A goal.com nagyon részletes elemzést készített a két csapat, a PSG és a Manchester City szerda esti Bajnokok Ligája-találkozója előtt az egyaránt arab tulajdonosok kezében lévő két klub pénzügyi hátteréről. Sok minden kiderül az anyagból…
„Nem vagyok jogász, de úgy vélem, jogukban áll fellebbezni, tehát ez még nem a végleges döntés – nyilatkozta az újságíróknak szeptember 30-án Koppenhágában, az Európai Labdarúgóklubok Szövetségének (ECA) közgyűlésén Nasszer al-Kelaifi. – A Manchester City sok pozitív dolgot is véghez vitt, de nem tisztem ítélkezni. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ítélkezzünk.”
Al-Kelaifi arra utalt, hogy nem az ő dolga véleményt mondani egy „az angol labdarúgást érintő ügyről”, ám könnyen érvelhetnénk úgy is, hogy a PSG azért sincs „abban a helyzetben, hogy ítélkezzen”, mivel az évek során ennek a klubnak is meggyűlt a baja a pénzügyi fair play (FFP) szabályozásokkal. Bár 2021-ben a szaúd-arábiai Public Investment Fund (PIF) felvásárolta a Newcastle Unitedet, az Abu-Dzabi támogatását élvező City és a katari szponzoráció alatt álló PSG továbbra is az állami tulajdonú futballklubok jelképeinek számítanak – egyszerűen azért, mert a pályán nagyobb sikereket értek el, a pályán kívül pedig több vitát váltottak ki.
Bár a két klubnak sok közös vonása van, a szerdai, Etihad Stadionban rendezendő Bajnokok Ligája-összecsapás előtt mégis teljesen eltérő helyzetben vannak: a Cityt valós egzisztenciális fenyegetés éri, miközben a PSG minden eddiginél erősebb pozícióban van. Miközben a Premier League jelenlegi menedzserei az elmúlt hetet azzal töltötték, hogy diplomatikusan kitérjenek a City csalásával kapcsolatos kérdések elől, a Blackpool korábbi szakvezetője, Ian Holloway nem fogta vissza magát.
„Szégyent hoztatok magatokra. Borzasztóan besároztátok az angol futballt! – mondta Holloway múlt csütörtökön, közvetlenül az Abu Dhabi United Group (ADUG) felé címezve szavait. – A klub legfelső vezetésében ülő emberek próbálják kijátszani a szabályokat, én pedig kidobnám őket. Miért van még mindig a birtokukban a cég? Miért ők a tulajdonosok? Miért csinálják ezt? Tűnjenek el!”
Holloway véleményét osztja az angol futballszurkolók túlnyomó többsége. Jamie Carragher, a Liverpool korábbi védője a The Daily Telegraphban megjelent legutóbbi írásában például úgy érvelt, hogy „a klub csak akkor tud kilábalni a bűnösségével járó szégyenből és talpra állni, ha a tulajdonosok felismerik, hogy kudarcot vallottak kötelességük teljesítésében, és eladják a klubot”.
Erre – legalábbis egyelőre – kevés az esély. Az ADUG, amely többségi tulajdonosa a City Football Groupnak (CFG), már fellebbezett a független fegyelmi bizottság határozata ellen; a testület megállapította, hogy a City 2009 és 2018 között „ál” szponzori szerződések révén közel 900 millió fonttal növelte meg bevételeit. A csalás mértéke sok angol futballszurkolót megdöbbentett, ám azokat nem, akik tisztában vannak azzal, hogyan tevékenykednek a City tulajdonosai a klub 2008. augusztusi megvásárlása óta.
„Számomra az egyetlen meglepő dolog az ítélet határozottsága volt – nyilatkozta a GOAL-nak Tariq Panja, a The New York Times újságírója. – Tekintve, hogy a klub tulajdonosai kapcsolatban állnak az Egyesült Arab Emírségek vezetőivel, akik az Egyesült Királyság szövetségesének számítanak, és igen nagy befolyással bírnak az országban. Korábban komoly kételyek övezték, vajon sikerül-e egyáltalán végigvinni egy ilyen ügyet. Bár sokakat megdöbbentettek az érintett összegek és az ügy jellege, ez az ítélet valójában elkerülhetetlen végkifejlet volt. A »Football Leaks«-leleplezések 2018-as közzététele után már meglehetősen nyilvánvaló volt, mi is történt valójában.
