A magyar társadalom hallatlanul elégedetlen a sorsával, az átmenettel, meg mindennel, ami létezik. Voltak ilyen összehasonlító vizsgálatok, és némelyek szerint a Föld legelégedetlenebb országa Magyarország.

Furcsa módon a bajok részben ebből származtak, meg származnak. Egy elégedetlen ország frusztrált, a frusztrációt agresszióval tölti ki, és így jön elő az a helyzet, ami most van. Azt hiszem, hogy húsz év után már nehéz a múltra hivatkozni. Húsz év már nagyon-nagyon hosszú idő.

Magyarországnak már egy rendes országnak kéne lennie. Az a gyanúm, hogy szokatlanul kevéssé hivatkozhat a magyar társadalom a külföldre, mert a magyar történelembe rengetegszer belegázolt a külföld, ugye, legutóbb a Szovjetunió képében. Most is jelentős részben függünk a külföldtől, de ilyen kevéssé már régen függtünk

Ön szerint léteznek ma olyan konszenzusos alapértékek, amelyekre lehetne építeni?

Nagyon elvontak igen. Teljesen világos, hogy két ország áll sok tekintetben szemben egymással, és szinte semmit nem hajlandó elfogadni a másiktól.

Örvényszerűen romló a helyzet. Ennek az első jelei már kilencvenben megvoltak, de aztán viszonylag lassan romlott. Sőt, ma idillinek tűnnek azok az idők, mostanra szinte teljessé vált a szembenállás. Mindegyik átoknak gondolja a másikat és totális nemzet-, Európa-, mit tudom én, micsoda rontónak.

A szavak mások, de az állítások lényege az, hogy ha a másik jön, abból katasztrófa van. Közös értékek a tényleges gyakorlatban nincsenek, vagy csak alig.

A mai ellentétek az akkori törésvonalak mentén szerveződnek?

Részben igen, részben nem. Teljesen egyértelmű, hogy Magyarországnak jót tett volna, ha nagyobb a törés a régi rendszer és az új rendszer között. Valószínűleg az egész térségben a legkisebb törés nálunk van.

Mi volt az oka ennek? Sokan nem voltak egyértelmű ellenzői a régi rendszernek?

Így van. A magyar szocializmus a legjobb emlékű szocializmus. A térség többi országában sokkal inkább tudják, hogy mi történt velük az előző ötven évben, sőt, többet mondok, a XX. században.

Az az igazság, ha valakik panaszkodhatnak, azok éppen a lengyelek. Irtózatos áldozatokat hoztak a XX. században. Ki kell, hogy mondjam, hogy többet, mint a magyarok.

Ehhez képest a lengyelek eléggé tisztában vannak azzal, hogy mi történt velük, mi pedig nagyjából az első világháborús összeomlással, Trianonnal kezdődően nem nagyon tudjuk feldolgozni, hogy mi történt velünk. Különösen az utolsó harminc-ötven évre, tehát a II. világháború utáni időkre igaz ez.Ez tulajdonképpen a politikai elit felelőssége? Valójában a saját érdekeit kommunikálja a különböző történelemértelmezésekkel?

A politikai elit felelős, nagyon felelős ezért, de, szerintem, jóval tágabban húzható meg a felelősség köre. Nyilvánvalóan az egész elité. A kulturális elit tagjai nagyon jól megvannak ebben a helyzetben, beállnak valamelyik táborba, és boldogan, és igen gazdagon élnek.

Tisztelet a kivételnek, aki nem ezt teszi. Egy ország elitje alig több mint öt-hatezer fő. Na, most ez az elit, nyilvánvalóan a politikai rész is, mert egyáltalán nem szeretném a politikát bármennyire fölmenteni, rettenetesen rosszul teljesített ebben a helyzetben.

Ezért kerültünk sok tekintetben oda, ahova kerültünk, de egész biztos, hogy az ország egésze nem vett részt az átmenetben. Vannak adatok arról, hogy mekkora szervezetek születtek a demokratikus átmenet idején, mekkora tömegmegmozdulások voltak, mekkora népi részvétel volt.

A magyar népi részvétel elhanyagolható volt. Tehát a magyarokat egyetlenegy dolog mozgatta meg annak idején, 1989-ben, a bécsi bevásárlás lehetősége. Az tényleg tömegmozgalom volt, az összes többi nem, vagy alig. Mondják, hogy micsoda csúnya dolog volt, hogy az elitek alkudoztak. Na, de hát a magyar társadalom nem volt hajlandó megmozdulni! A Szolidaritás csúcspontján, akkor mikor még a Varsói Szerződés ereje óriási volt, a szakszervezetnek tízmillió tagja volt a szűk negyvenmilliós Lengyelországban. Nálunk meg olyan húsz-harmincezres létszámú ellenzéki szervezetek léteztek a csúcsponton, és abban is volt némi hazudozás, mert valójában még annyi tagjuk sem volt.

