Fontosak a díjak egy színész életében, de a nézők elismerése még fontosabb – mondja Básti Juli Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésznő, aki jövőre a makói születésű Páger Antal emlékére alapított színészdíjban részesül.

"Jó, ha az embert vállon veregetik, és azt mondják neki, jól van, mehetsz tovább. De a díjak műfaja ennyi. A Páger Antal-díj viszont egészen más, mint egy állami kitüntetés, sokkal érzelmesebben fogadom, hogy egy ember emlékét őrizhetem én is tovább. Apám (Básti Lajos, szintén Kossuth-díjas színész - a szerk.) egyébként nagyon jóban volt Páger Antallal, nagyon tisztelték, szerették egymást. Volt egy pletyka, hogy pofozkodtak egymással, de ez természetesen nem igaz;

demonstratív módon végiglátogatták Budapest összes kiülős kávéházát, eltöltöttek ott 10-15 percet, hogy az emberek lássák, mi a valós helyzet"

– árulta el a színésznő.

Básti Juli szerint csodálatos példa ez arra is, hogy a szakmában egymás tisztelete és az összefogás mennyire fontos, valóságos létkérdés.

Hogy szülei – apja, illetve Zolnay Zsuzsa Jászai-díjas színésznő – hagyatéka mekkora terhet helyezett rá, arról így fogalmazott:

"Eleinte nagyon nehéz volt, aztán már nem, mert én is éltem a magam életét a világot jelentő deszkákon; szó szerint a világot jelentették, mert a Katona József Színházzal bejártam az egész világot. Nagyon szerencsés és jó szakmai múltam és jelenem van. Az, hogy az elején egy pár évig valóban

sokkal többet kellett dolgoznom, és sokkal kevésbé fogadtak el, illetve sokkal több munka után, igaz.

40 éve vagyok színész, kiváló társulatokkal dolgoztam, ami szintén nagyon sokat segít ennek a feldolgozásában" – részletezte.

A siker mibenlétéről egy személyes történetet is megosztott.

"Ismerek egy embert, aki soha, semmilyen díjat nem kapott, és mégis nagyon sikeres színházat visz. Ez az ember a férjem (Puskás Tamás - a szerk.). Tehát a siker azért gondolom, hogy a nézők elismerése, mert akár egyetlenegy ember visszatérése is fontos a színházba. A díj fontos, de sokan vannak a pályán, akik nem kapnak elismerést, mégis fantasztikus művészemberek."

A járványhelyzetről

A színházakat is keményen sújtó járványhelyzetről azt mondta, várni kell, de vannak, akik még náluk is sokkal súlyosabb helyzetben vannak. Hogy szükség van-e online színházi közvetítésekre, illetve hogy erre átmeneti megoldásként kell-e számítani vagy hosszabb távúként, arról is beszélt.

"Átmeneti megoldás, ugyanis olyan jó minőségben, mint régen, vagy mint a tévéfilmekben, nem tudjuk átadni a nézőknek az élményt. Hogy nézhessenek az emberek történeteket, és láthassák a kedvenceiket, arra alkalmas technikailag, de az élményt visszaadni ezekkel a pici, olcsó kamerákkal nem lehetséges, és még embert is kell állítani a kamera mögé, miközben minden sok pénzbe kerül."

Emellett azért nagy szerencse, hogy "a távolból kezet tudunk fogni az emberekkel", de azért nagyon hiányzik neki, hogy ez személyesen is lehetséges legyen.

"A színháznak ez a lényege, az azonnali reakció, hogy hallom, hogyan hat a nézőkre, amit kimondunk. Egészen máshogy hatunk a nézőkre, ha élőben látnak minket. A színészekben is minden érzelem sokkal előbb megjelenik" – ecsetelte.

Hogy hogyan dolgozik a színész, ha nem látja a nézőket, arról megint csak egy történetet hozott.

"Amikor Woody Allen Central Park West című darabját streameltük, az első hét percben dermedten, rémülten néztünk egymásra Nagy-Kálózy Eszterrel, aztán valahogy később át tudtuk magunkban fordítani a dolgot. Amikor vége volt az előadásnak, Eszterrel meg is beszéltük, hogy beiktattuk, mintha ott ülnének a nézők. Egy színésznek a zsigereibe, a fizikumába, az agyába, a fülébe beépül egy előadás fogadtatása. Odaképzelni a nézőket persze iszonyú nagy önbecsapás" – idézte nevetve Básti Juli, akinek már volt olyanban része, hogy kevesen ültek a nézőtéren, de akkor megbeszélték színésztársaival, hogy "most egymásnak játszunk".