Az 1975-ös évre nem esett sem Európa-bajnokság, sem világbajnokság, viszont – nyolcéves szünet után – ismét kiírták a Dél-Amerika-bajnokságot, amelyet, nagy meglepetésre, a perui válogatott nyert meg, a kolumbiaiak előtt. Tényleg meglepetésre, pedig a mindent eldöntő mérkőzésen a peruiaknál az ország futballtörténetének legerősebb támadótriója játszott együtt: Teofilo „Nene” Cubillas, az akkor éppen Johan Cryuff klubtársaként a Barcelona kötelékébe tartozó Hugo Sotil, s a különös módon El Ciegónak, Vaknak becézett Juan Carlos Oblitas.
Izgalmas küzdelmeket hozott a három legnagyobb európai kupasorozat. Nekünk, magyaroknak elsősorban Kupagyőztesek Európa-kupájának az idénye emlékezetes, annak döntőjét a Dinamo Kijev és a Ferencváros vívta. Az UEFA-kupában, egy évvel a vb-döntő után, újabb nyugatnémet–holland párharcot rendeztek, a Borussia Mönchengladbach a hazai döntetlen után Enschedében 5-1-re kiütötte a Twentét. A legnagyobb visszhangot a nemzetközi sajtóban a párizsi BEK-döntő kapta, amelyet a Bayern München részben nyilvánvaló bírói tévedéseknek is tulajdoníthatóan nyert meg 2-0-ra a Leeds United ellen. Az angol huligánok nehezen viselték az igazságtalanságot a lelátón, ellenlépésként az UEFA négy évre kizárta Leeds Unitedet a nemzetközi porondról.
Szinte biztosan a Parc des Princes-ben rendezett mérkőzést választottuk volna – ha nem tartogat az esztendő egy olyan „bemutatkozást”, amely egy évtizedre meghatározta az Egyesült Államok, s részben a világfutball alakulását.
Pelé: ezek tisztára megőrültek!
A történetet érdemes kicsivel messzebbről indítani. Amikor Clive Toye, a Cosmos ügyvezető igazgatója – korábbi kiváló, angol származású futballszakíró, kommentátor – először megkereste Pelét egyébként valóban nagyszerű ötletével, hogy a futball királya szerződjön az Egyesült Államok vékony lábakon álló bajnokságába, a North American Soccer League-be, kosarat kapott. Pelé az egyik legfőbb bizalmasát és tanácsadóját, Júlio Mazzeit kérte meg, hogy tolmácsolja a véleményét a felkérésről: „Prof, mondd meg nekik, hogy tisztára megőrültek! Én soha nem fogok más csapatban játszani, mint a Santosban.”
Ám Toye-t nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja. Ötleteket gyártott s pénzt szerzett, érezte, hogy bár fontos lehet Pelé hiúságára is apellálni, olyan összeget kell felajánlania a 35. évében járó háromszoros világbajnoknak, hogy arra ne lehessen nemet mondani.
A fejét mindig valami újdonságon és újításon törő Toye úgy gondolta, csak akkor törheti át az NASL és benne a Cosmos a köré húzott láthatatlan falakat, ha olyan szereplőket tud csatasorba állítani, akikre még a soccer, tehát az európai (és dél-amerikai) futball iránt kevéssé érdeklődő amerikai média is kíváncsi. Pontosan tudta, hogy bár Pelé a pályafutása vége felé közeledik, azzal is tisztában volt, hogy a futballkirály erőnléti állapota nem lehet akadálya annak, hogy sztár legyen az Egyesült Államokban. Technikai képzettsége, futballtudása pedig egyenesen predesztinálta erre.
Toye akkor már több mint négy éve „kergette" Pelét. 1971 januárjában, amikor a Santos a jamaicai válogatottal játszott egy bemutató mérkőzést Kingstonban, elutazott hozzá, s vázolta az elképzeléseit. Ez még az előtt volt, hogy a Cosmos egyáltalán játszott volna egyetlen mérkőzést is – alig valamivel az alakulás után. Pelé nemet mondott. Aztán a Santos fél évvel később a New York-i Yankee Stadiumban lépett pályára a kolumbiai Deportivo Cali ellen. Toye természetesen ott volt, s mindent bedobott. A Cosmosnak a brazil nemzeti színeket választotta, s csináltatott egy tízes számú mezt, Pelének. Még egyszer: négy évvel az előtt, hogy a brazil szupersztár aláírta volna a szerződését. Toye nem volt kispályás: bejelentette azt is, hogy a klubnál visszavonultatták ideiglenesen a tízes számot, mert az Pelére vár. Remélte, hogy egyszer eljön az ideje.
Aztán amikor Pelé elbúcsúzott a Santostól, újfent támadásba lendült. Hol São Paulóban, hol Santosban, hol a gyönyörű tengerparti városban, Guarujában tárgyalt, Pelé mellett a csatár bátyjával, Zocával és a tanácsadóval, Júlio Mazzei professzorral is egyeztetett.
