Arra számítani, hogy Afganisztánból alkalmasint százezrek indulhatnak meg hamarosan, önmagában nem elhibázott feltételezés, de ennek a tömegnek az Európába jutása ma nagyságrendekkel kevésbé valószínű, mint az volt a szíriai válság idején – vázolta Mujtaba Rahman, a New York-i Eurasia Group európai intézetének igazgatója a brit The Guardianben írt rövid elemzésében.
A politikai változásoknak a befektetési tevékenységre gyakorolt kockázatát vizsgáló nemzetközi tanácsadó intézet ma már négy világrészben működik, és értelemszerűen közelről figyelemmel követi a közép-ázsiai fejleményeket is.
Rahman szerint mindazok aki attól tartanak, hogy egy az egyben megismétlődhet a 2015-ös helyzet, amikor néhány hónap alatt 1,2 millió menedékkérő masírozott be Európába, láthatóan figyelmen kívül hagyják az időközben kialakult realitásokat.
Például azt, hogy míg 2015-ben a szíriai menekültek lényegében akadálytalanul hagyhatták el hazájukat, útjukon pedig Törökország – ha nem kértek menedéket – azonnal szabad áthaladást biztosított, továbbá egy jó ideig ugyanígy könnyen átjárható volt a görög határ is, addig
a jelenlegi afgán menekültek előtt már nem áll ilyen könnyű útvonal.
Európa eléréséhez afgánok számára eddig Iránon vagy Törökországon át vezetett az út, de ezek az irányok most bedugulni látszanak. Irán 2020 végén új törvényt fogadott el, miszerint az engedély nélküli határátlépőt akár 25 év börtön is sújthatja. Ha pedig mégis beengednék őket – például „fehérorosz mintára” –, arra az esetre az 500 kilométeres iráni-török határ mintegy felén Ankara kezdett el már jó előre falat építeni, és jelentősen megerősítették a határvédelmi erők létszámát is.
Törökországban ugyanis nagyon elterjedt a migrációt elutasító közhangulat, és mint Rahman is emlékeztet rá, a járványtól,az erdőtüzektől és az állandóan rommló gazdasági helyzettől amúgy is defenzívába szorult török kormány ezúttal nem engedheti meg magának, hogy a menekültek felé a „nyitott kapuk” politikáját alkalmazza, még ha csak taktikai megfontolásból tenné is.
Rahman utalt ennek kapcsán a Metropoll nevű török közvéleménykutató szervezetre, amely júliusi felmérésében azt találta, hogy a megkérdezett több, mint kétharmada (67 százalék) a menekültek beengedése ellen volt, (súlyosabb Erdoğanra nézve, hogy saját szavazóinak több, mint a fele is ezen a véleményen van).
Ráadásul Törökország felől az Európában jutást elviekben gátolja a 2016-os EU-török menekültügyi megállapodás is (a szír-válság kezdetén még ilyen sem volt, cserébe hatályba helyezése óta már ettől is nagyságrendekkel csökkent az Európát elérő menekültek száma).
Mindez már a földrajzi eljutást is sokkal nehézebbé teszi Európa külső határaiig. Ha pedig odaérkeznek is,
ma már lényegesen határozottabb és harciasabb lett az EU „frontországainak” hozzáállása a határaikhoz közeledő menekültekkel szemben.
Rahman Görögországot említi példaként, ahol az égei-tengeri görög határvédelem a 2015-ös „mindenkit beengedő” alapállásához képest újabban a menekültek azonnali visszaszorításáról kezd elhíresülni.
Számít az is, hogy felkészültebb az európai uniós szintű közös határvédelem is. 2015-ben ez még gyerekcipőben járt, tevékenysége nagyobb részt a tagországok önkéntes felajánlásaitól – és ezek betartásától – függött, és jóformán semmilyen állandó műveletiránytó képességgel nem rendelkezett. Mára ez jelentősen megváltozott, saját állandó személyzettel és nem csekély eszközállománnyal bír immár, a mozgósítható határvédelmi állomány létszáma pedig tervszerűen közelít a megcélzott 20 ezer fő felé.
Mindezek mögött ott áll az a mindent meghatározó tény, hogy
az európai uniós hozzáállást egy újabb menekülthullámmal szemben ma már távolról sem a 2015-ös megosztottság jellemzi.
Nincsenek fajsúlyos „befogadás-párti” országok a tömbön belül, hanem egységes az esetleges áradat megállítását és kivédését – célzó uniós kormányzati politika. (Pártpolitikai és civil mozgalmi szinteken persze akadnak ma is bőven ettől eltérő vélemények is.)
Rahman arra számít, hogy az uniós országok oltalmat nyújtanak majd az afganisztáni – közös vagy tagállami – képviseleteken, szervezeteknél dolgozott és most menekülésre kényszerülő afgánoknak, csakúgy, mint a nyilvánvaló üldözésnek kitett társadalmi csoportok ezt kérő tagjainak is. De tízezrek (pláne százezrek) beengedéséről pusztán származás szerint ezúttal biztosan nem lesz szó.
Egyebekben mind EU-szinten, mind pedig tagállami alapállásban az induló megközelítés az, hogy európai részről
kapcsolatokat keresnek a közép-ázsiai térség országaival, és itt próbálnak meg „elhelyezési, befogadási” együttműködést elérni az afgán menekültek számára.
Ezzel egy időben Uniós szinten intenzív diplomáciai egyeztetése folyik az ENSZ menekültügyi hatóságával (UNHCR), valamint további globális szereplőkkel is (mint az Egyesült Államok) az afgán menekültek kezelésének felelősségében való osztozás céljából.
A megnövekedett földrajzi akadályok mellett tehát a 2015-ös európai naivitás is ma már a múlt – véli Rahman az elemzésében. Ennek tanulságait összegezve állapította, hogy jóllehet, az afganisztáni helyzet precedens nélküli és kiszámíthatatlan, és az emberek megindulását sem lehet kizárni, de azt csak azon EU-vezetők vélelmezhetik, hogy a 2015-öshöz hasonló „rendszer szintű kihívás” érheti hamarosan az Európai Uniót, akik eltekintenek attól, hogy mimindent tettek időközben pont ennek elkerülésére – zárta elemzését az Eurasia Group vezető szakértője.