Olyan megmozdulás Budapesten, amit szigorúan tiltott volna a rendőrség és amin azzal kellett számolni, hogy beavatkozik a pártállam, 1988-ban volt még, de minimális részvétellel. Prágában ugyanilyen rendezvényt majdnem egymillió emberrel tartottak meg. Szóval, rögtön úgy kezdődött a dolog, hogy a magyar társadalom nem érezte magáénak az átmenetet, elszenvedte az átmenetet. Valami olyasmit gondolhatott a többség, hogyha a nyugati fogyasztási mintáknak, normáknak az ára a demokrácia, akkor még azt is talán kibírjuk.

Ez nem is változott az elmúlt húsz évben?

Sokat romlott a helyzet, ha kérdez. Vannak a térségben olyan országok, ahol szintén az elitek, kívülről vezették be a demokráciát. Ilyen például Németország. Tehát Németországban a II. világháborúban, ha úgy tetszik, a szövetséges megszálló hatalmak kényszerítették ki a demokráciát, és ugyanez volt Japánban is, és aztán húsz év gazdasági sikeresség után az országok is azt mondták, és az emberek is azt mondták, ez már a mi rendszerünk.

Eleinte nem érezték ezt. Magyarország messze nem volt ilyen sikeres gazdaságilag, tehát ez sem működött. Eredetileg nem vett részt a magyar társadalom az átalakulásban, ezért nem érzi övének a rendszert, és az eredményesség sem legitimálja.

Itt lebeg a nagy semmiben a magyar alkotmányos berendezkedés, mint ahogy lebegnek a magyar társadalom alappillérei. Tulajdonképpen az elégedetlenségek sajátos egyensúlya tartja fönt az egészet. Mert mindenki hallatlanul elégedetlen, de nagyon mást akar, így aztán nem mozdul semmi.
Ön szerint, amennyiben fellelhetetlenek azok az alapvető értékek, amik mentén egységet lehetne szervezni, mi lehet az a kompromisszum, amiből el lehetne indulni?

Egyelőre úgy néz ki, hogy semmi. A felek azt gondolják, hogy ha majd végleg legyőzve a másikat totális győzelmet aratunk, boldogság és békesség lesz. De nem hiszem, hogy egy modern társadalomban van totális győzelem. Nagy győzelmek lehetnek, de aztán utána fordul a kocka, és Magyarországon általában hamar fordul a kocka. Szerintem ez az első, hogy be kéne látni, hogy többféle kultúrájú az ország, és a kultúráknak ki kéne egymás mellett bírniuk. Nem kéne a másikat feltétlenül gyűlölettel illetni.

Tehát mégis létezhet valamiféle kiegyezés vagy párbeszéd?

Mindegyik kultúra esendő. A XX. század úgy végiggázolt a magyar népen, a magyar történelmen, hogy joggal mondhatja a másik, hogy te milyen csúnya dolgokat csináltál ekkor, akkor, amakkor. A jobboldalnak lehet mondani, hogy na, mi volt a két világháború között, a baloldal meg rettenetesen felelős, ugye, a szocializmusért. Az együttélés kereteit kéne megteremteni, mert különben, ha még tíz olyan évünk lesz, mint amilyen az utolsó tíz volt, nem lesz esély arra, hogy felemelkedjünk arról a rettenetes pontról, ahol vagyunk.

Ön szerint van annak jelentősége abban, hogy megindul-e a párbeszéd,, hogy ki van hatalmon, vagy hogy kinek van mondjuk kétharmados vagy "ötven százalékos" többsége?

Mindig annak nagyobb a felelőssége, aki éppen hatalmon van, mert az tehet igazán gesztust. Aki éppen ellenzékben van, annak érthetően mindig lényegesen kisebb a felelőssége, noha neki is van.

Van még egy lényeges dolog: a Kádár-korszakban azt tanították a magyarokról, hogy gazdaságilag kell kielégíteni ezt az országot. Na, be kell látnunk, ez belátható időn belül lehetetlen. Tehát a világgazdasági válság, ami már enyhülni látszik, de nagy világgazdasági száguldás belátható egy-két éven belül biztos, hogy nem lesz.

Arra számítani, hogy a magyarokat pusztán pénzügyi, gazdasági emelkedéssel ki lehet elégíteni, biztos, hogy nem lehet. Ez aztán különösen felértékeli az eszméket, hiteket, nemzettudatot és minden mást, ezeket kéne építgetni, helyreállítani. Ám rettenetesen messze vagyunk attól, hogy ez elinduljon. Nyilvánvaló, hogy váltás, és ehhez gesztus kellene. Például, olyan gesztus kellett volna, mint hogy a kormánytöbbség, ami elveszítette már a parlamenti többségét, belátja, hogy nem megy tovább, és hozzájárul az előrehozott választáshoz.

E gesztus elmaradása azt sugallja, hogy váltig azt gondolják, csak ők képesek vezetni az országot. Nyilvánvaló, hogy nemsokára a mostani ellenzék kerül majd olyan helyzetbe, hogy tehet lépéseket. El kéne kezdeni, mert különben csak ez az örvény egyre nagyobb erővel húz minket lefelé.