Merre felé tart a járvány sújtotta és a nyári olimpia dicsfényétől megfosztott Japán? Ez a kérdés azt követően, hogy a szigetország karizmatikus kormányfője, Abe Sindzó pénteken váratlanul bejelentette, hogy az életét végigkísérő betegsége miatt távozik.
Abe nyolc éven át tartó kormányzásával és korábbi miniszterelnökségeivel a háború utáni Japán legtovább hatalmon lévő miniszterelnöke volt. Bár nagy tervei voltak, sok nem valósult meg közülük.
A legnagyobb nyomot a gazdaságban hagyja:
az Abenomics néven elhíresült lépései azt célozták, hogy Japán visszaszerezze régi jó hírét, és gazdasági hatalomként felzárkózzon Kína és az Egyesült Államok mögé.
Programjaival megpróbálta elhárítani a defláció veszélyét és megoldást találni a vészesen öregedő munkaerő kihívására. Élénkítő csomagokkal, a cégekre vonatkozó törvények lazításával, adócsökkentéssel és kiadásnöveléssel próbálkozott.
Azzal érvelt, hogyha a nők több lehetőséget kapnának a hagyományosan konzervatív ország munkaerőpiacán, akkor azzal kompenzálni lehetne a munkaerő vészes öregedését. Nyitott a külföldi munkaerő felé is: lehetővé tette a más országból származó dolgozók beáramlását – egyes becslések szerint a japánok által betöltetlen állások 40 százalékát migráns munkások vették át miniszterelnöksége alatt.
Az Abe-kormány egy új vízumfajtát vezetett be, ami lehetővé teszi öt év alatt 345 ezer külföldi dolgozó érkezését. Rájuk azért is van szükség, mert az öregedő országban 5 éven belül 270 ezer betöltetlen nővéri és ápolói állás lesz. Abe számára
a demográfiai probléma „nemzeti vészhelyzet” volt,
és a külföldiek behozatalát tartotta annak az útnak, amivel „újra be lehet indítani a gazdasági növekedést”.
Közben nem sok valósult meg abból, hogy drámai módon megnöveljék a vállalatvezetői és kormányzati pozíciókban a nők arányát.
Bírálói szerint kormánya legalább annyi hangsúlyt helyezett a kommunikációra, mint konkrét eredményekre.
A GDP-növekedést a koronavírus-járvány előtt sem sikerült beindítani, és népszerűtlen lett a forgalmi adó újabb emelése.
Miközben a konzervatív országában reformernek számító Abe a migránsok beengedésével, a nagyobb külpolitikai szerepvállalással és próbálkozásaival, hogy bővítse a nők lehetőségeit, pragmatikus politikát folytatott, nacionalista húrokat is pengetett.
Megerősítette a császár szerepét a japán közéletben, az iskolai tananyagban háttérbe szorultak a világháborús bűntettekről szóló kritikus megjegyzések. Emellett növelte a katonai kiadásokat és meg akarta változtatni a II. világháború utáni pacifista japán alkotmányt, amely megtiltotta az országnak hogy önálló hadserege legyen. 2015-ben az ellenzék és a tömeges tiltakozás dacára engedélyezte a japán csapatok külföldi bevetését a „kollektív önvédelem” nevében.
A nacionalista hangok ellenére a külpolitikában nyitott volt: ő volt az, aki rendszeres telefonhívásaival el tudta kerülni, hogy Donald Trump kiszámíthatatlan beszólásai árnyékot vessenek a japán-amerikai kapcsolatokra, és elkerüljék a gazdasági csatát.
- Partnerséget épített ki Indiával és Ausztráliával,
- megerősítette a Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködési Egyezményt,
- szabadkereskedelmi alkut kötött az Európai Unióval.
- Kína geopolitikai fenyegetése ellenére kereste a gyakorlati együttműködés lehetőségeit Pekinggel, ahová el is látogatott.
Abe ugyanakkor nem érte el a területi vita rendezését Oroszországgal, és népszerűsége jelentősen visszaesett a koronavírus-válság kezelése miatt. Elemzők szerint utódai azonban építhetnek a Liberális Demokrata Pártjára jellemző, fokozatosan elért, kisebb eredményeire.