Persze még kérdéses, milyen büntetést szabnak majd ki, és milyen hatással lehet az ügyre az esetleges külső nyomás a következő hónapokban.”
Kétségtelenül egyre nő az aggodalom, hogy a City megússza azokat a súlyos szankciókat, amelyek akár arra is késztethetnék az ADUG-ot, hogy megfontolja a klub eladását – különösen annak fényében, hogy Andy Burnham, az Egyesült Királyság miniszterelnöke már nyilvánosan kijelentette: aggasztónak tartaná, ha elveszítenék őket tulajdonosként.
Burnham és a Downing Street azóta több ügyetlen kísérletet is tett annak eloszlatására, hogy a Greater Manchester (Nagy-Manchester) polgármestereként az ADUG-gal folytatott korábbi ügyletei befolyásolhatnák a fellebbezési eljárást; ugyanakkor aggasztó hírek is napvilágot láttak arról, hogy az Egyesült Arab Emírségek kilátásba helyezte: megvonja a támogatást számos, az Egyesült Királyságban tervezett projekttől. A politikai beavatkozás puszta lehetősége is tökéletesen rávilágít arra, miért ellenezték oly sokan kezdettől fogva azt, hogy államok ténylegesen futballklubok tulajdonosai legyenek.
„Miután mintegy húsz éve foglalkozom az Egyesült Arab Emírségek ügyeivel, és láttam, hogyan úszták meg a jogi és közéleti felelősségre vonást számos, politikai és sportbeli téren elkövetett, valóban szörnyűséges cselekedetük miatt, némileg meglepett, hogy a Cityt végül felelősségre vonták – nyilatkozta a GOAL-nak Nicholas McGeehan, a FairSquare munkatársa. – Ugyanakkor ez nagyon is üdvözlendő és régóta esedékes lépés, hiszen az egész ügyben gyakran elsikkad az a tény, hogy a Premier League nem csupán a Manchester Cityvel áll szemben, hanem egy állammal; egy olyan állammal, amelyet rendkívül befolyásos emberek szűk köre irányít, akik hihetetlenül agresszíven politizálnak és üzletelnek.
Ez egy olyan állam, amelynek semmit sem számít az ENSZ fegyverembargóinak megsértése. Bár sok szó esik nemzetközi szabályokról és normákról, ők semmiféle tiszteletet nem tanúsítanak irántuk; folyamatosan megszegik azokat. Hogy mégis hogyan ússzák meg? Nos, politikai szempontból rendkívül erősek, így minden befolyásukat latba vethetik annak érdekében, hogy semmi se akadályozza őket. Sokan úgy vélik, hogy a City-ügyben alkalmazott jogi stratégiájuknak nincs értelme, ám számukra mégis logikus, hiszen ügyeik minden más területén is ezt a módszert követték, és az eddig mindig bevált.
Ám ami igazán érdekes ebben az ügyben, az az, hogy nem vagyok biztos benne, vajon megúszhatják-e ezt. Még ha politikai úton el is érik a céljukat, és valahogyan elérnék, hogy a Man City csak enyhe büntetést kapjon – amire egyébként kevés az esély –, a közvélemény megítélésében már elvesztették a csatát; márpedig erre a szempontra eddig mindig nagyon ügyeltek. Úgy vélem, kiválóan értenek a hírnevük menedzseléséhez, és gondosan ügyelnek arra, hogy sose tűnjenek fel negatív színben. Most azonban a közvélemény pontosan így tekint rájuk.”
