INFORÁDIÓ
2022. május 28. szombat
Csanád, Emil

bogárdi szabó istván

magyarországi református egyház

húsvét

Az idén Széchenyi-díjjal kitüntetett Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református egyházkerület püspöke, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke a Dunamelléki Református Egyházkerület Püspöki Hivatalában 2017. május 9-én.

Bogárdi Szabó István az idei húsvétról: Isten első és végső szava is az, hogy legyen

Infostart / InfoRádió - Exterde Tibor

Ez a háború megtanít bennünket arra, hogy nem magától értetődő a béke, az nem olyan, mint a napfelkelte meg a napnyugta, a tavaszi eső meg a téli hó – mondta Bogárdi Szabó István az InfoRádió Aréna című műsorában. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának korábbi lelkészi elnöke a húsvéti nagyinterjúban beszélt a választási kampány ütötte sebek kezeléséről, a járvány és a szomszédban zajló háború tapasztalatairól, és arról is, hogy miben hasonlítunk a nagypénteken reményüket vesztett egykori hívekhez.

Bogárdi Szabó István az Arénában
 

Háború van Ukrajnában, ami testközelbe hozta a szenvedést. Az egyházaknak erre a bajra milyen írjuk van? Hogy lehet ezt enyhíteni?

A hír fogadtatását lehet tompítani, enyhíteni, reménységüzenetet, buzdítást továbbítani, mert a történelem fájdalmas és ugyanakkor reményt keltő paradoxonja, hogy egyrészt, úgy tűnik, a háború elkerülhetetlen (így szoktam mondani: Káin bűnére, testvérgyilkosság bűnére még nincs védőoltás), ugyanakkor a háborúk előbb-utóbb véget érnek. És az is egyetemes emberi tapasztalat, hogy minél előbb ér véget egy háború, talán annál kisebb a kára, annál hamarabb begyógyulhatnak a sebek, annál hamarabb újra vissza lehet térni a békés kerékvágásba, meg lehet kezdeni az újraépítést, és talán annál több idő jut messzire mutató tanulságok levonására. De most valóban nagyon közel van a háború. A szószéken a lelkipásztorok eddig is, most még inkább imádkoznak a békéért. Ha jól tudom, az ukrán háború mellett még 16 helyen van a világban háború, és ezek nem helyi incidensek, hanem hosszú évek, sőt, évtizedek óta tartó háborúk. Az életünk számos érdekes, fontos ténye egyfajta függönyt is húzott a mi valóságunk és a másutt lévő valóságok között. Most ez a függöny ellebbent, a szó eredeti értelmében elvétetett a lepel, apokalipszis van, a háború iszonyata közvetlenül itt, a szomszédunkban tárul föl, és benne számtalan kérdés, hogy harccal, háborúval, vérrel, vassal, halállal, iszonyattal meg lehet-e bármit oldani, érvényre lehet-e juttatni ilyen, olyan, amolyan érdeket. Menekültek milliói érkeznek folyamatosan, és ha a háború első heteiben úgy tűnt, hogy riadalomból, ijedelemből jönnek, most miután már a háború második hónapja is eltelik, lassan látjuk, hogy millióknak nem lesz hova visszamenni, nincs hova visszatérni. Hány fiatalember hal meg a csatatéren, katonák, akiknek harcolniuk kell? Az agresszor oldalán, mert parancsba van adva, a megtámadott oldalán, mert védenie kell a hazáját. S egyáltalán nagyon nehéz beszélni a háborúról. Nagyon nehéz reménykedőt, vigasztalót mondani. Majdnem olyan nehéz, mint egy halálos beteg ágyánál megállni, s úgy mondani valamit, ha még tudatánál van, meg esetleg az ott lévő családtagoknak. Ez most nagyon nehéz.

Semmi biztatót nem lehet mondani? Mi az a generáció vagyunk, amelynek az életében, a saját hazájában nem volt háború, de a szüleink élnek még, ők tapasztalták. A délszláv háború is itt volt, ott is élnek magyarok, az ukrán háború is itt van, ott is élnek magyarok. Majdnem olyan, mintha velünk történne. Legalább azt lehet mondani, hogy a mi életünkre szabott háborúmennyiségnek ezzel vége vagy még ezt sem lehet mondani?

