Bő két hete most már olimpiai bajnoknak mondhatja magát, de beszélgessünk az elmúlt bő egy évtizedről, az úszásban eltöltött időszakról, arról, hogy hogyan jutott el a világ legjobbjai közé, miként lett olimpiai bajnok, és persze sok más érdekességről is. Hogyan alakul a feldolgozás folyamata, mennyire tudatosult és milyen hamar tudatosul az olimpiai bajnoki cím megnyerése?
Még nem tudatosult, mert egyszerűen még mindig hihetetlen a számomra. A világbajnokság megnyerését sokkal könnyebb volt feldolgozni, mert nekem az volt az életcélom, hogy olimpián nyerjek. Most új célokat kell kitűzni magamnak. De az, hogy elértem életem célját, sokkoló pillanat volt. Azóta két hét eltelt, és még mindig nem hiszem el, vagy nem tudom elhinni azt, hogy megcsináltam és olimpiai bajnok vagyok. Ha százalékban mondhatnám, a százból most körülbelül 20 százaléknál tartok. A győzelem másnapján, amikor a 100 pillangó ment, akkor szerintem egy százaléknál tarthattam.
Akkor ez valószínűleg az ősz végére lehet majd teljesen meg. Álmodik még ezekről a pillanatokról, vagy esetleg napközben eszébe jutnak a döntő fontos momentumai?
Igen, fura dolog, mert amikor lefekszem aludni, arra gondolok, hogy nem akarok úgy felkelni, hogy még a döntő előtt vagyok, most már nem akarok visszamenni a döntő előtti időszakra, mert amúgy egész évben erről álmodtam, hogy olimpián leszek, meg fogom nyerni. Voltak olyan napok, amikor azt álmodtam, hogy megnyerem, és utána felkeltem a következő nap reggel, hogy még nincs olimpia, és még nem jött el az a pillanat. Szóval ettől félek még mindig egy picikét, hogy ez az egész csak egy álom, és egyik nap fel fogok kelni reggel, és nem lesz igaz. Persze, tudom, hogy most már megnyugodhatnék, és nem kell ezen gondolkozni.
Szurkolói szemmel nézve a versenyt, nem feltétlenül volt mindenki nyugodt, bár mindenkinek más a taktikája egy döntőben, de az elején nem kezdte el túlságosan jól, és aztán az utolsó métereken volt a nagy hajrá, amellyel gyakorlatilag a görög riválist meg tudta előzni. Mennyire volt ez tudatosan felépített taktika, és mennyire hozta a történéseket az adott döntő?
Végig tudatos volt, és már reggel az előfutamokban szívrohamot hoztam a szüleimre azzal, hogy nagyon-nagyon lassan kezdtem az első százat, és utána az utolsó ötvenen úsztam igazából azt az iramot, amit a döntőben akartam. Ott úgy jött ki, hogy 58-ra úsztam 57-et, vagy azt hiszem, valahogy így. Ilyet, hogy a második százon jobb időt úsznak, mint az elsőn, nem nagyon szoktak csinálni olimpián. Úgyhogy ez taktikus volt egy picikét, így tartalékoltam, mert előtte a százas távon láttuk, hogy nem tartalékoltam annyit, mint kellett volna, ezért a délután nem sikerült. De kellett az is, hogy lássam, hogy itt mégis be kell osztani az energiáimat. Aztán a döntőre összeraktam azt a kettőszáz métert, amit előző nap reggel gyakoroltam a második százon, és a középdöntőben az első százon. Tudtam igazából, hogy ha megcsinálom a tervet és megcsinálom azt az időt, amit tudok, picivel nyilván rosszabb lett, egy tizeddel, mint tavaly a világbajnokságon, de tudtam, hogyha azt az időt úszom, amit a világbajnokságon, akkor nem lehet probléma. Azt mondta Bob (Bob Bowman edző – a szerk.), hogy »stick to the plan«, és ha megcsinálom, akkor nem lehet baj.
Ha már a tervről van szó, mennyire közös döntés az, hogy végül hogyan úszik az adott versenyen?
Egyáltalán nem közös, Bob megmondja, hogy mit kell csinálnom. Nekem volt egy tervem előre, hogy hogyan kéne úszni, de reggel, amikor találkoztam Bobbal, mondta, hogy ezt most így fogod csinálni, az első százon nem csinálsz semmit, az utolsó százon meg azt gyakorlod, hogy milyen lesz a döntőnek az utolsó száza.
Mennyire lehet ilyenkor a riválisokra reagálni? Mennyit látni a többiekből? Látta például a görög versenyzőt, Aposztolosz Hrisztut, aki egyfajta kamikaze taktikát ment, neki a táv első fele alapvetően is erősebb, hiszen inkább százas úszó.
Őt egyáltalán nem láttam. Én csak azt a két pályát láttam, amelyeken mellettem úsztak, Mityukovot, meg Coetzét, és tudtam, hogy nincsen értelme foglalkozni mással, mert hogyha megcsinálom a saját tervemet, akkor jó lehetek, akkor elöl leszek. De a görögre nem számítottam, hogy ilyen jól fog úszni, nem számítottam arra, hogy ő lesz a második. Én inkább az amerikaira (Keaton Jones – a szerk.) számítottam volna, vagy Hugo Gonzálezre, aki világbajnokságot nyert, elvette a címemet Dohában. Nem számítottam arra, hogy a görög lesz a második, azt hittem én is, hogy csak egy 100 hátas úszó, nem tudtam, hogy tud 200 háton is így úszni.
Háton elvileg a versenyzők láthatják, hogy miként alakul a megmérettetés...
