- 1976: megszületett a panenkázás
- 1978: megint holland ezüstvasárnap
- 50 év, 50 meccs: futballnosztalgia karantén idejére – 1972
- 50 év, 50 meccs: futballnosztalgia karantén idejére – 1973
- 50 év, 50 meccs: futballnosztalgia karantén idejére – 1974
- 50 év, 50 meccs: futballnosztalgia karantén idejére – 1975
Az év tavaszán bő négy hét alatt két nagyszerű mérkőzést is rendeztek a londoni Wembley-ben. Május 8-án az FA-kupa döntőjét, majd június 2-án a BEK-finálét az Ajax és a Panathinaikosz között, a 2-0-s sikerrel kezdődött a holland klub triplázása, ha úgy tetszik, ezzel a sikerrel ült fel Európa trónjára. A Puskás Ferenc által irányított görög legénység játszott még egy szenzációs mérkőzést azon a tavaszon, amikor 1-4-ről fordított Athénben 3-0-s sikerével a Crvena zvezda ellen. Puskás később edzői pályafutása legnagyobb bravúrjának nevezte azt a sikert.
Az angol FA-kupa kilencvenedik kiírásának döntőjét óriási érdeklődés övezte, mondhatni Európa-szerte. Az Eurovízió, az európai országok televíziós szövetsége húsz országba sugározta a találkozót, köztük Magyarországra is. Gyanítjuk, ez volt az első labdarúgó-mérkőzés, amelyet színesben lehetett látni, még ha meglehetősen kevés háztartásban is volt akkor még a vételre alkalmas készülék. Mindenesetre a Népszabadság a döntő napján megjelent számának szokásos rovata a Kossuth és a Petőfi Rádió, valamint az URH mellett közölte a televízió programjában a meccs sugárzását („14.25: Közv. az Arsenal–Liverpool angol labdarúgókupa döntő mérk.-ről.”), sőt a program összeállítói rutinosan kisfilmeket iktattak 16.50-től a műsorba, hogy az esetleges hosszabbításról se maradjanak le a nézők. Nem is maradtak… De most jön a lényeg: a programismertetés külön kitért arra a különlegességre, hogy a színes tévével rendelkezők, kísérleti adás részeként, így láthatták a találkozót.
Abban az idényben az Arsenal addigi története legnagyobb diadalát érte el a duplázással, a bajnokság és az FA-kupa megnyerésével. Ahogyan a klub történetét feldolgozó, A Complete Record alcímet viselő könyv jelzi: Bertie Mee, a menedzser olyan sikert ért el az „ágyúsokkal”, amilyen korábban a nagy Herbert Chapmannek és Tom Whittakernek sem sikerült. Mee, aki 1918-as születésű lévén akkoriban már az ötvenes éveiben járt, futballista volt, a Derby Countyban és a Mansfield Townban szélsőt játszott, mígnem egy súlyos sérülés kettétörte a karrierjét.
A II. világháború alatt az egészségügyiekhez tartozott (Royal Army Medical Corps), fizioterapeutaként szerelt le, majd a sebesült katonák rehabilitációjával foglalkozott tizenkét éven keresztül. 1960-ban került az Arsenalhoz pályaedzőként és gyúróként. A hazai rendezésű világbajnokság után ideiglenes jelleggel átvette a csapatot, majd a következő márciusban kapott állandó megbízást. Az első idényében beépítette az Arsenalba Colin Addisont, George Grahamet (a későbbi sikeres menedzsert) és Bob McNabet, de ebben az idényben még „csak” hetedik lett a bajnokságban, igaz, ez is előrelépést jelentett a korábbiakhoz képest. A következő szezonban romlott a bajnoki helyezés, de az Arsenal bejutott a Ligakupa döntőjébe, ezt az eredményt egy évvel később megismételte. A hetvenes évek hozták meg aztán a sikereket: előbb megnyerték az „ágyúsok” a Vásárvárosok Kupáját (tizenhét éves várakozás után szereztek újra trófeát), majd következett az 1970–1971-es, „történelmi” duplázás.
A Don Howe által edzett, s a menedzser Bertie Mee által irányított piros-fehér legénység egyszerűen nem volt hajlandó feladni, még a legreménytelenebb helyzetekben sem. A bajnokságban a Leeds Uniteddel szemben hétpontos hátrányban volt februárban, de ledolgozta, s megnyerte végül a címet, mindössze egypontos előnnyel. Az FA-kupa elődöntőjében fél óra után 2:0-s vesztésre állt, s csak egy erősen vitatható tizenegyesből egyenlített az utolsó pillanatokban. A fináléban hátrányba került ugyan a Liverpool FC ellen, ám képes volt egyenlíteni, majd a hosszabbításban megszerezte a serleget.