Nehéz ezt így mérni, hogy mennyi jut egy-egy nemzedéknek. Mondhatnánk, hogy vannak szerencsés generációk. A miénk az, a délszláv háborútól eltekintve, amikor annyiban érintett volt a családom, hogy rokonaink élnek Délvidéken (édesapám délvidéki származású, menekültet is fogadtunk akkor), illetve a Horvátországból átmenekülő magyarok ügye igen megterhelő volt. Amikor én megszülettem, addigra már az 1956-os forradalomnak is vége volt, tehát én igazából békében töltöttem az életemet. Óvóhelyre nem kellett lemennem, háborús intézkedéseket nem kellett átélnem, családtagjaimért nem kellett aggódnom, hogy mi lesz velük, mikor csap be egy bomba, mikor érkeznek a tankok, és én ezért felfoghatatlanul hálás vagyok Istennek. A béke felmérhetetlen nagy ajándék. És ehhez kapcsolódik a másik mondandóm, hogy most, amikor nagy és mély kérdésekre keresünk választ és ezek nem filozófiai kérdések és nem filozófiai válaszok, hogy miért és mikor ér véget ez a rossz, hanem egzisztenciális kérdések és válaszok, ezért a kérdéseinket nem is filozófusoknak tesszük föl, hanem Istennek tesszük föl és Istentől várjuk a válaszokat. Úgy faggatom én is az én Istenemet, hogy közben nem szűnök meg hálát adni, milyen mérhetetlenül jó volt itt úgy élni, hogy béke volt. És megkérlelem a Mindenhatót, hogy adja ezt nekünk vissza, állítsa helyre a békét.

Szabad tisztelettel feltenni azt a kérdését Istennek, ha tud békét adni, miért ad háborút is?

Isten megad az embernek minden lehetőséget arra, hogy szépen, igazán és jól éljen, ugyanakkor az embernek szabadságot ad, megfontolási, döntési, saját sorsát rendező szabadságot. A probléma abban van, mondja Szent Ágoston, aki háborús időkben, a Római Birodalom évtizedek óta tartó rettenetes összeomlása közepette élt, hogy az ember azt a mindent akarja, ami egyedül csak az Istené lehet, és ezért azt a részt sem kapja meg, ami őt egyébként, Isten akaratából, teljes joggal megilletné. Azt mondja, hogy az ember a mindent akarja és ezért a saját képzelgésének prostituálja magát. Ezt fantastica fornicatiónak nevezi. Tehát amikor az ember nagyra tör, a teremtés ura akar lenni, képzeleg, és ennek kiszolgáltatja a valóságos életét, vagyis azt, hogy korlátozott létidőben élünk, a teremtési törvények meghatároznak bennünket, de kiszolgáltatja ennek az embertársát, a társadalmát, a kultúráját, a világát is, és lám, most a XXI. században azt is mondhatnám, magát a természetet is. Ebben van a probléma: ha feltesszük a kérdést, hogy miért engedi meg az Isten, hogy legyen háború, azt a kérdést is mellé kell tennünk, hogy miért ad Isten szabadságot? A szabadságot nagyon szeretjük. Mérhetetlenül fel lennénk háborodva, ha jönne egy próféta, és bejelentené, hogy Isten elunta az ember idétlenkedését és iszonyatát és megvonja szabadságunkat. Miközben egy csodálatos szabadságajándéka van az embernek, semmilyen más teremtménynek nincs ilyen szabadsága, mint az embernek...

Semmilyen más teremtmény nem is viselkedik így.

Amit tudomásunk szerint ismerünk. És az ember visszaél ezzel a szabadsággal, a mindent akarja, és azért az őt jogosan megillető részt sem kapja meg. Nézzük meg, miért robbantak ki a háborúk. Thuküdidész már leírta a peloponnészoszi háborúkról: olcsón megszerezhető élelmiszer, nyersanyag és olcsó munka. És ha végignézem az elmúlt kétezer év háborúit, mindegy, hogy milyen nagy hivatkozások voltak, amivel most Oroszország előáll, hogy ők nácítlanítani akarják Ukrajnát, mégis tudjuk, hogy az ukrán gabona kell, az ukrán nyersanyag kell, meg az olcsó ukrán munkaerő kell. Mindent akar az ember, hát elveszi a másiktól, ha nem adja szép szóval, akkor erőszakkal, akár a másik élete árán is. Ez az ember Isten elleni lázadásának a legsúlyosabb következménye.

