Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Ám mielőtt a Los Angeles elővárosában, Pasadenában játszott meccset citálnánk, idézzünk fel egy a World Cup döntőjénél sokkal látványosabb, s közel akkora visszhangot kapott találkozót, athéni Bajnokok Ligája-döntőt.

Az európai klubfutball királykategóriájában ritkaság, hogy az idény legjobbnak ítélt két csapata, a két nagy esélyes jut el az utolsó mérkőzésig. 1994-ben ez így történt: a spanyol bajnok Barcelona és a scudettót, az olasz bajnoki jelvényt Fabio Capellóval már sorozatban harmadszor elnyerő AC Milan játszotta a döntőt.

Ha fellapozzuk az akkori nemzetközi sajtót, a többség valamivel Johan Cruyff Dream Teamjét vélte esélyesebbnek. Talán azért is, mert a piros-fekete „Ördögök” keretének ékességei közül Marco van Basten nem játszhatott hosszú ideje tartó sérülése miatt, s ugyanebből az okból hiányzott a két évvel korábban világrekordot jelentő összegért megvásárolt, vételárával még II. János Pál pápa rosszallását is kiváltó Gianluigi „Gigi” Lentini. A védelem két pillére, Franco Baresi és Alessandro Costacurta pedig eltiltását töltötte. (Apropó, „Billy” Costacurta! 1994-ben a BL-döntőt és a világbajnoki döntőt is ki kellett hagynia, mert az elődöntőben kapott sárga lapjával kizárta magát a finálé szereplői közül.)

Az akkori Milan kerete tele volt jobbnál jobb légióssal, de az UEFA akkori szabályai szerint csak egyszerre három külföldit lehetett pályára küldeni, Capello lemondott Brian Laudrupról, Jean-Pierre Papinről és a román Florin Răducioiuról. Cruyffnak nem voltak ilyen súlyos gondjai, de neki is döntenie kellett arról, hogy kit hagy ki légiós sztárjai közül. Michael Laudrup lett az áldozat, Ronald Koeman, Hriszto Sztoicskov és Romário játszott, ő nem. Capello később bevallotta: a katalán csapat játékosai közül Laudruptól tartott a legjobban, szerencséjükre éppen ő nem játszott.

Ma már futballtörténelem: a Milan, szenzációs játékkal, 4-0-ra nyert, Daniele Massaro két, a mezőny legjobbjának bizonyuló, nem ok nélkül Zseninek becézett Dejan Szavicsevics és a a futballtörténelmet író Marcel Desailly egy-egy góljával. A francia védő lett az első futballista, aki két egymást követő évben, két különböző csapattal is megnyerte a Bajnokok Ligáját.

Még egyszer: a Milan parádésan játszott. Ugyanakkor a Barcelona mélyen a tudása alatt teljesített. Erre a mérkőzés után az a félhivatalos magyarázat született, hogy a csapat az előző hétvégén nyerte meg, vert helyzetből, a spanyol bajnokságot, és a játékosai túl sokat ünnepeltek, túlságosan kiengedtek. Akadt egy másik változat, amely ott, az athéni Olimpiai Stadionban, a helyszínen lévő újságírók között kezdett terjedni, s egy rosszul sikerült, visszájára fordult doppingolást emlegetett. Nem hittünk benne, szívesebben magyaráztuk a látottakat a Milan nagyszerűségével.

Nem egészen egy hónappal e mérkőzés után már kezdődött a világbajnokság az Egyesült Államokban. A Milan három, a BL-döntőben is szerepelt sztárlégiósa nem vett rajta részt a válogatottjával: a franciák kiestek, Szavicsevicsnek és Bobannak a csapata, a jugoszláv, illetve a horvát válogatott pedig a délszláv háborús helyzet miatt nem is indulhatott a selejtezőkben, ellenben az olasz játékosok, a korábbi klubedzőjük, Arrigo Sacchi irányításával nagy reményekkel készültek.

Aztán csak kevésen múlt, hogy ne nagyon-nagyon csalódottan távozzanak. A Squadra Azzurra a csoportjában egy győzelemmel, egy döntetlennel és egy vereséggel végzett, miként mindhárom vetélytársa. A négyesből a legkevesebb gólt kapó norvégok estek ki, de nem ezért, hanem mert egyszersmind a legkevesebb gólt szerezték. (A mexikóiak gólkülönbsége 3-3, az íreké és az olaszoké 2-2, a norvégoké 1-1 volt.)

