INFORÁDIÓ
2021. augusztus 1. vasárnap
Boglárka

kozma imre

magyar máltai szeretetszolgálat

irgalmasrendi kórház

koronavírus

Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke beszédet mond a határnyitás 30. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen a müncheni Allerheilige-Hofkirche épületében 2019. szeptember 12-én.

Kozma Imre: az igazi veszély nem a vírus, hanem ha magunknak élünk, és nem egymásért

Infostart / InfoRádió - Kántor Viola

A karácsonyvárás, az adventi időszak és a karácsony az Istennel való találkozásnak a nagy ajándéka – mondta Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító vezetője az InfoRádió Aréna című műsorában. Az irgalmasrendi szerzetes beszélt a járványveszély miatti félelemről, a szekularizált Európa veszélyéről és arról, hogy miért nem világpolgár.

Kozma Imre az Arénában
 

Mennyiben változtatta meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tevékenységét a 2020-as koronavírus-járvány?

Egy kicsit több lett a feladatunk, több lett a gondunk, hiszen a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak több száz intézménye van, több ezer emberről gondoskodunk nap mint nap, halmozottan sérültekről, idősekről, és olyan emberekről, akiknek a mindennapjai a másik ember segítsége nélkül elképzelhetetlenek. Ez a vírushelyzet, amely a találkozásainkat megnehezíti, természetesen a mindennapi munkánkat is megsokszorozza, de egyelőre győzzük. Ha az ember jól áll a feladatokhoz, akkor erő is adatik hozzá, sőt olyan területek nyílnak meg a számunkra, amik eddig talán háttérben voltak. Az embereknek az igényük is más lesz ilyenkor, amire most jobban oda kell figyelni, és arra is tanít bennünket, hogy talán máskor is jobban kell keresni ezeket a helyzeteket. A magunk esetében pedig azt tapasztaljuk, ha az ember odaadja az életét, akkor az Isten segítséget is ad ahhoz, hogy az ember fel tudjon nőni a tennivalókhoz.

Mely társadalmi réteget érintette leginkább hátrányosan a járvány?

Elsősorban azokat az embereket, akik egyébként is jobban rászorulnak a másik emberre. Az életerős, egészséges ember, akinek különösebb egzisztenciális gondjai nincsenek, azt gondolja, hogy győzi egyedül is, de mindannyian rászorulunk egymásra, ha másért nem, azért, hogy az összetartozás öröme, élménye az embert erősítse és a felelősségét mélyítse. Ilyenkor valóban az idős emberek kiszolgáltatottabbá lettek, elsősorban ez a terület az, ahol találékonyabbnak kell lenni és nagyobbak a terhek.

A szeretetszolgálat munkáját hagyományosan támogatják adakozók és önkéntesek. Változott az idén a támogatási hajlandóság?

Egyáltalán nem. Nekem a legnagyobb örömömet az jelenti, hogy az embereknek ezt a fajta gondolkodását és készségét nem lefokozta, hanem növelte, ugyanis az ember ilyenkor döbben arra rá, hogy a bajban még többre képes az ember. Amikor a bajnak az arca ilyen fájdalmas, akkor kiderül az, hogy az emberek egyre inkább átélik azt, hogy egymásért vagyunk.

A Betegápoló Irgalmas Rend magyarországi elöljárója is. Jelenleg három kórházat működtetnek, Budán, Pécsett és Vácott. Részt vesznek-e a Covid-betegek ellátásában?

Természetesen. Mindegyik intézményünkben vannak covidos betegek, elkülönített módon gondoskodunk ezekről az emberekről úgy, ahogy ezt az előírások meghatározzák. Ez elsősorban az ápolásban, gyógyításban résztvevőknek az életét nehezíti, hiszen ezek az emberek a védekezés miatt beöltözve teljesítik a feladatukat, ez elsősorban az ő számukra jelent nagy-nagy feladatot.

Mivel jár a Covid elleni küzdelem a hétköznapokban, az igazi frontvonalban?