Az „ágyúsok” március 2. és május 3. között tizenhárom bajnoki meccsből tizenegyet megnyertek, egyen döntetlent játszottak. Így még az is belefért, hogy a legnagyobb rivális Leeds Unitedtől kikaptak. A tizenegy győzelemből hat 1-0-s volt. Az utolsó fordulóban a White Hart Lane-en játszottak a harmadik helyen álló Tottenham Hotspur ellen. Akkor még a gólarány számított az angol élvonalban, ezért az Arsenalnak a győzelmen kívül csak a 0-0-s döntetlen volt jó a bajnoki elsőséghez. Minden más esetben a Leeds Unitedé lett volna a korona. Ray Kennedy fejes góljával jött a „szokásos”, de minden korábbinál többet érő 1-0-s győzelem.
Öt nappal később, a Wembley-ben rendezett FA-kupa-döntőben, az Arsenal számára az idény 64. találkozóján a rendes játékidő nem hozott gólt. Utána Steve Heighway a Liverpoolt juttatta előnyhöz, mígnem Eddie Kelly kiegyenlített, majd eljött Charlie George nagy pillanata. Az Arsenal-szurkolók mindössze húszéves kedvence a bajnoki idény első mérkőzésén ütközött az Everton kapusával, Gordon Westtel, aminek következtében eltörte a bokáját. Csak februárban játszhatott újra, de májusra nagy formába lendült. A kupadöntő 111. percében bombagóllal nyerte meg a mérkőzést (lövésébe beleért egy liverpooli védő, de nem eléggé), akkoriban még kevésbé voltak divatban a látványos gólörömök, ezért is keltett feltűnést, ahogyan a lobogó hajú játékos a hátán csúszva szánkázott a Wembley gyepén.
Alig tíz perccel később Norman Burtenshaw játékvezető lefújta a mérkőzést, majd a sárga mezes Arsenal-játékosok felvonultak a Wembley királyi páholyába, hogy kapitányuk, a négy elveszített kupadöntő után végre győztes Frank McLintock Edward kenti hercegtől átvegye a legpatinásabb brit trófeát.
Talán a televíziós közvetítésnek is szerepe volt abban, hogy a magyar sajtó viszonylag nagy terjedelemben foglalkozott a mérkőzéssel. A Népsport így foglalta össze a találkozót: „Nagyszerű volt az egész mérkőzés látványos tálalása, a játék előtt a szurkolók énekpárbaja, a játékosok bemutatása a kenti hercegnek, szünetben a hatalmas zenekar, s a mérkőzés végén a díj átadása. Maga a játék az 1. félidő végétől kezdve lett mind érdekesebb, színvonalasabb, s izgalmas, jó néhány helyzet kihagyásával.” Másnap idézte Berti Mee találkozó utáni nyilatkozatát: „Kérem önöket, hogy hétfőn nyilatkoztassanak, akkor mindenre kész vagyok, de most hagyjanak egy kicsit megnyugodni, hiszen nem vagyok olyan idegállapotban, hogy bármi érdemlegeset tudnék mondani.” A Képes Sport kivárta ameddig Mee lehiggadt: „A kapott gól után gyorsan magunkhoz tértünk. Éreztem ekkor is, hogy győzünk, hisz addig is jobban játszottunk.”
A mérkőzést közvetítő Vitray Tamás ugyancsak a képes sporthetilapban írta le véleményét a meccsről, illetve kétségeiről, hogy „jól fogadta-e” a magyar futballközeg a látottakat: „Egek, lehet, hogy hiba volt »kiverekednünk« a közvetítést – villant át az agyamon. Lehet, hogy a régi betegség üti fel a fejét? Hogy megint csak azt vesszük észre, ami kifogásolható, és vakok maradunk mindazzal szemben, amiben hosszú évekkel megelőztek bennünket? Hogy ismét a már csak elvétve észrevehető és csak nyomban jelentkező »magyaros ötletesség«-re hivatkozva lesajnáljuk a két napja látott huszonnégy (cserékkel!) rideg profit? Azokat, akik szívszakadtáig, tüdőpattanásig gyötörték magukat, futottak és futottak. S aki hibázott, újra futott, szabálytalankodott vagy őt rúgták fel, de megint csak ment tovább, legyintés, reklamálás nélkül.”