Kovács Benedek szokta mindig ezt csinálni, azt mondta nekem, hogy ő mindig nézi a részidejét. Én ezt, szerintem, nem tudnám megcsinálni, egyszer néztem ki oldalra a víz alatt a középdöntőben, azt hiszem, hogy lássam, hogy mennyire vannak előttem, hol vannak, van-e olyan úszó, aki a szélén megy, és láttam, hogy nem, úgyhogy erre is jó volt az a víz alatti delfinem. De a döntőben már tényleg csak magamra fókuszáltam, és ott nem akartam még egy tizedet sem eldobni azért, hogy kifordítsam a fejemet oldalra.
Mert az ilyesmi lassít akkor.
Így van, persze, hogyha nézelődsz és nem magadra fókuszálsz, akkor nem tudod beletenni a 100 százalékot, ami kell egy olimpiai döntőben.
Ki is zökkentheti az úszót a ritmusból, vagy csak a technika maga lassít?
Lassít maga szerintem a technika, nem fog kizökkenteni. Ezen gondolkoztam is sokat, hogyha kinézek balra, és látom, hogy a görög ennyivel előttem van az utolsó ötvenen, akkor lehet, hogy elkezdtem volna egy olyan technikában úszni, amivel megpróbáltam volna még gyorsabbnak lenni, de az lehet, hogy nem lett volna annyira erős és annyira gyors, mint amilyen lett a vége. Úgyhogy nagyon örülök, hogy nem néztem ki, és ezért ilyenkor is bejön az, hogy tényleg csak magadra kell figyelni egy ilyen döntőben, mert csinálhatnak a többiek bármit, hogyha megcsinálod a tervedet, akkor bármi történik, boldog leszel.
Csapott egyfajta ünneplést, de összességében hogyan élte meg ezeket a pillanatokat?
Elképesztő volt tényleg, ahogy beértem, felnéztem, megint láttam, hogy csak az én nevem van ott abban a fél másodpercben, amíg beértek a többiek, és tudtam, hogy megcsináltam. Hatalmas teher esett le a hátamról, nem tudom elmagyarázni. Amikor a tévé előtt néztem az olimpiát, mindig csak boldogságot éreztem, amikor valaki nyert. Visszaemlékszem például Gyurta Danira, szurkoltam, üvöltöztem a tévé előtt, amikor beértek. Boldogságot éreztem. Amikor én csináltam meg, akkor inkább felszabadultságot éreztem, vagy azt, hogy tényleg lejött rólam egy teher, boldog voltam nyilván, de sokkal furább volt az az érzés, mint szurkolóként megélni. Nagyon érdekes volt, de nem mondom azt, hogy rossz érzés.
Mennyire volt flow a döntő alatt?
Az volt a legjobb, hogy tudtam pihenni napközben, és tudtam pihenni egy nappal előtte is, úgyhogy nem az volt, mint az Európa-bajnokságokon régebben, hogy egyszerűen nem tudok aludni. A 100 pillangó volt utána, előtte, más okok miatt, nem tudtam pihenni. Úgy mentem oda a 200 hát döntőjére, hogy tényleg próbálok úgy gondolni arra, mint bármilyen másik versenyre. Milliószor leúsztam már, tudom, hogy mit kell csinálni. Ezért is írtam rá Chase-re (Chase Kalisz – a szerk.), aki Tokióban megnyerte a 400 vegyest. Megkérdeztem, hogy mit csináljak a call roomban. Azt mondta, nem szabad arra gondolni, hogy ez egy olimpiai döntő, mert túl sok terhet teszek magamra. Azt gondolom, hogy ez egy olimpiai döntő, és csak négy év múlva van a következő, meg ilyenek. De azért nehéz nem erre gondolni. Persze, tényleg próbáltam megfogadni, mert ő egy olimpiai bajnok, el kellett fogadni azt, amit mond, hogy odamegyek a call roomba, és próbálok úgy tenni, mintha bármilyen másik versenyen lennék, meg kell csinálni a tervet, és azon nem szabad gondolkozni, hogy mi lenne ha, meg mi van körülöttünk, csak meg kell csinálni a számot, le kell úszni, ez igazából csak egy 200 hát. Így próbáltam kimenni, nem néztem az öt karikára, meg semmire, csak a medencét néztem, és beugrottam, onnantól kezdve meg már tudtam, hogy mit kell csinálni.
Egyébként van valamiféle kommunikáció a riválisok között az utolsó néhány percben?
Nincs, én nem beszéltem senkivel, csak hallgattam a zenémet.
Egyébként ez szabály, vagy vannak olyan versenyzők, akik megteszik, akár egy-egy szóval kibillentik a riválist?
Van ilyen, szerintem a Phelps is csinált ilyeneket, hogy ő tudta valamiért mindig, hogy kinek mit kell mondani, hogy kicsikét megzavarja a többieket egy döntő előtt. Én nem szoktam ilyet, mert nem ilyen ember vagyok, aki beszólogat másoknak. Ha van ott egy haverom, vagy akit nagyon jól ismerek, mint tavaly Kovács Benedek a világbajnokságon, lepacsizom vele, és ennyi az egész. Ott mindenki fókuszban van, nekem is meg kell tartanom a fókuszt, különben kizökkentem magam, és nem sikerülne olyan jól az úszás.
Ha már Michael Phelps került szóba: Bob Bowman, aki neki is az edzője volt, mennyit árult el Phelps trükkjeiből?
Sokat, sokat, de igazából a legeslegnagyobb trükk tényleg az volt, hogy megcsinálta a munkát, és sokkal jobban edzett, mint bárki más. Ugyanezt látom most Léon Marchand-nál hogy egyszerűen olyan szinten jobban edz, mint bárki más, akit valaha láttam az életemben, hogy nem is csoda a négy arany, sőt, ezt inkább el is vártam tőle. Gondoltam, hogy minimum három lesz, de az a negyedik, az tényleg nekem olyan volt, hogy én tudtam, hogy meglesz. Phelps is ugyanez, vadállat volt edzéseken, és egyszerűen nem érezte azt, hogy elfárad, nem érezte azt, hogy neki ennyi elég lesz, ő mindig átment a falon, és ezért lett ő is ilyen eredményes.