Emberfeletti szolgálat ez, nem csupán azért, mert egy olyan területre kell bátorkodnunk, ahol eddig nem volt dolgunk, mert olyan arcát mutatja meg ez a járvány, amire nem lehet fölkészülni, és ez valóban megpróbálja az embert. A kedves munkatársainknak én nagyon nagy tisztelettel adózom, és azt tapasztalom, hogy sokkal inkább azoknak a hangja hallatszik, akik sajnálják, féltik ezeket az embereket, és tisztelik őket a helytállásukért, de ezek az emberek magától értetődően, még nagyobb odaadással teszik a dolgukat, mint máskor. Olyan áldozatkészséggel, olyan hozzáállással találkozunk, ami azt igazolja, hogy az ember, ha odaadja magát, akkor felnő a feladatokhoz. Nagyra nőnek ezek az emberek ebben a szolgáltatásban. Ez is a lehetőség. Ez hősöket teremtő feladat, mert akkor lesznek hősök, amikor próbára tétetik az ember, és én azt látom, hogy hősies odaadással teszik ezek a munkatársaink azt, ami a feladatuk.

Jézus azt mondja, ne féljetek, de legyünk őszinték magunkhoz, néha nagyon nehéz nem félni, pláne, ha az ember beteg, és megjelenik benne emiatt a félelem, meg a kiszolgáltatottság érzése. Mit tudunk tenni ezzel a félelemmel?

Ez egy olyan járvány, amivel eddig nem találkoztunk, biztos, hogy nagy kihívás, de itt látja az ember azt, hogy valójában az emberi élet az hivatás, mindenkinek hivatás az élete. Elhivatunk arra, hogy egymásért éljünk, egymásnak ajándékozzuk az életünket, egymást elfogadjuk, ez hivatás. Nem lehet ezt másképp tenni, csak teljes odaadással. Az emberekben ott van az aggodalom, ez a betegség a félelmet is behozza az életünkbe, de félelmek közepette tesszük azt, amivel a másik ember életét megmenthetjük. Hívő ember esetében ez talán magától értetődőbb. Nem véletlen, hogy Jézusra hivatkozunk, amikor ezt a bátorító, rövidke mondatot mondjuk: ne féljetek. Ez végeredményben azt jelenti, hogy az életeteket arra kell odaadni, amire született az ember. Ha meg tudjuk hallani azt, hogy az Isten egymásnak szán bennünket, akkor ez nagy segítséget jelent. Ez a hitnek az ereje. A hit nem más, mint a szeretetben való találkozás egymással, a szeretet pedig mindig a másik javát nézi, következésképpen ebből a helytállásból elindulva kerülhet az ember a félelmei fölé, ugyanakkor ez kockázat is. Az egész élet is kockázat. Most több a kockázat, ezért van szükség arra, hogy ez az isteni bátorító szó hangozzon minden nap: ne féljetek! Nagy dolog, ha félelmek közepette, kockázatot vállalva tudunk egymásért áldozatot hozni, mert a szeretetünket, áldozatkészségünket tudjuk egyébként is igazolni. Nehéz az, amit tennünk kell, de természetes, hogy áldozatot kell hozni. Lemondással jár, hogy a másik ember életét megmenthessük.

A lemondás egy fajtája talán az is, ha az ember önkéntes karanténba vonul. Ön márciusban önkéntes karanténba vonult, és erre biztatta akkor minden kortársát is. Ön hogyan élte meg a karanténidőszakot?

Önkéntes karanténba vonultam az első időszakban, és szégyelltem is magam, mert kérdezték, hogy élem ezt meg, és én mindig azt voltam kénytelen mondani, hogy nagyon jól. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy egy csomó dolog, ami az embert mindennapjaiban aggasztja, nyugtalanítja, nem is volt olyan fontos, másrészt az én szükséges mindennapi feladataim a normális életmenetben picit háttérbe szorulnak, mert annyi gonddal, kéréssel és problémával jelentkeznek az emberek, hogy arra kell az embernek figyelnie. A karanténban viszont csak azokkal a feladatokkal kellett foglalkoznom, amelyeket csak én tudok elvégezni. Következésképpen egy békésebb időszak volt ez az én számomra. Annak az idős embernek, akinek egy kicsit leszűkül a maga terére, de tudatában van annak, hogy nincs egyedül, nem hagyták magára, ez a karantén még áldás, ajándék is lehet. A rosszban fölismerhető áldás, mert kiderül az, hogy mi a fontos és mi az, aminek kisebb jelentőséget kell tulajdonítani. A fontos az, hogy egymással kapcsolatban legyünk. Kevesebbet kell foglalkozni azzal, hogy mit eszünk, mit iszunk, mibe öltözködünk, mire jutottunk, milyen vágyaink, milyen terveink, milyen kívánságaink vannak. Persze ez is az életünk velejárója, de ilyenkor döbbenünk arra rá, és énnekem ez a karantén ezt is jelentette, hogy az embernek a másik emberrel való jelentősége az, amiben kibontakozhat az odaadó szeretetünk.