Egyezség Brüsszelben
Nem lenne könnyű kérdés egy kvízben, hogy hol mondott először Pelé igent a Cosmosnak: a válasz Brüsszel. 1975 márciusának végén, az Anderlecht által szervezett Paul Van Himst-gálán a futballkirály is tiszteletét tette. A repülőtérhez közeli GB Motor Innben kötelezte el magát.
Aláírásával vállalta, hogy nem zárja le labdarúgó-pályafutását, hanem segít az Egyesült Államokban népszerűsíteni a soccert. Toye később úgy emlékezett a Guardian hasábjain, hogy a tárgyalások többször is megszakadtak néhány másodpercre, mert az ugyancsak a szállodában lévő világsztárok, futballistatársak mind-mind odamentek, hogy üdvözöljék Pelét. Két héttel később Rómában már ügyvédekkel is kiegészültek a tárgyaló felek – az ügy komolyra fordult.
Clive Toye hároméves szerződést kínált Pelének, aki eleinte csak két évet akart vállalni. Ám fontos volt a harmadik is. Tudta, hogy addigra lesz majd kész az új Giants Stadium (1976 októberében, az NASL-szezon vége után avatták, a Cosmos az 1977-es szezon elejétől játszott ott), arra vágyott, hogy ott rendezhessék majd Pelé búcsúmérkőzését. Akadtak még kisebb nézeteltérések vagy inkább félreértések, de Pelé végül Brüsszel és Róma után a Bermudákon, június 3-án, még egyszer és végleg aláírta a 2,8 millió dolláros szerződését, ami egycsapásra a világ legjobban fizetett sportolójává emelte.
Valósággá vált, amit fél évvel korábban senki sem gondolt volna, s talán csak Clive Toye vizionált: Pelé, a háromszoros világbajnok futballkirály az Egyesült Államokba szerződött, a Cosmos játékosa lett.
Toye lényegesen nagyobb felhajtást csapott a Pelé érkezését bejelentő sajtótájékoztató kapcsán, mint amilyet a Cosmos akkori hírneve indokolt volna. Ám ő is tisztában volt vele: ettől kezdve az egész világon ismert lesz a klubja neve. Ezért választotta színhelynek a felkapottnak és menőnek számító 21 Clubot, Manhattan közepén.
Pelé öt nappal később, 1975. június 10-én – nyolc hónapos kihagyás után – lejátszotta az első, egyelőre még csak bemutató mérkőzését a Dallas Tornado ellen, egy, az alkalomhoz méltatlan színhelyen, a Cosmos akkori otthonában, a Downing Stadiumban, amely a Randall's Islanden volt, Queens és Manhattan között. A gyepet festékszóróval színezték zöldebbre a tv-közvetítés miatt. Pelé emiatt aztán le is akart menni a szünetben, attól tartott, kaphat valamiféle gombás fertőzést. A meccset 22 országba közvetítették, 300 újságíró tudósított róla – ezek a számok csillagászatinak számítottak a Cosmosnál. Az Egyesült Államokban tízmillióan nézték a CBS közvetítését, ilyesmire korábban nem volt példa egy labdarúgó-esemény kapcsán az országban.
A két csapatkapitány zászlót cserélt – de nem a hagyományos módon, tehát nem klubzászlót. Pelé egy brazil zászlót adott Kyle Rote-nak, cserébe kapott egy csillag-sávost, amellyel másodperceken át pózolt a kameráknak.
Mivel a Dallas vezetett, a fertőzéstől rettegő Pelét meggyőzték, maradjon a pályán. Végül ő fejelte az utolsó, a 2-2-es végeredményt kialakító gólt, tíz perccel a találkozó vége előtt. Egy újságíró azt írta, úgy festett Pelé ebben a környezetben, mintha Nurejev táncolna egy lebujban a Times Square-en.
A két csapat névsora akkoriban még közel sem jelentett olyan sztárparádét, mint amilyet az „aranykorban”, 1977 és 1980 között megélhettünk. A Cosmosban – amelynek rövid addigi történetében már akadt egy magyar (tartalék) játékosa, az 1974-ben egy mérkőzésen az NASL-ben is szereplő Monoki Béla – mindössze az Egyesült Államok válogatottjának akkori kapitánya, a jugoszláviai születésű Werner Roth és az 1970-es világbajnokságon is szerepelt izraeli válogatott, Mordekáj Spiegler számított híres játékosnak. A dallasiak névsorának érdekessége, hogy csak a kapitány Kyle Rote volt közülük amerikai, nyolc brit mellett.
Pelé a New Yorkban töltött három év alatt 37 gólt szerzett s 30 gólpasszt adott. 1976-ban megválasztották az NASL legjobb játékosának, 1977-ben pedig megnyerte csapatával a Soccer Bowlt. 1977. október elsején a valóban zsúfolásig telt Giants Stadiumban búcsúzott el, egykori klubja, a Santos ellen.
Érkezése katalizátorként hatott a Cosmosra és az ottani futballra, a következő években olyan világsztárok szerződtek az NASL-be, mint Franz Beckenbauer, Johan Cruyff, Johan Neeskens, Eusébio, Carlos Alberto, Gerd Müller, George Best, Francisco Marinho, Gordon Banks, Ruud Krol és Wim Rijsbergen.