A PSG ezzel szemben soha nem örvendett még ekkora népszerűségnek. A Qatar Sports Investment (QSI) fémjelezte korszak nagy részében az átlagos futballszurkolók előszeretettel gúnyolódtak azon a drágán összeállított sztárcsapaton, amely rendre kudarcot vallott a Bajnokok Ligájában – ám mostanra Luis Enrique irányításával egy viszonylag fiatal, izgalmas és harcos csapatot építettek fel, amely sorozatban két európai kupagyőzelmet is aratott, és a futballvilág minden szegletéből elismerést váltott ki. A PSG a második címvédő lett a BL-ben a Real Madrid után.
„Úgy vélem, az emberek felismerték, hogy gyökeres változás történt a projektben – nyilatkozta a GOAL-nak Jonathan Johnson, a francia labdarúgás szakértője. – Köztudott, hogy Luis Enrique szakított azzal a rendkívül egyénközpontú játékstílussal, amely az évek során összeforrt a PSG nevével, és túllépett olyan játékosokon, mint Neymar vagy Kylian Mbappé. Úgy vélem, a projekt most sokkal ésszerűbb, és jobban összhangban áll azzal, amit sokan már a katari tulajdonlás kezdetétől fogva reméltek: nagyobb hangsúlyt fektetnek az akadémiai növendékek beépítésére, több játékost igazolnak a Ligue 1-ből, és ahol csak lehet, támogatják a francia tehetségeket. Hatalmas összegeket költöttek az edzőközpont felújítására és egy teljesen új létesítményegyüttes felépítésére; ez azt jelenti, hogy kiemelt prioritást élvez az utánpótlás-nevelés, és igyekeznek megszerezni a párizsi régió legígéretesebb fiataljait.
Összességében tehát a QSI projektje ma már kevésbé hivalkodó, mint korábban volt, és emiatt úgy vélem, csökkent az ellenszenv a PSG-vel és tulajdonosaival szemben. Ugyanakkor a PSG-vel kapcsolatos, mérsékeltebb hazai hangulatnak van egy fontos árnyaló tényezője is: nevezetesen az, hogy a klub történelmi riválisainak mostanában nagyobb gondjaik is akadnak annál, mint hogy képesek lesznek-e felvenni a versenyt a PSG-vel a bajnoki címért. A Marseille és a Lyon például jelenleg súlyos pénzügyi válsággal küzd. Úgy gondolom, ez is hozzájárult ahhoz, hogy más klubok szurkolói inkább azokra a mérkőzésekre összpontosítanak, ahol reális esélyt látnak a győzelemre vagy a versenyképes játékra, míg a PSG elleni találkozókat afféle »veszítenivaló nélküli« meccsként kezelik, ahol bármilyen pozitív eredmény örömteli bónusznak számít. Különös időszak ez tehát: a PSG virágzik, miközben a francia labdarúgás minden korábbinál bizonytalanabb anyagi helyzetben van.”
A versenyegyensúly felborulásának veszélye régóta érvként szolgál a labdarúgóklubok állami tulajdonlása ellen; az a tény pedig, hogy a PSG a QSI 2011-es tulajdonszerzése óta 12 francia bajnoki címet szerzett, elkerülhetetlenül olyan vádakhoz vezetett, miszerint a fővárosi klub egycsapatossá tette a Ligue 1-et.
Természetesen a City hazai dominanciája (hat bajnoki cím hét szezon alatt, 2017 és 2024 között) rossz fényt vetett a Premier League-re is, azzal a különbséggel, hogy ezt a sikersorozatot a menedzser, Pep Guardiola taktikai zsenialitásának bizonyítékaként állították be. A katalán edző munkássága elterelte a figyelmet arról a tényről is, hogy a City hatalmas összegeket költött a keret megerősítésére – olyannyira, hogy szinte minden poszton két világszínvonalú játékossal rendelkezik –, így gyakorlatilag senki sem tudta felvenni velük a versenyt, sem a pályán, sem az átigazolási piacon.