Az olaszok szereplése szinte a másolata volt az 1982-esnek: vergődés az első három mérkőzésen, aztán nehéz következő meccs, majd belelendülés. Mind a kétszer egy, a tornán remek góllövő formába lendülő szupersztár vezérletével. Spanyolországban ez Paolo Rossi, míg az Egyesült Államokban Roberto Baggio volt. 1994-ben a döntőig vezető úton, az egyenes kieséses szakaszban, három mérkőzésen hat gólt szerzett a Squadra Azzurra, ezek közül ötöt Roby Baggio (egyet pedig a névrokona, Dino) jegyzett. Mindmáig az 1994-es az egyetlen világbajnokság, amelyen az olasz csapat jól szerepelt, érmet nyert, de egyetlen családnév szerepelt csak a góllövők között. (A csoportszakaszban elért egyetlen gólt is Dino Baggio érte el.)

A másik ágról a brazil válogatott került a fináléba. Carlos Alberto Parreira irányításával a (tornán többször is tiszta kékben játszó) arany-zöld mezesek szinte új stílussal jelentkeztek. Sutba vágták a régi „jogo bonitót”, s egy fegyelmezett, az európai futball néhány elemét hasznosító játékkal nyerték meg a világbajnoki címet. Parreira az európai futball stílusjegyeit tökéletesen alkalmazó Dunga köré építette a csapatát, s lemondott például az előző évek legnagyobb brazil csillagáról, az akkor már a francia PSG-ben játszó Raíról, a legendás Sócrates öccséről. Parreira kihagyta az akkor nagy sztárnak számító középpályást, Valdót is. Mégpedig a brazil fülek számára sajátos indoklással: „Valdo túl szépen futballozik ahhoz, hogy kelljen nekem. Engem elsősorban az érdekel, hogy ki mennyire van hasznára a csapatnak.”

Meggyőzőek voltak a csoportszakaszban, az oroszokat 2-0-ra, a kameruniakat 3-0-ra verték, s már biztos továbbjutóként, a futballtörténelem első fedett pályán rendezett világbajnoki mérkőzésén, a detroiti Pontiac Silverdrome-ban 1-1-re végeztek a svédekkel. Romário már akkor nagyon fontos szerepet játszott: mind a három meccsen ő szerezte a brazilok első (illetve a svédek ellen: egyetlen) gólját.

Az már brazil sajátosság, hogy ettől független a hazai közvélemény egyáltalán nem volt elégedett Parreira professzor csapatának játékával. Emlékezetes, hogy az egyenes kieséses szakaszban még a szövetségi kapitány édesanyja is beállt az önjelölt tanácsadók közé, mondván, mivel akadozik a csapatjáték, érdemes lenne a 17 éves Ronaldót is kipróbálni. Pedig Romárióra és Bebetóra nem sok panasz lehetett, ketten együtt pontosan annyi gólt szereztek a tornán, mint a teljes olasz csapat.

Vezérletükkel a brazilok legyőzték – méghozzá az Egyesült Államok legnagyobb nemzeti ünnepén, a Függetlenség Napján – a rendező ország csapatát. A US Team remekül tartotta magát, de nem bírt a két világklasszis csatárral. Paul Caligiuri, a német Bundesligát is megjáró veterán elragadtatottan mondta: „Bebeto és Romário együtt olyan, mintha Magic Johnson és Michael Jordan egy csapatban játszana.”

Amikor bajba kerültek a brazilok (mint a hollandok ellen), akadt egy addig kevés fény kapó ászuk, aki a sereg élére állt. Branco! A brazilok már 2-0-ra vezettek, a második góljukat lövő Bebeto ekkor mutatta meg először a világnak néhány nappal korábban megszületett gyermeke tiszteletére koreografált, ringatós gólörömét. A hollandok feltámadtak és kiegyenlítettek, ám mielőtt még jobban belelkesedhettek volna, Branco rúgott egy irdatlan nagy gólt, egy olyat, amivel méltán nevezhetjük – a hetvenes-nyolcvanas évekre visszagondolva – Nelinho, Eder vagy éppen Josimar utódának.

S azzal a brazilok már az elődöntőnél jártak. A svédek ellen tanultak az első meccs hibáiból, s nyertek, mégpedig a mezőny legkisebb játékosának, Romáriónak a fejesével.

Aztán megnyerték az olaszok elleni szétlövést, feledtetve, hogy 1996-ban, a franciák ellen így buktak el. A Puhl Sándor által dirigált döntő kevés eseményt hozott, ennek megfelelően csak a tét okozta az izgalmat.

A Nemzeti Sport nagyon pontosan foglalta össze a döntőt és tulajdonképpen az egész tornán látottakat: „A maga módján feltétlenül megszolgálta a seleção brasileira az aranyérmet, mert az a csapat győzött, amelyik a döntőben is akart futballozni, amelynek több helyzete volt, s amely az egész torna során a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtotta. A braziloké volt a világ(bajnokság) legjobb csapata, még akkor is, ha a döntő méltatlan volt ahhoz a gárdához, amely a futballvilág trónjára ülhet. Az arany-zöld mezes csapat története negyedik világbajnoki címét nyerte. Brazília világbajnok, de a finálé is bizonyította: az a játék, amelyhez a »brazilt« jelzőként használjuk – többé nem létezik.”