtek be, szétromboltak mindent, ami a "kultúrával" függött össze. Jelszavuk ez volt: "Romboljátok szét a Négy Régit - a régi gondolkodásmódot, a régi kultúrát, a régi szokásokat és a régi erkölcsöt". A legtöbb áldozatot az 1968-tól 1971-ig terjedő évek szedték.

Amikor a fiatalokra már nem volt szüksége, Mao a hadsereget használta eszközül, mintegy 15 millió fiatalt pedig vidékre küldtek átnevelés céljából.

A kulturális forradalom fojtogató légköre némiképp enyhült. 1971-ben a mérsékeltnek számító Csou En-laj vette át a kül- és a gazdaságpolitika irányítását. Teng Hsziao-pinget, a párt kegyvesztett főtitkárát rehabilitálták. 1972-ben Richard Nixon amerikai elnök felkeresi Kínát és találkozik Mao Ce-tunggal. Számos nyugati állam diplomáciai kapcsolatokat létesít a Kínai Népköztársasággal. 1973-ban Teng hsziao-ping miniszterelnök-helyettes lesz, s Csou En-laj betegsége miatt egyre több jut neki az államügyek intézéséből.

Mao Ce-tung 1976. szeptember 9-én meghal. Később a párt Mao életpályáját úgy minősíti, hogy cselekedetei 30 százalékban rosszak, 70 százalékban jók voltak.

A kulturális forradalomért a fő felelősséget a Mao negyedik felesége, az egykori színésznő Csiang Csing körül csoportosuló ultrabalosok, a Négyek Bandája nyakába varrták. Kínában általánosságban "tíz év katasztrófáról" beszélnek, de alaposan mind a mai napig nem dolgozták fel az eseményeket. Tettesek és áldozatok gyakran ma is egymás mellett élnek. A kommunista pártnak is be kellene vallania felelősségét, ami azonban destabilizálhatná uralmát - vélte a dpa német hírügynökség évfordulós anyagában.