Bár hivatalosan nem jelöltette magát, franciaországi számítások szerint az amúgy „Macron-kompatibilisnek” tartott, de továbbra is a Laurent Wauquiez vezette mérsékelt jobboldali Republikánusokhoz tartozó Michel Barnier-nak jó esélye van arra, hogy az Európai Bizottság elnökévé váljon.
Hirtelen az is fontos lett a franciák számára, hogy Orbán Viktor megvonta támogatását Manfred Webertől,
az Európai Néppárt csúcsjelöltjétől, ami a francia politikusnak kedvezhet. Már csak azért is, mert egyes hírek szerint a magyar miniszterelnök elfogadhatónak tartaná a pragmatikusabbnak, tapasztaltabbnak és főleg kevésbé bürokráciapártinak tartott brexitfőtárgyaló jelölését.
Ráadásul több francia elemző tudni véli:
nem kizárt, hogy a németek kihátrálnak Weber mögül, cserében ők adhatják majd az Európai Központi Bank éléről novemberben távozó Mario Draghi utódját.
Az 1951-ben az Alpok lábánál fekvő dél-kelet franciaországi Grenoble város egy, ma előkelőnek számító, La Tronche nevű negyedében született, ma 68 éves Michel Barnier amúgy nem igazán nevezhető karizmatikus személyiségnek, annak ellenére, hogy huszonkét éves kora óta aktívan politizál. A 14 évesen már a De Gaulle-ista mozgalomban aktívan résztvevő, 1972-ben a párizsi kereskedelmi főiskolán diplomát szerzett Barnier-t 1978-ban választották először parlamenti képviselőnek, 27 évesen akkor a törvényhozás legfiatalabb tagjának számított.
A környzetevédelem iránt korán érdeklődést mutató, de jobboldali kötődése mellett mindvégig kitartó Barnier-t Edouard Balladur kormányában, 1993-ban környezetvédelmi miniszterré nevezik ki, és ettől kezdve nem is hagyja el a nemzeti, majd az uniós szintű politizálást. Egyebek mellett
vezette a külügyi és a mezőgazdasági tárcákat, 1995 és 1997 között pedig az uniós ügyekért felelős miniszteri posztot töltötte be.
Első konkrét uniós tapasztalata 1999-ben kezdődött, öt évig a regionális fejlesztések biztosaként dolgozott, 2010 és 2014 között pedig az unió belső piacát felügyelte.
Franciaországból nézve talán az egyetlen, sötét foltnak nevezhető esemény eddigi politikai pályafutásában az, hogy részt vett az úgynevezett Amato-bizottság munkájában, amely kidolgozta a franciák által 2005-ben népszavazáson elutasított uniós alkotmányt helyettesítő lisszaboni szerződést. Ez az a szöveg, melyet Nicolas Sarkozy volt köztársasági elnök 2008-ban a parlament két házával közösen ünnepélyesen elfogadtatott, sokak szerint ily módon lábbal tiporva a 2005-ben világosan kifejezett népakaratot. Ez a gesztus elemzők szerint mélyen és máig hatóan megrendítette a franciák nemzeti és uniós intézményekbe vetett bizalmát.
Nem véletlen, hogy francia elemzők Michel Barnier-ben a megbízható, mindenkori háttérember vagy szürke eminenciás klasszikus megtestesítőjét látják, igaz, amióta az Európai Unió brexitfőtárgyalójaként tevékenykedik, a róla alkotott kép nagyot változott.
Sokan tárgyalókészségét dicsérik, mások azt emelik ki, hogy több uniós ország vezetőjétől, köztük Emmanuel Macrontól eltérően a briteket egy percig sem akarta megalázni,
mindvégig a konstruktív párbeszédet kereste velük.
Michel Barnier javára írják azt is, hogy a francia diplomácia pozitív hagyományait testesíti meg, nem arrogáns, a másik fél megértésére törekszik, és ami szintén nem elhanygolható: fontosnak tartja a kisebb tagállamok vezetőinek a meghallgatását, beleértve a volt kommunista blokk országait is.
A brexitfőtárgyaló 2014-ben
egyszer már megpróbált elindulni az Európai Bizottság elnöki posztjáért,
ám akkor terveit a németek keresztülhúzták, Jean-Claude Juncker mögé sorakozva fel. A mostani helyzet francia elemzők szerint annyiban más, hogy Emmanuel Macron francia államfő egyáltalán nem támogatja a 2014-ben bevezetett csúcsjelölti rendszert.
A különböző elemzésekből az olvasható ki, hogy Párizsban úgy gondolják: eljött az ideje, hogy az Európai Bizottság elnöki tisztét egy francia töltse be. Ebben az értelemben nyilatkozott az elmúlt napokban Macron pártjának uniós listavezetője, Nathalie Loiseau is, hozzátéve, hogy szívesen látná ezen a poszton Michel Barnier-t.