Keresztény közösségek megnyugszanak ebben a magyarázatban, vagy bennük is okoz törést, értékválságot az, amit most látnak?

Nem nyugszunk bele, miért nyugodnánk bele?! Mi, keresztyének várjuk a naptámadatot. Ez a feltámadás. Ez a történelem vége, a test feltámadása. Hisszük a halottak feltámadását, az egyetemes feltámadást, amikor lezárul az életnek és a halálnak, a jónak és a rossznak ez a rövid életünkben feloldhatatlan küzdelme. És ha ebből a szemszögből nézzük, akkor nem a felelőtlen optimizmusok és a kétségbeesett pesszimizmusok között kell választani, hanem egyfajta realitásérzékre teszünk szert. Vagyis nem azt mondom, hogy úgyis feltámadunk, nincs itt semmi baj, ez itt egy rettenetes történet, ez a drámának az első, második, harmadik felvonása, de majd jön a finálé, ezt most valahogy ki kell bírni, de nincs itt semmi baj. Dehogynem, nagyon nagy baj van. Éppen a feltámadás, az új élet csodája fényében fáj rettenetesen minden, ami múlandó, és válik múlhatatlanul értékessé minden itt a múlandóban, aminek értéke van. Én keresztyén emberként egy halott koporsójánál megállva mondhatnám magamnak, másoknak is, hogy milyen jó neki, hogy meghalt, mert már nem kell itt szenvedni, őrlődni a kétségek, a hányattatások, az egészség, a betegség, a küszködés, a siker, a kudarc, az előrejutás malomkerekei között. De nem mondom ezt, hanem azt mondom, hogy nagyon fáj, hogy meghalt. Mert nagyon lehet ezt a mulandó életet is szeretni, de csak azok tudják igazán szeretni, akik hisznek az eljövendő életben. Ez egy nagy titok, de így van.

Mit tud tenni a Magyarországi Református Egyház az ukrajnaiakért?

A Magyarországi Református Egyháznak, s egyébként a Római Katolikus Egyháznak is, évtizedekre visszamenőleg komoly kapcsolatrendszere épült ki Nyugat-Ukrajnában, Kárpátalján. Ez a terület a történelmi Magyarország része volt, Trianon után Csehszlovákiához került, aztán a Szovjetunió része lett, most Ukrajna része. Igazából a Szovjetunió összeomlása után nyílott mód arra, hogy akármilyen nehéz átjutási körülmények között is, kiépítsük az ott lévő hittestvérekkel és magyarokkal (és nem magyarokkal is) a kapcsolatot. Tehát a segélyezés, a támogatás hosszú évtizedekre nyúlik vissza. Most a háború kitörése után, amikor Magyarország kinyitotta az ukrán–magyar határt és lehetett jönni, két nagy feladat mutatkozott meg. Egyrészt itt Magyarországon minden módon megsegíteni azokat, akik átmenekültek Ukrajnából. A másik: segíteni azokat, akik maradtak, mert nagyon sokan ott maradtak. A Kárpátalján szolgáló református lelkipásztorok közül mindenki otthon maradt. Vannak falvak, amelyeknek háromnegyed része kiürült, elmenekültek az emberek. A lelkipásztor ott maradt a maradék kis közösséggel. Őket is mindenképpen segíteni szükséges. S van egy másik terület is. A magyarországi egyházak valamennyi nemzetközi kapcsolatukat meg tudják mozdítani, és úgy látom, meg is mozdítják, hogy a háborúban álló két országot, a támadást elkövető Oroszországot és a védekező Ukrajnát, ha az egyházdiplomáciának van valami kis lehetősége, rábírják arra, hogy tűzszünetet tartsanak, béketárgyalásokat kezdjenek, tehát hogy a konkrét harci cselekmények azonnali hatállyal leálljanak. Egy további, talán messzebb vezető kérdés az, hogy nagy vita robbant ki a keresztyénség körében is. Oroszország vallási szempontból dominánsan keleti ortodox, mint ahogy Ukrajna is, és ők számos nemzetközi egyházi, ökumenikus szervezetben nagyon tevékenyen benne voltak. A háború most ennek a két egyháznak a rendkívül elidegenedését is magával hozza. Tudhatunk-e valamit segíteni, mondani? Végül is az egyházi emberek nem csizmába, sisakba öltözött katonák, még ha ellenséges országból érkeznek is. Talán közvetítők révén szót tudnak egymással érteni. És a negyedik a legfontosabb: az imádság, mégpedig a közbenjáró imádság. Számunkra a legtermészetesebb dolog elkérni Istentől a holnapi napnak a békéjét, a betegeink gyógyulását, a járvány elmúlását, a munkánk megáldását, az egymásnak feszülő emberek megbékítését, ezekért folyamatosan imádkozunk. Istennek vannak eszközei, van hatalma, van ereje arra is, és ezt szabad és kell is kérnünk, hogy szűnjék meg ez a háború, békéljenek meg a szembenálló felek, gyógyítsák meg a sebeket és találják meg ‒ ez már nyilván nem a hadseregeknek, hanem a politikusoknak a dolga ‒ annak az együttélésnek a formáját, amely nem vezet újabb háborús konfliktusokhoz.

