Az emberek és a gazdaság életét egyaránt közvetlenül befolyásoló járványveszély kivédésétől, a gazdaság és az ipar szerkezetének néhány éven belüli példátlan arányú átstrutkúrálásán át – követve a gazdaság zöldesítésének, a klímavédelemnek, valamint sürgető digitalizálásának követelményét –, a német szempontból „államérdeknek” tekintett Európai Unió kohéziójának a megőrzéséig, sőt, erősítéséig széles mezőt lefed az új német kormányra váró, halasztást nem tűrő teendők köre.
Első helyre persze a legtöbb elemző a koronavírus-válság kezelését teszi, miként az napjainkban bármely más európai országban is történne.
Németország helyzete annyival súlyosabb, hogy a fejlett EU-tagok közül itt az egyik legalacsonyabb az átoltottság aránya,
és már hetek óta napról napra rekordokat dönt az új fertőzöttek száma. Sokak szerint a kormány könnyen kényszerhelyzetbe kerülhet, és esetleg megkerülhetetlennek érzi majd, hogy osztrák mintára német földön is kötelezővé tegye az oltás felvételét, ami viszont előre borítékolható módon állandósíthaja (immár „belga mintára”) a már ma sem ritka tüntetések, utcai összecsapások sorozatát.
A tét a gazdaság újraindítása, tekintettel a lassuló növekedésre és a növekvő inflációra, amivel viszont homlokegyenest szembe menne egy újabb lezárás. Ennek alternatíváját szakértők csakis az oltás általánossá válásában látják, aminek kötelezővé tételét ugyanakkor egyelőre a személyiségi jogok védelmét prioritizáló koalíciós partner szabaddemokraták sem támogatnák.
Márpedig a gazdasági folyamatokba való beavatkozás sem tűrhet halasztást – tekinthető ez a következő kulcsfeladatnak –, lévén az infláció már 6 százalékos, harminc év óta a legmagasabb, az ipari termelés pedig akadozik, nem utolsósorban az ellátási láncokban lévő szakadások és hiányok miatt is.
A Financial Times elemzése erről állapította meg, hogy szakértők szerint,
ha a jelen tendencia nem javul, akkor a német gazdaság újraindítása és a járvány előtti szint elérése az eurózóna átlaga alatt maradhat,
amit egy ponton túl már a legendás “német gazdagság” sem tud helyi áldozatok nélkül finanszírozni.
Márpedig közben végrehajtásra várnak azok a választási ígéretek, amelyek nem kis mértékben hozzájárultak a szeptemberi győzelemhez: mint a minimális órabér 12 euróra emelése a jelenlegi 9,60 euró helyett, vagy az egyre nagyobb társadalmi feszültséget okozó nagyvárosi lakáshiány enyhítésére kilátásba helyezett évi 400 ezer új lakás megépítése, illetve a mindezt elősegíteni hivatott szabályozási és támogatási környezet megteremtése.
Mindkettő költségvetési forrásokat feltételez, cserébe az utóbbi viszont nemzetgazdasági plusz bevételeket, amihez a gazdaság mielőbbi pörgésére lesz majd szükség. Bármelyik elmaradása maga után húzhatja a többit is. És az eladósodás német földön kizárt: az új kormány egyik induló kötelezettségvállalása volt a német törvényben is rögzített államadósság-plafon tiszteletben tartása.
Látszólag
mindezt nehezíti még tovább a következő, szintén megkerülhetetlen – és nem is halogatható – kihívás, a klímacélok teljesítésének a követelménye.
Az ambíciók itt sem csekélyek: a szénalapú energiatermelés 2030-ra történő kivezetése, illetve ugyanekkorra a megújuló forrásokból termelt áram arányának közel megduplázása (80 százalékra) önmagában is tetemes tehertétel. Ráadásul ugyancsak a húszas évek végére legalább 15 millió elektromos autót akarnak az utakon látni, fokozatosan kivezetve a benzin- és dízelalapú kocsikat a forgalomból.