Mi mindent tanultak egymástól Léon Marchand-nal?
Sok mindent. Már másfél éve vagyunk csapattársak, de főleg ebben az évben töltöttünk el egymással nagyon sok időt. Főleg azzal, hogy Bob elment Texasba, csak Léon és én mentünk át vele, úgyhogy sokat tanultunk egymástól. Nemcsak az úszásról volt itt szó, hanem másokról is, de az úszásban nekem nagyon-nagyon fontos, hogy legyen ott egy olyan ember, aki ugyanolyan jól, vagy még jobban edz, mert ő jobban edz, mint én. Ez engem is nagyon-nagyon motivál, hogy ott van mellettem, és gyorsabban úszik, és meg akarom verni, én is meg akarok tenni mindent, hogy őt elkapjam, és van, amikor hátúszásban is megver engem, úgyhogy egyszerűen nagyon-nagyon érdekes, hogy ő mennyire jól edz, mert én ilyet tényleg nem láttam még sehol.
Mennyivel kerültek közelebb egymáshoz? A felzárkózás a másfél év alatt mennyire ment végbe? Még ha nem is ugyanazok a számaik.
Én pillangón fejlődtem a legtöbbet az ő szintjéhez képest, és ő meg háton fejlődött fel hozzám nagyon-nagyon sokat az ő szintjéhez képest, mert neki a hátúszás volt a leggyengébb úszásneme, és azzal, hogy én odamentem, volt már legalább egy olyan úszó, aki elöl volt hátakon. Sokkal gyorsabb hátidőket úszott edzésen, mint előtte, amikor nem voltam még ott. Szóval azzal, hogy én ott voltam, és látta, hogy én ennyire nyomom a hátakat, elkezdett velem versenyezni edzésen, és szerintem ez is segített neki abban, hogy 400 vegyesen tavaly világcsúcsot úszott, idén meg nemcsak hogy olimpiai rekordot úszott egy lassú medencében, egyszerűen olyan szinten verte a mezőnyt, amit nagyon-nagyon kevésszer lát az ember. Tényleg nagyon sokat segítünk egymásnak, még így is, hogy én messze vagyok még attól a szinttől, amin ő van, de örülök, hogy tudok vele edzeni.
Az öröm mellett azért van frusztráció is, vagy bármiféle negatív érzés, hogy itt van egy gép, akit még edzésen is alig lehet legyőzni.
De ez jó is, mert nyertem egy olimpiát, és van, aki ilyenkor azt hiszi, hogy ez a top, és azt érzi, hogy lehet, hogy meg lehet állni, kicsikét le lehet lassulni, elértük a csúcsot. Én nagyon nem ezt érzem, sőt, az ellentétét érzem, mert itt van mellettem egy olyan, aki négyet nyert, ráadásul még egy bronzot is, úgyhogy ez fog engem motiválni, hogy nyerjek én is még többet. Nem akarom azt, hogy ennyivel több érme legyen nálam, mert egy csapatban vagyunk, és nem akarok megállni egynél ezek után.
Hogyan működhet ilyen esetekben a kapcsolat? Mondjuk a Formula-1-ben 20-25 évvel ezelőtt szinte elképzelhetetlen volt a pilóták közötti barátság. Ugyanakkor most éppen néhány héttel ezelőtt Lando Norris úgy nyilatkozott, hogy hiába mondja Juan Pablo Montoya, hogy a 2000-es évek elején nem voltak barátok a mezőnyben, most már minden teljesen másképp van. Úszásban - így 2024-ben - lehetnek-e barátok?
Szerintem mindenki nagyon-nagyon jóban van egymással az úszósportban, már alapból. Nagyon nagy barátságok vannak nemzeteken belül és nemzeteken kívül. Én Léonnal azért vagyok ennyire jóban, mert mi csapattársak vagyunk, együtt harcoltunk a csapatért, tavaly megnyertük a bajnokságot Amerikában, és azt együtt csináltuk. Az úszás egy egyéni sportág, de Amerikában meg máshogy gondolnak erre, ott igazából csapatsportág az egyetemi bajnokságon. Nem ugyanazokat a számokat ússzuk, így tudunk egymásnak szurkolni, és nem az van, hogy egymást ütjük, főleg most. Úgyhogy szerintem ez is benne van, de én például a Ryan Murphyvel (ötszörös olimpiai bajnok, a 200 hát győztese 2016-ban, Rióban – a szerk.) is nagyon-nagyon jóban vagyok, nagyon jó ember, nagyon-nagyon jó sportoló nyilván, és attól még, hogy riválisoknak nézhetnek minket 200 háton, nem kell, hogy ellenségek legyünk a való életben, az úszáson kívül.
Minden ilyen ellenségeskedés csak vinné az energiáikat?
Szerintem igen, meg nincsen értelme. Hogyha valakivel jóban vagyok, akkor ne menjen el az a barátság az úszás miatt, és szerintem erről is szól az olimpia részben, nemcsak a sportról, hanem arról is, hogy barátságokat építsünk, amik egy életért szólnak.
Az előfordul, hogy egy döntő után a másik eredményének tud örülni egy úszó?
Előfordul, szerintem. Az amerikai bajnokságon én például harmadik lettem 200 vegyesen, az egyik csapattársam meg második. Nem arra gondoltam, hogy lehettem volna első, hanem hogy második a csapattársam, én nagyon-nagyon örültem annak. Tényleg vannak ilyenek, nem gondolom azt, hogy utálni kell másokat azért, mert megvertek, vagy jobbak voltak abban a pillanatban.