Mit tanulhatunk a gyakorlatban a járvány okozta fizikai és lelki megpróbáltatásokból?

A különböző veszteségeink mélyen érinthetik az egyéni életünket, a családok életét is, a társadalom életét is, meg a kormányzat helyzetét is, de ha igazán jelen voltunk ebben a helyzetben, akkor ez azt jelenti, hogy legfeljebb az ember szegényebb lett, de nem a javakban való bővelkedéstől függ az élete. Ha egy helyes értékrend világosodik meg ebben a helyzetben, akkor utána az ember sokkal egyszerűbbnek látja azt, hogy hogyan a folytatás. Azt kell belátnunk, hogy az élet nem életbiztosítás, az élet vállalkozás, kockázatvállalás. Nyilvánvalóan azt szeretnénk, ha soha semmi nem tudná akadályozni azt a fejlődést, amelyet örömmel élünk, ugyanakkor ez azt is kifejezi, hogy az ember nem mindenható. Ne gondolja az embert azt, ha mindent igyekeztünk a legjobban tenni, akkor minden a legsimábban megy. Nem, lehetnek döccenők, akadályok az életünkben, ezért egészségesebb életszemléletet alakíthat ki bennünk, emberekben, hogy semmi sem magától értetődő. Tudomásul kell venni, hogy ez is az élet velejárója, legfeljebb az ember figyel arra, hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Én visszaemlékezem a nagyszüleim családjára, háromszor mentek tönkre a második világháború környékén, meg utána, és soha nem hallottam emiatt panaszt, hanem magától értetődően tették a dolgukat. Most nehezebb, sok mindenről le kell mondani, aztán talán átélték azt az örömet, hogy fölé kerekedtek a bajnak, ugyanakkor megmaradt az összefogás, az egymásért hozott áldozat szépsége meg gazdagsága. Az ember igazi lehetősége az egymással való kapcsolatunk, és vagy ebben vagyunk boldogok, vagy semmiben.

Egy ilyen járványos év után hogyan lehet jól ráhangolódni a karácsonyra?

A karácsonyvárás, az adventi időszak és a karácsony az Istennel való találkozásnak a nagy ajándéka. És azért fontos ez a találkozás, mert az Istennek egy hatalmas szeretetterve van, hogy minket, embereket a veszélyből kimentsen, és az igazi veszély nem a járvánnyal kapcsolatos, hanem az, ha magunknak élünk, és nem egymásért, ha nem egymást akarjuk szolgálni, hanem egymás fölé akarunk kerekedni, uralkodni akarunk egymáson. Ez az igazi veszélyhelyzet. A kérdés az, hogy az ember hogyan akar ebből a helyzetből kikerülni. A Biblia, a keresztény tanítás úgy mondja, hogy üdvösségterv. Az üdvösség azt jelenti, hogy kimenteni az embert ebből a vészhelyzetből. A karácsony éppen ezt a titkot állítja elénk, hogy az Isten kimentett bennünket ebből a helyzetből, mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda. Itt a példa, a szeretet ezt jelenti, hogy lemond és értünk lesz emberré, olyanná, mint akármelyikünk, tanít és példát mutat, hogy mi az üdvösség útja. Egészen sajátos helyzetben vagyunk itt, mert a kereszténységben született Európa mintha lemondott volna a kereszténységéről. Nem akarom én ezt csak mások nyakába varrni, hanem sajnos mi, keresztények is okai vagyunk ennek, hogy Európa eljutott oda, hogy Isten nélkül, hit nélkül, vallás nélkül, keresztény kultúra és hagyományok nélkül akar élni, hiszen az Európai Unió ezt mondja, hogy szekularizált Európát akar. Az ember állandó veszélyeztetett létező, mert önzők vagyunk, a hitünk, a kereszténységünk akarja átalakítani az önző természetünket úgy, hogy mi alkalmasak legyünk egymással közösségben élni. Ez a kereszténység igazi ajándéka és üzenete, a keresztény közösség, amelyben az emberek együtt tudnak élni, egymásért, egymást szolgálva. Nem egyszerű az embernek önmagát legyőzni, a korlátai fölé emelkedni. Fájdalmasan azt látom, hogy a szekularizált Európának az üdvösségterve, hogy úgy oldható meg a helyzet, ha kinyitja a határokat, mert Európa nem szülte meg a gyerekeit, és következésképpen Európában emberek hiányoznak, akiknek a munkájára szükség lenne. Most az egy más kérdés, hogy vajon ez a szekularizált európai üdvösségterv, jó vagy nem jó. Most ebbe jobban nem szeretnék belemenni. Mi, akik adventet ünnepelünk, Istent várjuk, és az isteni üdvtervet, az isteni szeretettervet állítjuk magunk elé, hogy aztán karácsonykor ünnepelni is tudjuk ezt a nagy titkot, hogy megújuljunk a hitünkben, megújuljunk a kereszténységünkben. A kérdés az ebben a mostani nehéz helyzetben, hogy vagyunk-e elegen, képesek vagyunk-e ezt a keresztény kultúrát, értékvilágot megjeleníteni. Ez az Európa 1500 évvel ezelőtt a pogányságból kereszténnyé lett, és csodálatos másfél évezredet tudhatunk magunk mögött, ami aztán egyszer csak kezdett megváltozni, mert nem könnyű Istennel partnerségben élni, hiszen az üdvtörténet Isten és ember közös története, és nem könnyű Istenhez alkalmazkodni, akinek elvárásai vannak, hogy mi úgy éljünk együtt, ahogy azt ő példaképpen elénk állított. Még az ízlésünkkel is ellenkezik az isteni üdvajánlat, mert azt mondja, hogy ez a megváltó a szolgáló szeretet királya. Hát mi sokkal inkább vártunk volna egy forradalmárt, aki elkezd harcolni velünk, de Isten sokkal jobban tudja azt, hogy a harcokban mennyi kár éri az embert.