Megütötte a fülem, hogy a lelkipásztorok mind maradtak. Nekik ilyenkor maradniuk kell? Van valamilyen egyházon belüli gyakorlat erre?

Nincs.

Tehát maradnak, mert maradnak?

Református lelkészekről beszélünk, a lelkipásztorok szabadsága tekintetében nagyon tágasak vagyunk. Nálunk nem olyan szoros a gyeplő, nem olyan szigorú az egyházjogi fegyelem, mondjuk, mint a Római Katolikus Egyházban. Nincs kánoni előírás, hogy veszélyhelyzetben ott kell maradni. Veszélyhelyzetben ez az egyes ember, s így a lelkipásztor saját felelősséggel meghozott döntése, hogy marad-e, kitart-e vagy nem tart ki. Paneloux atya Camus Pestisében marad. Könyörögnek neki, hogy menjen, nincs értelme, nincs már ott mit csinálni. Marad. Neki ez Istennel a dolga, mert amint mondja, végül is Isten szeretete vagy megátkozása a tét. És ő marad. Isten szeretetéért ott marad.

Választási kampány is volt Magyarországon, ahol nem mindig látszott megvalósulni az egymás iránti szeretet. Talált ezen a téren ebben a kampányban romlást?

A kampány szó eredetileg a csatára kivonuló sereg sátortáborát jelenti, tehát a kampány bizonyos értelemben háború. Én úgy éltem végig ezt a mögöttünk lévő kampányidőszakot, hogy ilyen még nem volt, és remélem, nem is lesz többet. Megérkezett hozzánk az Egyesült Államokból a politikai kampánynak az a stílusa, formája, módszertana, amelyet az Egyesült Államok polgárai idestova kétszáz éve gyakorolnak. Nekik meg se kottyan. Attól még nem omlott össze az Egyesült Államok, hogy egy elnökjelöltet agyonlőttek, vagy az elnök ellen merényletet követtek el, vagy fizikai atrocitások történtek. Aki részt vesz a kampányban, az beírhatja az életrajzába, hogy részt vett ebben a nagy, úgymond demokratikus választási küzdelemben. Ehhez azonban hozzátartozik, az Egyesült Államokban is látjuk, az ellenfél morális megsemmisítése, mégpedig nagy erőbevetéssel. Amerikában ezt az orvosolja, hogy a tisztességvédelem jogilag sokkal erősebb, mint Európában, nem beszélve Magyarországról. Véleményem szerint a választási eredmény döntő módon nem a programoknak szólt, nem a politikai pártok által elért eredmények mérlegre tételét mutatja, hanem azt, hogy a magyar választópolgárok többsége erősen elutasította ezt a típusú kampányolást. Szerintem nem politikai programok között választott az ország, hanem nemet mondott egy kampánystílusra.

Arra, hogy minden mocskot elmondunk az ellenfélről büntetlenül?

