Az Európai Néppárt évtizedeken át meghatározó és többnyire domináns ereje volt elsősorban a nyugat-európai politikának. A kormányok többségét sokszor néppárti politikusok vezették, az Európai Parlamentben rendre néppártiak alkották a legnagyobb létszámú frakciót, és olyan nevek fémjelezték politikájukat (személyükben gyakran hosszú ideig), mint Robert Schuman, Alcide De Gasperi, Konrad Adenauer, Wilfried Martens, Helmut Kohl, Jacques Chirac, José Maria Aznar, Konsztantinosz Karamanlis, vagy a közelmúltból Herman van Rompuy, Nicolas Sarkozy, esetleg Jean-Claude Juncker és Silvio Berlusconi.
A néppárti kormányfők aránya az Európai Tanácsban még a 2019-ben kezdődött újabb európai választási ciklus elején is relatív többségben volt. Mára már csak – mihelyt megalakul Olaf Schulz balközép kormánya Németországban – hét tagállamban állnak az ország élén:
- Ausztriában,
- Cipruson,
- Görögországban,
- Horvátországban,
- Litvániában,
- Lettországban és
- Szlovéniában.
„Nagy” tagállam egy sincsen közöttük.
Ráadásul, azzal, hogy Merkel bekalkulált lelépésével egy időben sokkal váratlanabb módon a napokban távozni kényszerült posztjáról Sebastian Kurz eddig osztrák kancellár is, elemzések szerint
az utolsó néppárti „húzónév” is lelépett az EU-porondról
(hacsak az Európai Bizottság élén várhatóan még évekig kitartó német Ursula von der Leyent nem tekintik annak).
A brüsszeli Politico Kurz lemondása kapcsán idézett névtelenséget kérő néppárti forrásokat, akik elmondták: azért is fájlalták a 34 éves osztrák politikus kiválását, mert sokan benne látták a pártszövetség megújulásának a kulcsát. Az a mód, ahogy ötvözte a kemény konzervatív kiállást (például a migránsok ellen) olyan modern lépésekkel, mint a zöld párttal kötött koalíciós megállapodás és a klímaváltozás elleni harc vezetésének a felvállalása, sokak szemében az európai néppárti mozgalom megújulásának a receptje lehetne.
Nem mellesleg a bajor Manfred Weber, az Európai Parlament néppárti frakciójának vezetője – akit éppen a napokban választottak újjá e tisztségében – maga is úgy nyilatkozott az osztrák Die Pressének, hogy a Kurz-féle problémamegközelítés alkalmazására törekszik ő is.
Weberről egyébként megoszlanak a vélemények néppárti táboron belül, jóllehet, a frakcióvezetést biztosan (bár távolról sem egyhangú támogatással) újra elnyerte. Ám a kuliszák mögött a Politico szerint közben nem egy néppárti bennfentes úgy véli, hogy
„Weber igazából nem a megoldáshoz, hanem maga is a problémához tartozik”.
Sokak szerint a néppárt EU-szinten is ugyanazért vesztett bázisából, amiért Németországban. Profilja bizonytalanná vált, túlságosan is középre – bal és liberális irányban – pozícionálta magát, amivel a konzervatívabb táborban sokak szimpátiáját elveszítette. A vízválasztót e tekintetben sokak szerint a migrációs válsághoz, majd különösen a jogállamisági vitához való néppárti viszonyulás jelentette.
Az utóbbi kapcsán az EPP rendre a bal-liberális-zöld blokkal együtt szavazott mostanában, aminek szükségességét Weber minden esetben láthatóan meggyőződéssel indokolta azzal, hogy például a lengyel igazságügyi és bírósági reform iránya szerinte is szembe megy bizonyos európai uniós értékekkel, ezért úgymond muszáj felszólalni ellene.
Mint szakértők megjegyzik, az adott konkrét ügyben képviselt konkrét érvelést alkalmasint még sokan készek is lehetnek megfontolni, de az a tény akkor is kényelmetlen érzést kell többségüknél, hogy ennek során
a néppárt végül a harciasan érvelő liberálisok mellett szavaztak az Európai Parlamentben.
Amit pártpolitikai alapon sokan nehezen tudtak elfogadni.
Ráadásul több országban is a koronavírus-járvány kormányon érte a néppárti politikusokat, márpedig a járvány kezelése a tagországi vezetők többségét „amortizálta” a közvélemény nem kis hányadának a szemében, ha másért nem, hát a korlátozások miatt. Akik attól kezdve meg is szűntek néppárti szavazók lenni, ha netán korábban azok voltak is.
Végül mindehhez jön, hogy a párt stílusa és hangütése sokak szerint legalábbis idejét múlt. Ahogy az említett Politico riportban egy északi tagország néppárti politikusa (névtelenül) megjegyezte:
„alighanem túlságosan unalmasak vagyunk”.
Azért vannak bizakodó hangok is, amelyek hosszabb távra visszatekintve úgy vélik, hogy a változások iránya sohasem volt tartósan egy irányú, hanem inkább ciklikus jellegű. Huszonkét évvel ezelőtt is például a német keresztény pártok megszűntek „kormányzó tényezők” lenni, és aztán nyolc évet ki is kellett várniuk, mielőtt visszatérhettek. De végül visszatértek.
Optimisták szerint ez most sem lesz másként, „csak ki kell várni”. A kérdés csak az, amire egyelőre senki nem tudja a választ: hogy meddig is kell majd várni? Egyelőre a másik irány térnyerése látszik, például azzal, ha és amikor Németországban megalakul a Scholz-kormány.
A borítófotón Sebastian Kurz volt osztrák kancellár tapsol a bécsi parlamentben 2021. október 14-én. Kurz szeptember 9-én mondott le posztjáról az ellene irányuló korrupciós vizsgálatok nyomán, de folytatja politikai karrierjét az Osztrák Néppárt (ÖVP) frakcióvezetőjeként az osztrák parlament alsóházában.