A szekularizáció az állam és az egyház elválasztásának az elvét mondja ki, de az egyén felelőssége is nagy, mert cselekedni és felelősséget vállalni az egyén tud.

Tökéletesen így van. Mi egyfolytában panaszkodunk, és szinte sosincs arról szó, hogy hol van itt az én felelősségem, hol van itt az én tennivalóm. Jézus mondja: nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak. Ez a mindennapi nekiveselkedés, hogy az ember képes legyen önmagát legyőzni és a másik ember életét szolgálni, és pont a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, az Irgalmasrend, meg ezek a szervezetek mutathatnak példát is arra, ahogy az egyes emberek képesek úgy megjeleníteni ezeket az értékeket, hogy az emberek életét gazdagítja ez a jézusi út.

Ferenc pápa egyik legfontosabb központi gondolata is az, hogy a keresztényeknek a periférián élők felé kell fordulni és az irgalmasság cselekedeteit kell gyakorolniuk. Igaz, hogy amikor személyesen találkoztak a pápával, akkor éppen erről beszélgettek?

Így van. Amikor Ferenc pápát megválasztották, hamarosan meghívott engem, és megtisztelt azzal, hogy azon a szentmisén, amelyen négy-öt pap volt a pápán kívül, a jobbjára állított, és a szentmise után, amikor pár szót válthatott vele mindenki, akkor pontosan ezt vetette föl nekem, hogy a periféria neki a központi gondolata. A kicsinyek felé kell elindulni, a szegények felé, a kiszolgáltatottak felé. Akkor mondtam neki, hogy kedves Szentatya, én ezen az úton ötven évvel ezelőtt elindultam, és nem is álltam meg, megtaláltam a helyemet azok mellett, akik a periférián vannak. A Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak is ez a célkitűzése, az Irgalmasrendnek is ez a célkitűzése, ebben van az élet értelme, még a nem hívő életnek is az értelme. A keresztényi életnek, az egyházi életnek pedig ez a küldetése.

Mi az oka annak, hogy a legtöbb keresztény egyház, így a katolikus is paphiánnyal küzd?

Egyszerűen azért, mert szekularizálódott a világ. Mi is a szekularizált Európában élünk, és nagy a kísértés.

Az egyháznak mi a feladata abban, hogy újra megteljenek a padok a templomokban?