Ahogy Jürgen Klopp, a Liverpool korábbi szakvezetője többször is hangsúlyozta: tekintélyük és saját vagyonuk ellenére a „Vörösök” egyszerűen nem engedhették meg maguknak azt a kockázatmentes igazolási stratégiát, amelyet a City vagy a PSG alkalmazott. „Nem számít a költség, egyszerűen megteszik – nyilatkozta a német szakember újságíróknak 2022-ben. – Mindig felteszik nekem a kérdést, pedig a választ már ismerik. Mi nem cselekedhetünk úgy, mint ők. Ez lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen. Egyértelmű a helyzet: vannak olyan klubok a világfutballban, amelyek pénzügyileg bármit megtehetnek. Mondhatnak bármit, de ez tény.”
Javier Tebas, a La Liga elnöke évek óta ugyanezt hangoztatja; már 2019-ben azt állította, hogy a PSG és a City „mesterségesen felhajtja az árakat” az átigazolási díjak és a fizetések terén, mivel „a kluboknak nevetséges összegeket kell fizetniük játékosaik megtartásáért”, miközben „a PSG-t és a Cityt egyáltalán nem érdekli a valós bevételük, amikor játékost akarnak igazolni, hiszen állami forrásokból jutnak pénzhez”.
„Ez olyan gazdasági helyzetbe kényszeríti a többi klubot, amelyben a túlélés a tét – mondta Tebas a Financial Times „Business of Football” elnevezésű konferenciáján. – Felborítja az európai futballstruktúra egyensúlyát. Ez már nem sport. Ez már nem is iparág. Sokkal inkább játékszerré, egy állam játékszerévé válik az egész. Ha pedig játékszerként kezelik, a gyerekek más gyerekekkel kezdenek játszani. Végül az egész rendszert tönkreteszik.”
Az UEFA pénzügyi fair play (FFP) szabályait nyilvánvalóan azért vezették be, hogy kordában tartsák a labdarúgásban zajló költekezést, ám a City és a PSG eddig egyaránt elkerülte a súlyos szankciókat. „Mindketten megállapodást kötöttek az UEFA-val 2014-ben, ami pénzbírságot és a Bajnokok Ligájára vonatkozó keretlétszám-korlátozást vont maga után – mondta Tariq Panja. – Ám amikor az UEFA 2020-ban két évre kizárta a Cityt a Bajnokok Ligájából, a Sportdöntőbíróság (CAS) hatályon kívül helyezte a büntetést, mivel számos szabályszegés esetében már lejárt az elévülési idő.
A PSG ügyében is újabb vizsgálat indult azt követően, hogy a klub 2017-ben valóságos földindulást okozott a futballvilágban: Neymar 222 millió eurós kivásárlási árának kifizetésével – ami több mint a duplája volt az addigi világrekordnak – megdöntötte az átigazolási csúcsot, miközben Kylian Mbappé ügyében is hatalmas értékű megállapodást kötött a Monacóval. Felállítottak egy vizsgálóbizottságot, amely hosszú időn keresztül aprólékosan átvilágította a PSG pénzügyeit, ám a tagok véleménye megoszlott a teendőket illetően. Azok a tagok, akik a feladatot a szabályoknak megfelelően akarták elvégezni, úgy vélték: »Az ügyet az ítélkező testület elé kell utalni, mivel álláspontunk szerint szabályszegés történt.« Az elnök – aki ebben az esetben Yves Leterme volt belga miniszterelnök volt – azonban másképp látta a helyzetet. Úgy vélte, nem történt semmi szabályellenes; olyannyira, hogy amikor az ügy az ítélkező kamara elé került, az akkori portugál főbíró, Jose Narciso da Cunha Rodrigues meglehetősen éles szavakkal így fogalmazott: »A jelentésüket és a bizonyítékok alapján levont következtetéseiket látva azt kell mondanom: ezt vissza kell vonniuk. Ez a munka nem üti meg a mércét. Nyilvánvaló hibát követtek el egy szponzori megállapodás több mint 100 millió eurós értékelésével kapcsolatban, amelyet a vizsgálatot végzők kritika nélkül, a bemondott értéken fogadtak el.«” Ugyanakkor a PSG a sportdöntőbíróság elé vitte az ügyet, és itt válik igazán érdekessé a helyzet: amikor egy FFP-ügy a CAS elé kerül, a bíró és az ítélkező kamara kikerül a folyamatból, az ügyet pedig teljes egészében az UEFA adminisztrációja kezeli. Így az UEFA dönthet arról, mennyire határozottan kívánja megvédeni saját vizsgálótisztjeit és bíróját. Ebben az esetben pedig az UEFA a PSG érvelése mellé állt. A PSG azt állította, hogy a bíró túl sokáig késlekedett az ügy vizsgálótisztekhez való visszautalásával; szerintük ezt 10 napon belül kellett volna megtennie. A bíró ezzel szemben úgy érvelt: „Félreértelmezik a szabályokat; lehetetlen 10 nap alatt áttekinteni egy teljes ügyet, ez kivitelezhetetlen. A lényeg csupán annyi, hogy a felülvizsgálati folyamatot kell 10 napon belül megkezdeni.”