Hogyan kezelhető, amikor a másik sikeresebb? Például Milák Kristóffal hogyan élték meg, hogy egy ideig mindkettőjüknek egy-egy olimpiai aranya volt, persze aztán ő visszaállította a különbséget a 100 pillangón.
Nyilván lehet ezt is nézni, de nekem nem fontos, hogyha barátok vagyunk valakivel, hogy ő mit nyert, meg én mit nyertem, legyünk barátok, legyünk jóban, és így van ezzel a legtöbb úszó. Azon a napon, amikor verseny van, akkor nyilván jól úsznak, de amikor elmegyünk a hétvégén valahova csinálni valamit, akkor nem arról megy a téma, hogy kinek hány olimpiai bajnoki címe van.
Ugyanakkor beszélt arról, hogy talán Milák Kristófra is hatással lehetett az, amikor az úszóversenyek nagyjából felénél ön már megszerezte az olimpiai bajnoki címet, és neki pedig egy ezüstérme volt 200 pillangón egy olyan döntő után, amelyben megverte Léon Marchand, és ez talán változtathatott Milák Kristóf hozzáállásán. Elmondható, hogy mit beszéltek?
Én annyit mondtam neki, hogy ez sima lesz, ezt százat meg fogod tudni csinálni. Mondtam neki még a száz pillangó döntője előtt, hogy majd csinálunk utána egy közös képet az olimpiai aranyunkkal. Akkor láttam, hogy mosolygott egy picikét. Ha tudtam picit is segíteni neki, nagyon örülök, mert azért volt olyan pont, én nem nagyon nézegettem ezeket, meg hallgattam erről, de miután már nyertem, mondták nekem, hogy nem volt még aranyunk, és sokáig úgy nézett ki, hogy nem is lesz aranyunk. Nem tudom, valamiért azt hitték az emberek, hogy meg vagyunk átkozva az aranyakkal, örülök, hogy el tudtam kezdeni az aranyesőt, és lett utána a végén hat aranyunk. Remélem, Kristófnak tudtam adni egy kis plusz motivációt, hogy menjen oda és csinálja meg a száz pillét.
A Párizsban töltött hetek alatt változott valamennyit a kapcsolatuk?
Én mindig valamilyen szinten jóban voltam vele, 2018-ban, a junior Európa-bajnokságon voltunk együtt Helsinkiben, akkor én nem voltam annyira jó, 15 évesen 400 vegyesen úsztam, ilyenekkel próbálkoztam, de már akkor is beszélgettem vele párszor. A következő évben átjött a Duna Arénába edzeni, és akkor még vele edzettem egy picikét, utána kimentem Amerikába, de amikor visszajöttem, ugyanúgy beszélgettünk az Eb-n. Az olimpián azzal, hogy mi ketten lettünk olimpiai bajnokok a medencés úszásban, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mentünk mindenhova, csinálnunk kellett ilyen dolgokat, sok időt töltöttünk együtt, és ez mindkettőnknek nagyon jó volt.
Látszott Milák Kristófon, hogy valamennyire felszabadította a párizsi bajnoki címe? Nem feltétlenül róla akarok hosszan beszélni, de mégiscsak ez egy olyan élmény, amely gondolom, hogy összeköt két olimpiai bajnokot, Milák Kristóf pedig a nyilvánosság egy jó részétől elzárkózik.
Én látom a másik oldalát, mert bár nem beszél szinte senkivel, velem beszélgetett, meg kint volt a tesóm és elmentünk együtt ebédelni, szerintem segített neki, mert az olimpia a legjobb verseny mindig, és hogyha ott valaki nagyon jól teljesít, akkor az a legjobb érzés, ezt most én is megtapasztaltam. Segített neki, hogy tényleg egy picikét jobban érezze magát, mert volt két kemény éve.
Már a hét elején azt láthattuk rajta, hogy sokkal többet mosolyog, mint korábban. Kívülről is, belülről is látszódott ez a változás, ahogy felszabadult ő is?
Igen, szerintem felszabadult volt, és boldogabb volt, verseny közben más, mert ott van egy „kis” teher, van egy „kis” elvárás, de amikor már lement a verseny, megvolt az arany, láttam rajta, hogy boldog.
Hogyan kezelhető az, hogy van olyan versenyző, és nem feltétlenül csak Milák Kristófra gondolok, aki jóval kevesebbet edz, mint a legtöbben az ő szintjén, és mégis hozza azokat az eredményeket, amelyeket akár néhány évvel korábban? Nem feltétlenül időeredményben, de mondjuk éremben. Milák Kristóf nem tudom, hogy pontosan mennyit edzett, ezt nem árulta el, de az szinte teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy kevesebbet, mint a legtöbben az ő szintjén.
Azt nem tudom, hogy ő hogy csinálta, meg ő mit tud, meg ő hogy edzett, mert erről nem nagyon beszélt senkivel, de azt igen, hogy én nagyon-nagyon sokat edzettem ebben az évben, és én azt tudom, amit nekem tanítottak, hogy a munkából lehet jó eredmény, és a munkából lehetünk nagyon jók. Lehet, hogy ha Kristóf kicsivel többet edzett volna, akkor most több aranyérme lenne, vagy ki tudja, hogy mi történt volna akkor. Én csak azt tudom mondani, hogy Bob nekem mindig azt mondja, hogy »do your work«, ez van minden edzésnek az alján, hogy #doyourwork, ez a kis kedvence, és nyilván igaza van ebben, hogy meg kell csinálni a munkát, és én meg is csináltam másfél év alatt azt a munkát Bobbal, ami egy olimpiai aranyig tudott elvinni engem.
Hogyan képzeljük el a mindennapokat egy olyan csoportban, ahova egymás után érkeznek a klasszis úszók?