Hogy többen legyenek azok az emberek, akik ezeket az értékeket magukévá tegyék. Sajnos ez nem könnyű. Kereszténynek lenni nem könnyű, és a szekularizált emberek, a hitetlen emberek még magukat jobbnak is tartják a hívőknél. A pogány ember azt mondja, hogy az én életem az enyém, úgy élek, ahogy akarok, nem foglalkozik ezzel a kérdéssel. Persze közben az ő szíve mélyén is ott van a vágy, hogy összetartozzon a másik emberrel, de ha az ember nem tartozik egy olyan intézményesített közösséghez, ahol ez a célkitűzés, akkor becsapja magát, mert nem könnyű ezt megvalósítani. Jobban szeretni a másik embert önmagamnál, Jézus ezt mondja, szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket, és Jézus azt mondja, hogy ő jobban szeretett minket, mint önmagát. Ez a szeretet. És ne uralkodni akarjatok egymáson, hanem egymást szolgálni. Jézus ezt a példát mutatta. Nem könnyű ez. Ez mindig azt jelenti, hogy az egyéni érdekem hátrébb kell hogy szoruljon, mert az első a közérdek. Ezt megélni és még bántásokat is elszenvedni nem könnyű. A szekularizált Európában a keresztény jelképeket is támadják, a kereszteket, aztán a templomokat, egyáltalán a karácsonnyal kapcsolatos hagyományos megnyilatkozásokat. Nehéz, mert az ember önző. Önző természettel születünk. A kereszténység tanítása, a hit formálta át az embert önzetlen, közösségi lénnyé. De közösségi lényként élni nehéz.

Amikor a nyolcvanas évek utolsó éveiben a zugligeti Szent Család Plébánia körül kezdett kialakulni egy közösség, amely gyakorlatilag az alapja lett az 1989-ben hivatalosan is bejegyzett Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak, akkor mivel tudta cselekvésre sarkallni az embereket?

Ezek az emberek megértették a keresztény küldetés lényegét. Jöttek a templomba, megtöltötték a templomot, csodálatos imádkozások, szentmisék, különböző rendezvények voltak, mindenki jól érezte magát, jó volt együtt, mert mindenki vágyik arra, hogy olyan közösségben legyen, ahol egymásért aggódnak és egymásért cselekszenek az emberek. Nekünk a templomon kívüli emberek között kell megmutatni, mit jelent, hogy szeretjük egymást, mit jelent, hogy egymásért áldozatot hozunk. Nekem az egész életem 1989 előtt ebben telt el, egy tiltakozásban, hogy a kereszténység nem a templomok belsejében zajlik, nem a templomok belsejében éli az életét. Jézus azt mondja, menjetek el az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. A szekularizált világ pontosan ezt tiltotta meg. Nincs közötök a világhoz. Menjetek a templom falai közé, aztán ott tegyétek, amit akartok. Harcos ateizmus világában nőttünk mi föl, ez pontosan erről szólt, és azzal, hogy kimentünk a templomból, Zugligetben megszőttük az első szociális hálót, hogy az egyedülállók és a bajban lévők ne maradjanak magukra, pedig egy gazdag kerület volt, és ez volt az, amire az emberek felfigyeltek.

Mit tart a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elmúlt három évtizede legnagyobb eredményének?

Megtaláltuk a helyünket ott, ahol az élő egyháznak van a helye, ez pedig a bajban lévők, a szegények, a kicsinyek, a betegek világa. Ott kell az embernek helytállni, ezzel szolgálja az életet, ilyen egyszerű.

Június 4-én ünnepelte idén a 80. születésnapját. Sokan köszöntötték és ünnepelték. Önnek mit jelentett ez a kerek szám?

Egész életemben megrögzött nemzetben gondolkodó ember vagyok, és nekem a nemzetem, a hazám az otthonom. Én nem vagyok világpolgár. Én nem azért vagyok itthon otthon, mert itt a legjobb, hanem azért, mert ide születtem és ide szól a küldetésem. A kihallgatásokon egyszer azt is fölajánlották a titkosrendőrök, hogy menjek el Nyugatra, egy a feltétel, hogy soha nem jöhetek vissza. Akkor azt mondtam nekik, ha engem kitoloncolnak, akkor is visszaszökök, mert nekem ez a hazám, nekem itt van dolgom, a magyar testvéreimért kell dolgoznom. Aztán a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kitágította ezt a kört az egész Kárpát-medencére és még sok távoli világra. Az én életemet meghatározta ez a június 4. Az én születésnapom ünneplése mindig ezzel együtt történt, és ez minden esetben egy kicsit az örömömet is árnyalta. Mindig az volt a végső kicsengése az ünnepnek, hogy felelősség nemzetemért. Engem a Jóisten az itteni feladataim, itteni tennivalóim alapján ítél meg.

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018