Mindez megint egyszerre vet fel plusz pénzügyi terheket – aminek kapcsán ismét felmerül a mindennek fedezetét kitermelni képes ipari/gazdasági kapacitás meglétének a kérdése –, miközben egyes szakvélemények nem zárják ki bizonyos kapcsolódó technológiai kihívások valószínűségét sem. E vélemények szerint, ha túl gyorsan kapcsolják le a szén- és atomenergia alapú erőműveket, a még csak feljövő megújulók részarányához képest, esetleg áramellátási szakadék is keletkezhet a kereslet-kínálat között, minimum tetemes áremelkedést okozva ez által.
Részben ezt a területet is érintheti a további, mindezekkel egy időben jelentkező helyzet, a német külkapcsolati rendszer problematikája.
Miként alakul majd a német energiaellátásban középtávon kiemelt szerepet kapott orosz gázellátás, ha a geopolitikai körülmények (például sokak félelme szerint egy esetleges Ukrajna elleni orosz invázió) felvetik a még csak most üzembe helyezendő új gázvezeték, az Északi-Áramlat 2. kiiktatását?
Elemzők rámutatnak, hogy mindez egyúttal a koalíció töréspróbája is lehet,
lévén a zöld párt kezdettől fogva az új vezeték ellen volt/van, míg a megépítését a korábbi nagykoalícióban is kormánytagként támogató szociáldemokraták mellette. Ha a vezeték üzemeltetésének kérdése, külső körülmények nyomására napi politikai döntésként merül fel, ez könnyen szét is verheti a koalíciót – vélik egyes szakértők.
Nagyon nem mindegy német szempontból az euróatlanti övezet Kína-politikájának alakulása sem, lévén éppen az imént vázolt mielőbbi gazdasági újraindulás egyik legfontosabb terepe a kínai német export (mindenekelőtt gépjármű-eladás) fenntartása és bővítése. Márpedig az amerikai kormány igyekszik minden partnerét a kínai kapcsolatok (függőség?) szűkítésére szorítani, amit egyébként aktuálpolitikai fejlemények is erősíthetnek.
A legsúlyosabb külkapcsolati fejfájás azonban a német kormány számára sokak szerint az Európai Unión belül növekvő politikai megosztottság
kezelhetősége lesz majd, különös tekintettel a német EU-politika szempontjából mindig kiemelten kezelt “lengyel kérdésre”. Már a kelet-európai csatlakozási folyamat kezdetén is a német diplomácia abszolút prioritása Lengyelország EU-tagságának a biztosítása volt, és a német politika “lengyel érzékenysége”, a két főváros között gyakran adódó retorikai összecsapások ellenére is, változatlan maradt.
Azzal, hogy éppen lengyel – és magyar – kormányzati vezetéssel került sor a napokban az EU-integrációt új alapokra helyezni akaró konzervatv pártok zászlóbontására, a nem mellesleg további integrációs mélyítést ambicionáló Scholz-kormány előtt előreláthatóan egy sor kellemetlen döntéshelyzet vár még.
Amennyiben az Európai Bíróság például főtanáncsnokának múlt heti iránymutatásával egyező véleményre jut a tavaly elfogadott “jogállamisági fék” alkalmazáát illetően a közösségi pénzek kifizetésekor – amivel egyébként az eddigi nyilatkozatok tanúsága szerint a német baloldal mindig is egyetértett –, akkor az imént említett törésvonal bizonyosra vehetően csak tovább mélyül majd.
Miközben a kormányrudat most átvevő koalíciós pártok e ponton maguk is vallják a Merkel-kormány hitvallását, nevezetesen az EU létének és erősítésének “német államérdek” jellegét.
E különböző szempontokat összegyeztetni és menedzselni, sokak szerint talán ez lehet a legsúlyosabb politikai kihívás az új német kormány életében.