Az edzések nagyon-nagyon nehezek, szóval az az első, hogy ott tényleg nincsen olyan, hogy valaki nem csinálja meg a munkáját, vagy valaki nem ad bele mindent egy edzésbe, ott van Bob, és ha látja, hogy nem csináljuk meg a száz százalékot, vagy nem adjuk bele a maximumot, akkor egyből szól.
Emelt hangon? Vagy nem kell?
Emelt hangon, emelt hangon. De ő tudja mindig, hogy mit kell mondani, főleg, hogyha nagyon-nagyon nehéz sorozat közepén vagyunk, akkor valahogy a tökéletes pillanatban a tökéletes dolgot elmondja nekünk, egyszerűen ezt csak ő tudja. Nem tudjuk, hogyan csinálja, de tökéletes, és így tudunk egy kis plusz erőt meríteni még a semmiből a sorozat végén. Örülök, hogy ott vagyok, mert egyrészt jól úszom, de szeretek versenyezni is, és nagyon-nagyon sok olyan úszó van ott, akivel tudok versenyezni edzéseken.
Összességében egyébként mit szeret jobban: edzeni vagy versenyezni?
Biztosan versenyezni. Verseny a legjobb. Az edzés az hosszú, meg nehéz, a verseny meg ugyanúgy nehéz, csak ott rövidebb és tétért megy.
Hogyan képzeljük el, amikor edzésen van valamiféle verseny, akár két úszó között, akkor az mennyi adrenalint ad egy valós versenyhez képest?
Sokat, mert a verseny azért verseny, mert mások ellen úszol, mások ellen versenyzel. Amikor edzésen mondjuk van egy olyan sorozat, ahol felvesszük az úszódresszt és belőjük a versenyiramunkat, akkor mindig úgy osztja be Bob a sorokat, mert mindenki más idősávban úszik, a pillangósok, a hátasok, meg a mellesek külön-külön csapatba mennek, és jó, mert amikor mondjuk pillangón úszom, és Léon is pillézik, akkor nagyon-nagyon nagy versenyek vannak köztünk, mert máshogy ússzuk az egészet. Én az elején megyek el egy picikét, és a végén jövök vissza, a közepe gyengébb talán, ő meg a közepén nagyon jó. Így mennek ezek a versenyzések, és mindenki tudja, hogy mit fog a másik csinálni, de így jó, mert lehet rá számítani.
A versenyzők között mennyire vannak beszólások, mennyire vannak odamondogatások ebben a közegben?
Van egy pár, de csak a barátok szokták egymásnak mondogatni, olyan nincsen, hogy valaki megtámad valakit bármiért, Chase szokott mindig „pofázni”, edzésen beszólogat bárkinek, az a legviccesebb mindig, amikor ő mond valamit.
Ő egy mókamester?
Abszolút, ő a legviccesebb szerintem a csoportban, és mindig mond valamit valakinek, még Bobbal is tud viccelődni, szerintem ő az egyetlen a csoportban, aki tud Bobbal viccelődni, már évek óta együtt dolgozott vele Chase, nem is tudom, hogy hány éves volt, de már anno Phelpsszel úszott még, amikor Baltimore-ban voltak, és nagyon-nagyon régóta ismeri Bobot. Szóval ők így tudnak viccelődni, Chase mindig odaszól, hogyha valami nem úgy van.
Egyébként mennyire dicsér Bob Bowman a bírálatok, a kritikák, vagy akár a javító szándékú észrevételek mellett?
Nagyon-nagyon ritkán. Ahhoz vagy egy nagyon jó sorozatot kell úszni, vagy versenyen kell javulni. Úgyhogy ritkán van ilyen, de azért hallottam már párszor.
Miket mondott ilyenkor?
»Good job«, ez a kedvenc. Ennyit szokott mondani, nem viszi túlzásba.
Nem különösebben bonyolult dicséret. Mit mond egy olimpiai bajnoki arany után?
Azt mondta, hogy »congratulations«, oda is jött, azt hiszem, akkor is azt mondta, »good job«, és amikor látott az eredményhirdetésen, akkor mondta utána, hogy menjél levezetni, mert holnap lesz 100 pillangó, szóval ennyi jutott nekem, de nyilván láttam rajta, hogy örül azért.
Mit mondott Machand-nak? Elmondta Léon Marchand?
Nem, de szerintem valami hasonló volt. Nyilván azért más volt a negyedik arany, utána szerintem más lehetett a beszélgetés, de hát Bob ilyen, ő mindig a munkában hisz és abban, hogy vannak ezek a jó pillanatok, de utána egy hét múlva menjünk vissza és kezdődjön megint a munka.
Mennyit változott egyébként az ön mentalitása a tengerentúlon?
Nagyon-nagyon sokat, másképpen nem változott volna, szerintem. Másfél-két éve vagyok kint, két éve még voltak olyan versenyeim, amelyeken nagyon izgultam, egyszerűen nagyon izgultam, nem tudom, hogy miért, talán, mert azt hittem, hogy a verseny egy élet-halál pillanat. Főleg az első Európa-bajnokságomon, ami a Duna Arénában volt, ott úsztam egy junior világcsúcsot a középdöntőben, utána a döntőre meg úgy mentem oda, hogy remegtem. Egyszerűen nem tudom, hogy miért, ezt meg kellett tanulnom kezelni. Ehhez kellett Amerika, ahol minden egyes héten volt egy komolyabb verseny, vagy egy nagyon-nagyon komoly verseny, ahol száz százalékosan kellett úszni mindig, hogy kapjunk pontot, szerezzünk pontot a csapatnak. Úgyhogy ez – amellett, hogy Bob az edzőm, akinek ez volt a hetedik olimpiája – nagyon-nagyon sokat segített nekem abban, hogy átgondoljam, miért izgulok. Rájöttem, hogy nincs értelme izgulni, az egészet élvezni kell. Két éve még nem éreztem azt, hogy nekem helyem van a nagyobb úszók mellett, de miután kimentem Amerikába, és Bobbal elkezdtem edzeni, már a világbajnokságon is éreztem azt, hogy most már tényleg itt a helyem, tudok ellenük versenyezni. Szerintem ez volt a legnagyobb változás a tavalyelőtti évről a tavalyira, de még ebben az évben is tudtam ebben fejlődni. Egy olimpiára nem lehet úgy odamenni, hogy valaki nagyon-nagyon izgul, mert akkor tönkremegy az egész.