Így pontos, hogy „minden mocskot”! Egy tisztes kampányban természetes el lehet és el is kell mondani, hogy a rivális vagy az ellenfél ebben ügyetlen, abban ostoba volt, emebben hibát követett el, amabban tisztességtelen, netán erkölcstelen. Végül is ezekre a politikusokra fogjuk ráruházni a saját döntéshozói hatalmunkat, erről szól a demokrácia. De egészen más a mocsok, mint valami politikai boszorkánykonyhákban kikevert máz, amivel bekenem a másikat, gazembert csinálok belőle, holott nem gazember, csak rivális, holott nem bűnöző, csak politikai ellenfél. S mindezt minden következmény nélkül, pusztán a szavazatok megszerzése érdekében. És megfordítva, mert ezt is láttam ebben a kampányban (Arisztotelésztől sokat tanulnak a kampánymenedzserek), hogy az egyik-másik jelölt hihetetlen mértékben kezdte önmagát sajnáltatni. Arisztotelész szerint választáskor két motívum mozgatja az embereket, és ez bizony társas lélektanilag jó leírás: vagy gyűlöljük, mert irigyeljük, mert korrupt, mert gazdag lett, mert sikereket ért el és biztos nem egyenes úton, vagy sajnáljuk, mert bántják, mert kicsi, mert kevés eszköze van, pedig egyébként tisztességes és becsületes, de a gonoszok elnyomják. Azt tapasztaltam, hogy ez a két motívum ment itt amerikai módon, amerikai stílusú eszközökkel, kíméletlenséggel, brutalitással. Remélem, először és utoljára. Jó lenne visszatérni hagyományos kampányolási módszertanhoz.

Nyilván itt nem került sor tettlegességre, de a szavak ütöttek sebeket. Nem feltétlenül a megtámadott politikuson, hanem annak a hívein például. Hogy lehet helyrehozni a szavak által ütött sebeket?

A szavak pontosan ugyanúgy tudnak rombolni, mi több, gyilkolni, megsemmisíteni, mint a fizikai eszközök, ezt mindannyian tudjuk. Véleményem szerint a szavazópolgárok lekicsinylése, kigúnyolása, megvetése kétoldalú. Egyrészt ez egy politikai manőver. Ha nem akarok a túlhízott, korpás hajú, foghíjas kocsmatöltelékhez tartozni, akkor ezt csak azzal tudom bizonyítani, hogy lefotózom a szavazófülkében, hogy kire szavaztam: aki nem ilyen. Ez egy manőver, egyfajta noszogatás, unszolgatás. Volt gyerekkorunkban egy játék, „adj király, katonát, nem adok, akkor szakítok, szakíts, ha bírsz”, – és szakítottunk. Így kell elszakítani szavazókat a másik táborból. De van ennek egy mélyebb vonulata is. Polübiosz görög történetíró mondja, hogy a háborút csak az szereti, aki még sosem volt háborúban. Ezt a típusú kampányt is csak az szereti, akire még soha nem borítottak rá mocskot, aki ilyenben nem vett részt, nem tapasztalta meg, hogy mi ez. Nem tudom, hogy valaha meg fog-e gyógyulni a sok seb. Szerintem úgy fog meggyógyulni, hogy azok a politikai alakzatok, irányzatok, amelyeknek jeles képviselői ezt megengedték maguknak, és nem egy elszólás erejéig, hanem programszerűen, azok nem kapnak több szerepet a politikai életben. Ez csak így tud orvosolódni. Olyan indulatokat indítottak el vele, amit senki nem kíván senkinek egy tisztességes, békés országban. Akkor kezdjen bele a másik tábor is? Mi lesz ennek a vége? Polgárháború?

Az egyértelmű választási eredmény nem ad egy világos iránymutatást arra, hogy mit nem lehet, meg mi az, amit lehet?

Ez a politikusok dolga, hogy ebből az eredményből, nyilván elemzések után, levonják a megfelelő következtetést és tanulságot, és remélem, hogy meg is fogják tenni. A szavazópolgárok a szavazataikkal levonták a tanulságot, tehát jeleztek valamit a politika, a politikusok számára. Az lenne jó, ha ezt a votumot megszívlelnék a politikusok is meg azok is, akik a kampányt csinálják a politikusok számára.

Tragédiák korát éljük, Covid és háború. Ennek a tanulságai segítenek abban, hogy valahogy elinduljunk egy békésebb egymás mellett élés irányába, mondjuk, saját magunkkal?

