A vb-történet ötven legjobb futballistája: 38. Franco Baresi - az elátkozott világbajnok

Franco Baresi és a bátyja, Giuseppe, vagy a labdarúgás világában gyakrabban használt nevén Beppe a Milánóhoz közeli Travagliatóban született, s nőtt fel. Állandóan futballoztak a falu határában lévő réten, s erre a sekrestyés felfigyelt. Az egyházfi egyik barátja elvitte a legényeket az Interhez próbajátékra. A két évvel idősebb Beppét ott fogták, Francónak viszont azt mondták, erősödjön egy kicsit, aztán jöjjön vissza. Ám ő soha többé nem nézett Appiano Gentile, az Inter főhadiszállása környékére. A Milant választotta, egész életére.

A piros-feketék lettek (persze a bátyján kívül) a családtagjai. Szüksége volt rájuk: tizenkét évesen elveszítette az édesanyját, majd néhány hónappal később az édesapját.

A nagynénje, Lucia nevelte őket, és igyekezett mindent megtenni azért, hogy a fiúk semmiben se szenvedjenek hiányt.

Franco – akkor még középpályásként – nagy léptekkel haladt előre a futball országútján. Nem volt még 18 éves sem, amikor 1978. április 23-án bemutatkozott az olasz A-ligában. Egy évvel később már olasz bajnoknak mondhatta magát, a piros-feketék ugyanis három ponttal megelőzték a mind a harminc mérkőzést veretlenül végigjátszó, s így is csak második Perugiát. Az ifjabbik Baresi felnőtt pályafutása második szezonjában alapembernek számított a gárdában. Ám az aranyév után nehéz korszak köszöntött a csapatra. A totóbotrány miatt a Milan a B-ligában töltötte az 1980–1981-es idényt, majd a feljutás után meggyengülve újra kiesett a Serie A-ból.

Baresit EnzoBearzot kapitány a Milan gyenge bajnoki szereplése ellenére meghívta a válogatott keretbe. Részt is vett a spanyolországi világbajnokságon, igaz, egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára az aranyéremig menetelő SquadraAzzurrában. Viszont elmondhatta magáról, hogy

még egyszer sem játszott ugyan az olasz válogatottban, már két nagy tornát, az 1980-ban az olaszországi Európa-bajnokságot és az 1982-es Mundialt végigülte cserejátékosként.

A kettő között átesett egy súlyos betegségen. 1981 októberétől közel négy hónapon keresztül nem játszhatott életveszélyessé fajult vérmérgezése miatt. Még inkább magába forduló, még zárkózottabb lett, amikor megérintette a halál szele.

Valójában 1987-től kezdődött a fénykora, ami természetesen egybe esett az AC Milan uralkodásával. A következő szűk évtizedben nyert öt olasz bajnoki címet (1988, 1992, 1993, 1994, 1996), szerzett három BEK-győzelmet (1989, 1990, 1994, utóbbi döntőben nem játszott), további kétszer BEK-döntős volt (1993, 1995), kétszer megnyerte a Világkupát (1989, 1990) és az európai Szuperkupát is (1990, 1994), s mintegy ráadásként négyszer az olasz Szuperkupa győztese (1988, 1992, 1993, 1994) lett. 1989-ben második, 1990-ben ötödik lett a France Football Aranylabda-szavazásán.

1990-ben, a hazai rendezésű világbajnokságon játszhatott először vb-n. A harmincadik évében járva. A saját és a szurkolók vágya ellenére az addig jól menetelő gárda az elődöntőben nem tudta legyőzni az argentinokat, s a tizenegyespárbajban kiesett. Hiába verte meg a kisdöntőben az angolokat, a maga és a szurkolók számára is csalódást keltett.

Baresit megviselte a kudarcnak tartott bronzérem.

Nem gondolta volna, hogy a Squadra Azzurrával vezet még feljebb is az útja.

1991-ben – családi okok miatt – egyszer már lemondta ugyan a válogatottságot, később Arrigo Sacchi személyes kérésére visszatért. Bár a 34 éves védőt sokan öregnek tartották, egykori mestere nagyon bízott a rutinjában. Mint kiderült, egyáltalán nem alaptalanul. Baresi az amerikai világbajnokságon kiválóan játszott az írek ellen, aztán megsérült a norvégok elleni találkozón.

Porccal megoperálták, úgy festett, búcsút mondhat az álmainak. Ám bő három héttel a műtét után, harmincnégy évesen, a brazilok elleni aranycsatára visszatért.

A 120 perc alatt a mezőny egyik legjobbjaként tündökölt, szinte hibátlanul játszott.

Ám a sors, amely annyiszor verte már az életben – családi tragédiák, életveszélyessé vált vérmérgezés, gyermekének súlyos, gyógyíthatatlan betegsége, majd második, örökbefogadott kisfiának betegsége követte egymást – ismét ellene fordult.

Ő volt az egyik, aki hibázott az aranyérem sorsát eldöntő tizenegyeseknél.

A válogatottban azután már csak egy mérkőzést játszott, ám a Milanban folytatta.

Visszavonulásakor a klub rekordere lett a profik között eltöltött szezonokat (20) és az összmérkőzésszámot (719), valamint a bajnoki mérkőzéseket (532, ebből 471 az A-ligában) tekintve. Akkoriban még nála nem nyert senki több bajnoki címet (6) és több trófeát (18) a Milan tagjai közül.

SilvioBerlusconi, az akkori klubelnök egy szimbolikus értékű, kifejezetten neki készíttetett aranylabdával ajándékozta meg. Baresi úgy érezte, ennél nagyobb elismerés már aligha érheti.

Aztán Olaszországban őt választották a XX. század legjobb futballistájának.