Mennyi idő kellett megszokni, hogy nyugodtan, higgadtan kell hozzáállni, nem érdemes túlizgulni, és egyáltalán az ottani edzésterhelést mennyi idő alatt lehetett megszokni tavaly január óta?
A mentalitást nagyon sokáig tartott átvenni, mert húsz éves koromig izgultam nagyon. Az edzésmunkát is majdnem ugyanolyan nehéz volt megtanulni, mert én hozzászoktam, hogy itthon hosszabb edzéseken több méterszámot úszok, de lassabban. Kint meg teljesen az ellentétét csináljuk, ott kevesebbet úszunk, de versenyiram közelében is, ez is segített nekem a rövidebb, a 100-as távokon. De az elején tényleg volt pár olyan edzésem, ahol azon gondolkoztam, hogy én ezt nem fogom kibírni, ezt nem fogom túlélni, nekem haza kéne mennem, yardos medencében akkor úsztam először, mit keresek itt. Ahogy teltek a hetek, a hónapok, egyre jobban megtanultam, hogy ezt mégis hogyan kell csinálni, hogyan kell itt úszni, és onnantól kezdve meg már jó volt az egész.
Szűk három hónap már elég volt az átállásra nagyjából?
Szerintem igen. Akkor ment már az NCAA, az első NCAA-m, ahol valahogy a semmiből felfejlődtem egy harmadik helyre 200 háton, negyedik helyre 200 vegyesen, és én nem gondoltam volna az év elején, hogy odáig eljutok. Valami tíz másodpercet javítottam a kétszázakon összesen. Mondtam, hogy na jó, itt sokat fejlődtem, lehet, hogy majd az ötvenes medencében is tudok majd fejlődni, és utána jött a westmonti verseny, ott vállaltam be először a 200 hátat, normálisan jó formában, és úsztam egy olyan időt, amivel vezettem a világranglistát. Akkor megkérdeztem Bobot, hogy akkor ússzuk-e ezt, azt mondta, hogy ússzuk ezt, és ennyi volt az egész. Most meg olimpiai bajnok vagyok benne.
Mikor határozta el, hogy olimpiai bajnok lesz?
Nagyon-nagyon kiskoromban. Amióta nézem az olimpiákat, 2008-ban eldöntöttem, hogy én ott akarok lenni egy nap, és meg akarom csinálni, és ezért keltem fel minden reggel ötkor, hogy reggel hatra odaérjek az uszodába és csináljam az edzést, és tényleg voltak olyan napok, olyan pillanatok, ahol megkérdőjeleztem, hogy miért csinálom. Nehéz volt, meg fájt az egész, decemberben felkelni ötkor, nincs semmilyen fény, nagy hideg van, volt egy olyan időszak, még nem volt meg a Duna Aréna, és újították fel a Komjádit, kint kellett úsznunk január környékén a kinti medencében, a hidegben, konténerekben öltöztünk. Szóval voltak olyan pillanatok, amelyekben tényleg elgondolkoztam, hogy miért csinálom, mennyi értelme van.
Mi lendít át ilyenkor a holtponton?
Nyilván az is segített, hogy sokszor nyertem országos bajnokságon, mert akkor még a korosztályos országos bajnokságok mentek, és ott azért nem úsztam olyan rosszul, ott voltak aranyérmeim, szerintem ez biztosan segített ebben, de egy idő után ez is kevés ahhoz képest, amilyen nehezen dolgozunk, meg kemények az edzések. De valamiért maradtam, mindig szerettem az úszást, szerettem a vizet. Az edzéseket nyilván nehéz szeretni, de végigcsináltam és most itt vagyok és olimpiát nyertem.
A szülők mennyit segítettek ezekben az években?
Nélkülük nem tudtam volna megcsinálni, ha ők nincsenek, akkor én nem kelek fel reggel ötkor, nem megyek le az uszodába, ők segítettek a legtöbbet. Nyilván a Magyar Úszó Szövetség is nagyon-nagyon sokat segített nekem az évek során, főleg amióta kint vagyok Amerikában, mindig támogattak mindenben. Bármilyen segítség kellett, például hogy elmenjek Coloradóba, az olimpiai edzőközpontba, ott Amerikában magaslat van. Segítettek abban, ha kellettek repülőjegyek, bármi ilyesmi, ott álltak mellettem, nekik is nagyon-nagyon sokat köszönhetek. Meg a barátaimnak is nyilván, akik mindig ott voltak, és szurkoltak, és ők is azt akarták, hogy megcsináljam, és meg is csináltam a végén.
Változott bármi az olimpiai bajnoki címmel?
Nem. Nyilván az, hogy többen keresnek most engem, az változás. Meg az is, hogy még kevesebb időm lett a nyaralásra. Régen két-három hetek voltak a nyaralások, tavaly egy-másfél hetes nyaralásom volt itthon, az nem is nyaralás volt, csak itthon voltam. Most talán egy hét lesz, úgyhogy egyre kevesebb az időm.
Mennyiben járult hozzá a mostani sikerhez Magyarovits Zoltán, a több mint kilenc éves közös munka?