Igen, mindenképpen. A Covid-járvány már rendkívüli módon sok és még feldolgozatlan tapasztalatot adott mindannyiunk számára, és ez egyetemes tapasztalat. Nem lehet úgy élnünk tovább, ahogy a járvány előtt éltünk, ez egészen biztos. Vagy majd az arra hivatottak megtalálják minden bajnak, nyavalyának, rákfenének a gyógyszerét, mi pedig semmivel sem törődve élünk bele a világba úgy, ahogy vagyunk? Az ember mégiscsak a természet része. Talán ez a Covid-járványnak az egyik nagy tanulsága. Mi folyton valamilyen humanista program szerint korrigáljuk a természetet, de most a Covid azt mutatta meg, hogy ha álmodik is erről az ember, ez még nagyon-nagyon messze van. Mindenféle orvosetikai, gyógyszeretikai, járványügyi, társas érintkezési, civilizációs kérdések jöttek elő, és még el sem kezdtük igazából ezeknek a végiggondolását. A háborúról beszéltünk már, ez is súlyos kérdéseket vet föl. Itt van most már Európa szélén a háború. Nem volt-e illúzió és öncsalás az, amit a politika tudósai kihelyezett háborúnak neveznek? Ezt az 1960-as években Kissinger-doktrínának nevezték. Ha jót akar magának, mondjuk, az Egyesült Államok vagy a fejlett nyugati világ ott, a vasfüggönyön túl, akkor a háborús potenciált kihelyezi, és kisebb helyi háborúkban lezajlanak a nehéz folyamatok, és ez biztosítja a status quót, az otthoni békét. Az orosz-ukrán háború kihelyezett háború? Vagy ez a konfliktus azt mutatja, hogy így kalkulálni eleve rossz számítás? A békéről másképp és komolyabban kellene beszélni. Mert a békének súlyosabb ára van, mint annyi, hogy megvívunk egy-két háborút itt-ott. A békét teljes eltökéltséggel akarni kell, nem elég a régi rómaiak cinizmusa, „ha békét akarsz, készülj háborúra”. Nagy tapasztalat van benne, meghagyom, de egy ponton túl cinikus. Ennél is jobban kell akarni az embernek a békét. A bibliai értelemben vett béke fenntartása, megőrzése nem annyit jelent, hogy fegyvernyugvás van, hanem a biztonságot, a jólétet, a virágzást jelenti, a tisztes emberi életet. Jelenti azt, hogy azt a bizonyos végső távlatot, az Isten végső megoldását a történelmi kérdéseire, derülten szemlélheti az ember, s ehhez nagyobb akaratokat kell összpontosítani. Talán most, ez a háború megtanít arra, hogy nem magától értetődő a béke; nem olyan, mint a napfelkelte meg a napnyugta, meg a tavaszi eső, és a téli hó. A béke emberi mű, azoknak az embereknek a műve, akik legmélyebben megértették és megélik az isteni jószándékot, és ennek megtalálják a társadalmi formáit.

Mit kell tennie annak, aki őszintén akarja a békét, de nem biztos, hogy átlátja a folyamat minden mozgatórugóját? Lehet, hogy ő igazából csak bárgyúnak vagy gyengének tűnik az egyébként háborúra készülő ellenfél szemében? Az a biztos vereség.

Igen, így van valóban. Természetesen, a béke az én számomra nem azt jelenti, hogy leengedem a kezemet. Én most nem pacifista szöveget mondtam…

Világos, csak egy egyszerű ember ezt fogja kérdezni, hogy én igazán békét akarok, de akkor mit csináljak?

Hát akkor kössük ezt össze az országgyűlési választásokkal! Bízzuk rá, ha lehetséges, a döntéshozást, egy ország képviseletét, a törvényhozást azokra, akik látják a rettenetes felelősségét annak is, ha háborúba lép az ember, és ugyanígy látják a rettenetes felelősségét annak is, ha nem lép háborúba az ember! Mert mindkettő iszonyatos, beláthatatlan felelősség – ezt látni a politika művészete. Ezért én, sok magyar vagy európai emberrel ellentétben, nem vagyok politikusellenes. A politika hihetetlen felelősséggel járó hivatás, és ez itt mutatkozik meg. Mert én, az utca egyszerű embere dönthetek indulatból: öltözzünk be, menjünk ki a frontra, haljunk meg, vagy éppen ellenkezőleg: ne csináljunk semmit, aztán ha jönnek, akkor föltesszük a kezünket és megadjuk magunkat. Mind a kettő véghetetlen, beláthatatlan következményekkel járó döntés lehetne. De vannak itt Magyarországon is emberek, akik látják és artikulálni is tudják, még számunkra is, ezeknek a döntésnek a mérhetetlen felelősségét. Az iménti békemondatot ilyen értelemben próbáltam megfogalmazni, hogy ugyanis mindent meg kell tenni a békéért. Ez nem azt jelenti, hogy ha meg kell védenem magamat, nem védem meg, ha ki kell állni az országhatárra, akár fegyverrel, nem állok ki az országhatárra, ha előremutató módon be kell avatkozni, nem avatkozom be.

