Igen, azt hiszem, öregíti.

Ez zavarja?

Nem, megszoktam a koromat. Nem örülök annak, hogy annyi vagyok amennyi, de miután már fiatalabb nem lehetek, egy sanszom van, hogy hosszabban leszek öreg, mint szegény édesapám volt. Nagyon fiatalon halt meg, már most tíz évvel túléltem.

Nemigen elégedetlenkedett a helyzetével?

Dehogynem, állandóan. Mindig hőbörögtem. A magánéletem nem sikerült, de a szakmai életemmel úgy 30-32 éves korom óta igazán elégedett lehetek. Főleg fiatal koromban elégedetlenkedtem. Hőbörgős típus vagyok, de ha higgadtam felmérem a helyzetemet, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy minden színárnyalatban játszhattam, nagyon remek körülmények között. A rendezésekért pedig különösen hálás vagyok. Én színművészetit sem végeztem, és évtizedek óta rendezői diploma nélkül rendezek, mondjuk a kritikusok nem jönnek megnézni.

Bírja az őszinte kritikát?

Õszinte kritika nincs. Legfeljebb a pályatársak közt, ha van.

Mindig érzi, hogy mis sikerült jól és mi nem?

Azt hiszem, igen. Én inkább önbizalom-hiányos vagyok, színészként különösen. A rendezés az más, azt menet közben az ember már pontosan érzi, hogy hol tart. A színészetben ért meglepetés pozitív vagy negatív irányba. Van olyan, amikor az ember már a bemutató előtt egy-két héttel érzi, hogy "rádől" az előadás, ilyen volt számomra a második Lear király a Vígszínházban.

Szokták mondani, hogy egy színész akkor kezd rendezni, ha nem elégedett a lehetőségeivel. Miért szereti jobban a rendezést?

Mert magam gondolkodhatok. Választhatok darabot, dönthetek a szereposztásról, az ember sokkal jobban ura saját magának. Nagyon nem szerettem magam akkoriban, elfáradt bennem a színészet. Érdekes módon most öregen, megint egy kicsikét van kedvem játszani. A Budapesti Kamaraszínházban a következő évadban mutatunk be egy Harold Pinter darabot, ez a feladat nagyon izgat, mivel piszok nehéz és összetett szerep. Az az igazság, hogy jobbnál jobb szerepajánlatokat kaptam miután eljöttem a Vígszínházból, de igyekeztem lebeszélni Marton Lászlót arról, hogy eljátszassa velem. Mert nem szerettem igazán játszani. Várkonyi Zoltán halála valahogy furcsamód kedvemet szegte a pályát illetően.A televízióban sorra adják a régi filmjeit. Ha úgy adódik, visszanézi?

Nem nagyon.

Nem is nosztalgiázik?

Nem. Illetve abban az értelemben igen, hogy milyen jó volt a régi Vígszínház társulatában vagy a Madách Színháznál.

A társulatok megvannak, csak Ön választotta a rendezést.

Az egész társulati rendszer összeomlóban van. A világ átalakult, és valahogy fogalmakat vesztett: hit, emberség, remény, jóság, gondolkodás, szépség. Mindezek helyett inkább a pénz, pénz, pénz. Valószínűleg mindig is ez motiválta a világot, de én voltam olyan hülye, és elhittem ennek az ellenkezőjét. És bármilyen sokat is szidjuk az átkost, azért furcsa így utólag, hogy akkor mind nagyon kevés pénzből éltünk, de volt valami - akkor gyűlölt, de így visszanézve talán nem is olyan rossz - egyenlősdi.

Ez az értékrend változás a színházban is érezteti magát?

Hogyne. Olyan értelemben, hogy ma már nincs olyan nagy szükség ránk. A politikusok és a pénzemberek, akik meghatározzák a közéletet, egyszerűen tojnak a színházra és a művészetekre.

Amikor megkapta ezt az elismerést eszébe sem jutott, hogy hátradől a székben és azt mondja: innen nincs följebb?

Nem, képtelen lennék nem dolgozni. Egyedül élek, halálra unnám magam, és hát nem is vagyok ilyen alkat. Mi tudnék csinálni? Az íráshoz nem értek, a festeni nem tudok, sajnos nem tudok buherálni, nincs hobbim. Talán a színházhoz értek egy kicsit...