Az újságíró hozzátette: „Ám mindenki megdöbbenésére az UEFA adminisztrációja végül elfogadta azt az érvelést, miszerint a bíró túl sokáig várt az ügy visszautalásával, és lényegében azt mondta: „Rendben, igazatok van, lépjünk tovább. Bár a PSG az elmúlt években olyan csapatot épített, amelyet ma már mindenki csodál, sokan úgy vélik: a különbség a PSG és a City között mindössze annyi, hogy a párizsiaknak lényegében sikerült megúszniuk a pénzügyi szabályok megsértését, míg a Citynek ez végül nem sikerült.”
A City továbbra is azt állítja, hogy „megcáfolhatatlan bizonyítékokkal” rendelkezik ártatlansága alátámasztására, ám Panja úgy véli: bármekkora politikai hatalommal is bírnak az Egyesült Arab Emírségek, a klub tulajdonosai végül kénytelenek lehetnek beismerni a vereséget, és lemondani a klub feletti irányításról: „Őszintén szólva a kár már megtörtént. Az ítélet örökre a csalás bizonyítékaként fog szolgálni. A jogi dokumentumok általában meglehetősen szárazak, ám a most használt nyelvezet olyan határozott, hogy nehéz lesz kimagyarázni egy ilyen súlyos megállapítást.
Összehasonlításképpen a PSG sem mondható éppen makulátlannak, mégis úgy tűnik, sikerült feledtetnie, hogy alig négy éve ismét megbírságolták őket a pénzügyi fair play (FFP) szabályainak megsértése miatt – a futballszurkolók többségét ugyanis elvakítja Hvicsa Kvarachelia és társainak káprázatos játéka.
A szerdai mérkőzés időzítése nem igazán kedvez a PSG-nek, hiszen a meccs előtti híradások szinte kizárólag a City pénzügyi szabálytalanságaira fókuszálnak, ráadásul a vendégek aligha örülnek a két állami tulajdonú klub közötti összehasonlításoknak.
„El tudom képzelni, hogy nagyon bosszantja őket a vita jellege, hiszen – ha teljesen őszinték és pragmatikusak akarunk lenni – a két klub eltérő utat választott a pénzügyi fair play (FFP) szabályaival kapcsolatos problémák kezelése során – véli a műr idézett Jonathan Johnson. – És szerintem jelenleg sokan mondanák azt, hogy valószínűleg a PSG választotta a helyes módszert a nehézségek leküzdésére.”
Hozzátette: „Nyilvánvalóan rendkívül vitatott helyzetről van szó, amely számos tisztázatlan kérdést vet fel. Alapos elemzést igényel annak megállapítása, miben is tért el pontosan a PSG és a Manchester City gyakorlata, ám végső soron – a City és a Premier League közötti ügy fejleményeitől függően – valószínűleg újra reflektorfénybe kerülnek majd azok az események is, amelyek az elmúlt években az UEFA-val megállapodást kötő kluboknál zajlottak. Hiszen itt nem csupán a PSG-ről és a Cityről van szó; más kluboknak is akadtak problémáik, mégis ez a két legkiemelkedőbb név az ügyben.