Nagyon sokban. Ő tanított meg engem így úszni. Szóval a technikára, amit nagyon-nagyon sokan mondanak, hogy a legjobb, amit láttak, meg a legszebb, meg az olimpia hivatalos Instagram-oldala, amikor megnyertem, azt írta, hogy technikailag tökéletes úszás, vagy valami ilyesmi. Nyilván Zoli bá’ tanította nekem a technikámat, és majdnem tíz éven keresztül együtt dolgoztunk. Nagyon-nagyon sok mindent köszönhetek neki, mert tényleg ő volt az, akivel a legtöbbet voltam, és bár kimentem Bobhoz, ezek csak félig Bobnak az edzései, meg az ő tudása, és a másik fele meg az, hogy vannak ott olyan csapattársaim, meg egy olyan versenyrendszer, ami másolhatatlan bárhol máshol a világon.
Ez azt jelenti, hogy az az ideális recept, hogy valaki a magyar rendszerben egy olyan úszóedzőtől, aki pontosan megtanítja a technikát, mindent tanuljon meg, aztán kint tegye mellé az ottani versenyrendszert? Ez a siker kulcsa?
Szerintem lehet ez is, de Amerikában sincsenek mindenhol jó edzők, meg nem minden program jó. Be van osztva, hogy D1, D2, D3, a D1-ben lehet a legtöbbet úszni, a Division 1-ben, itthon legtöbbször 20 órát edzenek az úszók, ott az van megadva, hogy 16-ot lehet, én is 16-ot úszom. A Division 2-ben már 12, és utána 10 vagy talán 8 körüli a D3, nagyon-nagyon nehéz lenne jól úszni az alsó divíziókban. Nehéz kijutni Amerikába, mert a sulinak nagyon nagy része van abban, hogy valaki kijusson, szóval annak is jónak kell lennie. Annak szerintem nincsen értelme, hogy valaki csak azért kimenjen Amerikába, hogy ott legyen, nekem azt is mondta Bob, hogy nem volt mindig ennyire felkapva Amerika, most kezdődött ez az egész azzal, hogy én kimentem és jól úszom. Korábban nagyon sok magyar ment ki, de nem tudtak olyan jól úszni, mert egyszerűen rossz helyekre mentek. Szóval ott is ugyanúgy, mint bárhol máshol, vannak rosszabb helyek, és vannak nagyon-nagyon jó helyek, mint ahol én vagyok, meg vannak más nagyon jó helyek, de ezt nehéz megtalálni, főleg egy olyan embernek, aki itthon tanul meg úszni, mert nem tud sok olyan információt, amit az amerikaiak, akik ott nőnek fel. Ez a versenyrendszer nekem nagyon sokat segített a fordulóimban, főleg most látta mindenki, hogy azért szerintem ott nyertem meg igazából az utolsó fordulómmal, az utolsó kidelfinezésemmel. De szerintem, hogyha itthon valaki tud rövidpályás versenyekre menni, akkor ezeket be tudja ugyanúgy gyakorolni.
A 200 hát mellett milyen számokban látja még magát az új olimpiai ciklusban, vagy akár Los Angelesben, a 2028-as olimpián?
Most fogom megbeszélni Bobbal, de ez a 100 hát, 100 pillangó nagyon-nagyon jó kombináció volt ezen az olimpián. A mellúszás még mindig nem működik, még mindig nem megy, most pihentettem egy picikét az Európa-bajnokság után, nagyon nem tetszett, ahogy ott úsztam. Azt gondolom, hogy vegyes úszásra kell készülni, mert hogyha valaki jól tud vegyesen, akkor mindent jól tud, és hogyha én mondjuk mellen is fejlődöm, akkor az a pillangómnak is fog segíteni. De hogyha van Léon Marchand, aki 32-t úszik 200 vegyes közben az 50 mell résztávon, én meg 35,0-t, akkor picikét nehéz versenyezni ellene.
Attól függ, hogy mi a cél, mert a bronz-, sőt, akár az ezüstérem még mindig hozható.
Így van, de olyan számokat kell találnom, ahol fixen az aranyért harcolok. Még keresünk esetleg egy negyedik számot Bobbal, ami be tud majd illeszkedni a 200 hát, 100 pillangó, 100 hát mellé, meglátjuk, hogy lesz-e ilyen, de a következő fél év arról fog szólni, hogy a decemberi, budapesti rövidpályás vb-n jól ússzak, és hogy kiélvezem azt, hogy olimpiát nyertem.
Lehet, lesz még éles, nagyon komoly összecsapás, akár Milák Kristóffal, akár Marchand-nal a következő négy évben?
Szerintem lehet. Száz pillangón, hogyha ugyanúgy fejlődöm, mint eddig, és ugyanígy tudok majd versenyezni, mint ebben az évben, akkor Kristóffal egyértelműen kell majd versenyeznünk, úgyhogy azt várom, hogy tudjak ellene ott versenyezni. Ha pedig elindulnék megint 200 vegyesen, akkor Léonnal lenne verseny, csak nem biztos, hogy az valami nagy verseny lenne, hogyha a mellúszás így sikerül, de meglátjuk majd azt is.
Mire marad idő egyébként az úszás és a tanulás mellett?
Szoktam játszani videojátékokkal. Németh Nándival szoktam nagyon sokszor játszani, amikor tudok. Nyilván ez nehezebb, amikor vizsgaidőszak van, vagy sokat tanulok, de amikor ezek nincsenek, akkor Nándival szoktam játszani. Nagyon szeretek focizni, úgyhogy most, amikor itthon vagyok, focizni fogok egy párszor, meg már fociztam is. Ezen kívül nem tudom, majd Austinban ki kell találnom, hogy miket fogok még csinálni, mert az egy nagyon új hely. Golfozni szoktam még, de nem tudom, hogy ott mennyire jó a golf.
Mi mindent ígérnek a texasi évek? Nagyon más Texas, mint Arizona.
