Huszonhárom évesen úgy vívott, mintha legalább tíz évvel idősebb lenne. Óriási ésszel, mérhetetlen bölcsességgel. Nem túlzás: alig tudták megszúrni. Egyetlen asszó, a német Max Hartung elleni kivételével tíznél több tust senki sem csinált ellene. Ez az ő napja volt.

Szilágyi Áron, a Vasas vívója olimpiai bajnok lett. A legszebb magyar kardhagyományok folytatója. Fuchs Jenő, Posta Sándor, Tersztyánszky Ödön, Jekkelfalussy-Piller György, Kabos Endre, Gerevich Aladár, Kovács Pál, Kárpáti Rudolf, Pézsa Tibor, majd hosszú szünet után 1992-ben Szabó Bence. Õk nyertek egyéni olimpiai bajnoki címet a magyar sport legeredményesebb versenyszámának legeredményesebb szakágában, kardban. S immár hozzátehetjük: Szilágyi Áron

A nap folyamán kardélre hányta a világot, ízekre szedte a malajziai Ju Peng Kean (15-1), a címvédő kínai Csung Mant (15-10), a német Max Hartungot (15-13), s leiskolázta az általa a világ legjobbjának tartott, orosz Nyikolaj Kovaljovot (15-7).

A döntőben Diego Occhiuzzi volt az ellenfele. Ellenfele? Ez túlzás. Próbálta Áront feltartóztatni. 2004 után újra magyar-olasz karddöntőt vívtak. Akkor Aldo Montano legyőzte Nemcsik Zsoltot. Szilágyi Áron azért is visszavágott.

Övé volt az első tus, a második másodpercben. Kilenc másodpercnyi vívóidő után 6-0-ra vezetett. Aztán 8-1-gyel fordultak, majd az olasz kicsit magához tért, feljött, de csak "tisztes távolba". Õ meg az edzője is érezte nincs esély. Somlai Béla, az edző arcát érdemes volt nézni. Látszott rajta, nem lehet baj. Nem is lett. Szilágyi Áron 14-8-re vezetett, aztán adott még egy tust - s a következő pillanatokra már aligha emlékezik. Olimpiai bajnok lett.