Ugyanakkor a PSG bizonyára sérelmezné, ha egy kalap alá vennék a Cityvel, hiszen üzleti modelljük felépítése során teljesen más utat követtek. Ami a PSG lépéseit illeti – különösen azt, ahogyan a pályán kívül életmódmárkává váltak –, vitathatatlan, hogy az elmúlt közel tíz évben elsöprő sikert értek el ezen a téren. Ez olyasmi, ami a Citynek láthatóan nem sikerült olyan jól, mint a párizsiaknak. Éppen ezért úgy vélem, a két klub összehasonlításakor a PSG-t igencsak bosszantaná, ha bárki azt állítaná, hogy lényegében ugyanazt a modellt követik, mint a City.”
Határozottan éles ellentét figyelhető meg abban, ahogyan ma a két tulajdonoscsoportot megítélik. Míg Khaldoont akár ki is szoríthatják az angol futballvilágból, Al-Khelaifi mára a labdarúgás egyik legfontosabb alakjává vált, akinek befolyása Johnson szerint a jövőben csak tovább fog nőni.
„Úgy vélem, Al-Khelaifi rengeteget profitált az Európai Szuperliga kudarcából, mivel a PSG-t olyan klubok mellé pozicionálta, amelyek rendkívül erős szakmai értékeket képviselnek. Szerintem ez – a pályán az elmúlt években elért eredményekkel karöltve – nagyfokú tiszteletet és jelentős befolyást biztosított számára az európai labdarúgásban – mondja Johnson. – Bár ő maga elvetette annak lehetőségét, hogy magasabb tisztségért induljon, úgy gondolom, eljön majd az a pillanat, amikor Nasser Al-Khelaifi még fontosabb szerepet vállal – legyen szó akár az UEFA-ról a jövőben, akár esetleg a FIFA-ról.”
Panja szerint ugyanakkor már önmagában Al-Khelaifi jelenléte a Parc des Princes-ben is szinte érinthetetlenné teszi a PSG-t.
„Ebben a szakaszban már szinte mindenható a futball világában, és úgy tűnik, az történik, amit ő mond. Emiatt nehéz elképzelni, hogy ő, vagy az általa irányított klub, illetve az általa vezetett csoport valaha is komoly szankciókkal szembesüljön – véli Panja. – Tagja az UEFA igazgatótanácsának, emellett ő a beIN Media Group – a világ egyik legnagyobb futballközvetítési jogokat vásárló vállalata – elnöke, valamint az Európai Labdarúgóklubok Szövetségének (EFC) is ő az elnöke; a sor hosszan folytatható, és mindez nyilvánvaló összeférhetetlenségi helyzeteket teremt.
A jövő? Éppen a héten jelentette ki David Kogan, a Független Labdarúgás-szabályozó Hatóság (Independent Football Regulator, IFR) elnöke, hogy lemondana, amennyiben politikai nyomás nehezedne rá a City-üggyel kapcsolatban. Emellett nem zárta ki annak lehetőségét sem, hogy a jövőben megakadályozzák állami szereplők részvételét angol labdarúgóklubok felvásárlásában. Ennek fényében McGeehan úgy véli, még számíthatunk jelentős változásokra a sportág irányítási rendszerében.
„Az Egyesült Királyságban régóta tapasztalható hatalmas politikai mulasztás a futballklubok állami tulajdonlásával járó problémák kezelése terén – mondja. – Nem hiszem, hogy bárki is érdemben foglalkozott volna a kérdéssel, ám most ideálisnak tűnik az időpont a lépésre. A politikusok ott cselekszenek, ahol politikai hasznot látnak, a közvélemény pedig egyértelműen úgy véli: sokkal körültekintőbben kellene eljárnunk azt illetően, ki fektet be kulturális és társadalmi intézményeinkbe – márpedig a klubok ilyenek, hiszen rendkívül fontosak az általuk kiszolgált lakosok és közösségek számára.