Igen, nagyon más. Nyilván ott a medence, meg az egész suli, meg a campus sokkal jobb, mint ahol voltam, és lehet, hogy a világ leggyorsabb medencéje az a benti medence, ami Texasban van, azt mondta Bob nekünk, és ott fogok versenyezni mindig a sulis versenyeken. Úgyhogy ezt nagyon várom. A kinti medence, az szerintem gyönyörű. Nyáron nagyon lehűtötték a vizet, és nagyon-nagyon imádtam abban úszni, amikor meleg volt kint és hideg volt bent. Még két vagy két és fél évem a suliban, azt be kell fejeznem, és utána meg lehet, hogy könnyebb lesz majd készülni Los Angelesre, fura ebbe belegondolni, hogy címvédőként fogok odamenni.
A tengerentúlon hogy néznek a külföldi úszókra, akik odakerülnek a különféle egyetemekre?
Szerintem változott, régen nem szerették annyira az amerikaiak, amikor odament egy külföldi, mert ritkább volt, és inkább a nagyon jók mentek oda az európaiak közül. Most meg azt érzem, hogy nagyon örülnek, hogyha valaki kimegy Európából, mert most az a fontos, hogy megnyerjék a bajnokságot. Ha tudnak hozni egy olyan úszót Európából, aki nagyon jól tud versenyezni, annak nagyon örülnek, mert akkor meg lehet szerezni a bajnoki címet. Ezért is örültek nekem annyira, amikor kimentem Arizonába. Szerintem még nem hallottak rólam, de nem gondolták, hogy én egyszerűen kimennék oda, és megkaptak. Akkor mentem én is ki, amikor Sárkány Zalán, már egy évvel korábban bejelentették, hogy ő menni fog, és én meg egyik pillanatról a másikra érkeztem. Nagyon örültek és befogadtak, nyilván örültek annak, hogy tudtam hozni nekik a pontokat, és szerintem igazából erről szól már ez a rendszer, hogy legyenek ott olyan úszók, akik meg tudják nyerni a bajnokságot.
Szóba került, hogy 2023 első hetei, hónapjai mennyire nehezen alakultak, az ottani rendszer megismerése időbe telt, de voltak-e korábban leküzdeni való nehézségek?
Voltak olyan évek, amikor nem ment az úszás, mert szerintem mindenkivel előfordul, hogy nagyon-nagyon sokat edz, de utána nem jön ki az a verseny, az az eredmény, amit gondol. Ott kezdődött, hogy megúsztam az olimpiai A-szintemet 2020-ban, és utána volt egy nagy kihagyás, utána meg azt gondoltam, hogy most nagy erővel belelendülünk, mert jön az olimpia a következő évben, és én tényleg azt hittem, hogy azon az olimpián érmes lehetek, de minimum döntőt vártam magamtól, és odamentem, megláttam, hogy ez milyen, és huszadik lettem. Az nagyon-nagyon sokkoló volt.
Egy ridegebb környezetben, hiszen Tokióban egy Covid-olimpiát rendeztek, szurkolók nélkül nyilván teljesen más volt a hangulat, mint most Párizsban.
Igen, de valamiért azt hittem, hogy sokkal-sokkal jobb lesz, de egyszerűen nem tudtam megcsinálni azt, amit akartam. Nyilván még nem voltam olyan jó versenyző, nem tudtam kizárni a többieket, és elindultam, mint az állat a legelején, mint Michael Andrew, és előtte fordultam száznál, 200 vegyesen, úgyhogy voltak ilyen, nem azt mondom, hogy rossz döntések, de ezekből nagyon-nagyon sokat tanultam. Nekem ez egy nagyon-nagyon nagy mélypont volt, mert az volt az egyetlen számom az olimpián, és nem tudtam bejutni a döntőbe. Ebből kellett felépítenem magam, de a következő évben meg 2022-ben, akkor volt Budapesten a világbajnokság, be tudtam jutni a döntőbe, legalább tanultam azokból a hibáimból, amit az olimpián követtem el. Ott meg elvitt a szívem megint a döntő elején, akkor robbant be Léon Marchand. Megpróbáltam megint elmenni velük az első 150-en, hogy a magyarok előtt szerezzek egy érmet, és tényleg azt hittem, hogy meg tudom csinálni, de ott sem sikerült, az utolsó ötvenen teljesen meghaltam. Bevittek utána az elsősegélyszobába, az sem volt egy túl jó pillanat. Akkor döntöttem el, hogy kimegyek Bobhoz, Amerikába.
Néhány héttel később viszont sikerült Rómában megnyerni az Európa-bajnokságot.
Így van, így van, és azt is azért nyertem meg szerintem, mert négy számot úsztam, a 400 vegyest, a 200 hátat, a 100 pillangót és a 200 vegyest. A 400 vegyesen negyedik lettem, 200 háton nyolcadik, 100 pillén negyedik, szóval nagyon ideges voltam, hogy nincsen egy érmem sem. Úgy mentem oda a 200 vegyes döntőre, hogy igazából nem érdekelt már az egész. Azt hittem, hogy ellenem van minden, nem éreztem semmilyen izgulást, csak úgy mentem oda, hogy lesz, ami lesz. Valahogy meg tudtam nyerni, mert nem gondolkoztam azon, hogy mi lesz, ha nem csinálom meg, csak azon, hogy le kell ezt a számot úszni ugyanúgy. Abból is sokat tanultam, azt, hogy így lehet nyerni, mert az volt az első igazi felnőtt verseny, amit megnyertem.
Folytatódhat ez a sikersorozat decemberben, Budapesten?
Reméljük, mert Budapesten még nem nyertem semmit, meg szinte nem is nyertem érmet sem nagyobb versenyen, kivéve a világkupát, ami 2021-ben volt szerintem. Az is 200 háton volt, akkor úsztam először 200 hátat egy normális mezőnyben, először nyertem érmet. Meglátjuk, most vissza kell mennem Amerikába, folytatni a munkát.