Ez a húsvét most milyen iránymutatást ad? Az üzenete az ugyanaz.

Személyesen soha ilyen nehéz körülmények között nem kellett várnom a húsvéti naptámadatot. Számomra, és azt hiszem, nagyon sokunk számára itt, Magyarországon ez nem volt még ilyen nehéz. Minden ellene mond annak, amit húsvétkor ünneplünk, hogy egyetlenegy valakinek, az Istenember Jézus Krisztusnak a halálával legyőzetett a halál, és Isten őt új életre hívta, föltámasztotta, vagyis hogy Istennél van a végső szó. És Istennek a végső szava ugyanaz, mint az első szava: legyen. De ha fölidézzük a húsvéti történetet, megragadó erővel jön hozzánk az, amit a húsvéti elmélkedéseinkben érdekes módon szoktunk csinálni. Elmegy Péter és János az üres sírhoz, aztán hazamennek, meg sem tudnak szólalni a többi tanítvány között. Jönnek az asszonyok, jelentik, hogy találkoztak a sírkertben a feltámadottal, mert Jézus feltámadt. Süket asszonyos, vénasszonyos duma, lázálom! Megérkeznek az emmauszi tanítványok: együtt ült velük a feltámadott az asztalnál, megszegte a kenyeret. Él! Legyintenek rájuk. Micsoda? Mi pedig azt mondjuk, hogy lám, ezek a hitetlen tanítványok. De hát miben voltak ők? A legteljesebb megvertségben, amikor minden összeomlott, mindennek vége lett. Nagypéntek emberileg a vég; kész, mindegy, mit gondoltunk, hogy gondoltuk, mit reméltünk, mit álmodtunk, mint terveztünk, mindennek vége, mégpedig a halál teljes, brutális értelmetlenségével. Megjegyzem, az ember számára sohasem az élet értelme a nagy kérdés, hanem a halál értelmetlensége. Nos, ott vannak a tanítványok beszakadva ebbe az értelmetlenségbe. Ilyenkor meglátni a feltámadó nap első fényeit, hogy felderül valami, derült jövőnézésre jutni, egyáltalán elhinni azt, hogy van élet a halálon túl, van emberfölötti, van életfölötti, van halálfölötti hatalom – ez elképzelhetetlenül, lehetetlenül, mindent meghaladó feladat lenne! Úgyhogy én ebben a húsvétban beállok az első tanítványok közé. Nem leszek okos, fölényes prédikátor, aki kétezer évet átlépve elprédikálja a gyülekezetének, hogy látjátok, kedves testvérek, egykor azok a kis oktondik nem tudták ezt elhinni, s milyen egyszerű és könnyű nekünk. Milyen rettenetes és nehéz nekünk is, velük együtt, ezt az isteni igent, ezt az isteni legyent meghallani! Mert ha összeteszünk mindent, hogy mit tudott az ember a világ teremtése óta produkálni, akkor vajon mit tudott? Egy Covidot, végeszakadhatatlan háborúkat, ideológiai hazugságrengeteget, a minket körülvevő jóságos természet kificamítását, meggyalázását, megcsonkítását, ezt tudja az ember. Miért mondjon erre igent az Isten? De nem erre mond igent, hanem arra az életteremtő isteni akaratra, ami ezt a világot létrehozta és ami létre hozott minket is. Új teremtést várok!

Nyitókép: MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
A címlapról ajánljuk

Megszólalt a Mol

A kormány csütörtök este kihirdette azt a rendeletet, amely tiltja a 480 forintos literenként tankolást...
×
×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018