Így volt ez tavaly is, amikor minden a körül forgott, hogy mi lesz a német választás kimenetele (és megfordítva: hogy ne nagyon döntsenek olyan, megosztó EU-kérdésben már a választás előtt, aminek szerepe lehet a német kampányban). Cserébe már most előre tudható, hogy így lesz 2023-ban is, amikor minimum az euró jövője szempontjából kulcstényezőnek számító új olasz kormány megválasztása lesz a tét (ha kihúzza addig a jelenlegi válságkezelő „nemzeti egységkormány”), és jó eséllyel hasonlóképpen mindenki odafigyel majd a szintén ekkor esedékes lengyel választásra is.
Ugyanígy jól látható, hogy ugyanez határozza majd meg az idei, 2022-es évet is, mindenekelőtt a franciaországi választások miatt, amelyeket azonban több további uniós országban esedékes voksolás is kísér az év során – nem utolsó sorban Magyarországon is.
A francia választási kampány – ami igazából két, formailag (de nem politikailag) egymástól független, időben is különböző szakaszból áll majd (midőn áprilisban az elnökválasztás következik, míg júniusban a parlamentet választják újjá) –
előre borítékolható módon végig meghatározó marad majd az első félév európai híradásaiban és hírértékeléseiben.
Az EU-szempontból mérlegelt tétek ismertek: egy uniós integráció mellett elkötelezett, jelenleg is hivatalban lévő elnök, Emmanuel Macron (áprilisban) és pártja (júniusban) mérkőzik majd mindenki mással, amely utóbbiak között akad nem egy EU-prioritásokat finoman szólva is megkérdőjelező kihívó, jobb és baloldalon egyaránt.
Sokak szerint az EU életére is korszakos hatással lehet, ha az utóbbiak közül kerülne ki akár az áprilisi, akár a júniusi voksolás győztese (szakértők továbbra is kevés esélyt adnak ennek az első esetben, több realitása lehet a másodiknál). Másfelől viszont egy Angela Merkelnél deklaráltan integrációorientáltabb német Scholz-kormány mellett egy újabb Macron-mandátum sem lenne éppen EU-szempontból partikuláris fejlemény, csak éppen a másik irányban.
Mivel viszont az uniós tétek ekkorák, érthető módon az EU-érzékenység is ezzel arányos, amit sokak szerint jól illusztrált legutóbb az is, hogy a brüsszeli Európai Bizottság végül felkarolta a francia energiaellátásban létfontosságúnak számító atomenergia „zöldesítését” a közeljövőre tekintve.
A különböző európai uniós elemzések visszatérően
uniós vonatkozásból is jelentős kihatású eseményként tekintenek a tavaszi magyarországi parlamenti választásra is.
Ennek kapcsán az integrációt mélyíteni akarók bevallottan az Orbán-kormány kihívóinak szurkolnak, míg az euroszkeptikus tábor érezhetően a másik irányba húz, amit több, ehhez a körhöz tartozó politikus elmúlt hónapokban tett budapesti látogatása is demonstrált.
Mindez azt is borítékolja, hogy a magyarországi voksolás kiemelt nemzetközi (de legalábbis európai) média- és politikai figyelem közepette zajlik majd.
Nem csekély európai uniós kihatása lehet a formálisan májusban esedékes, de nem kizárhatóan már hamarabb megrendezésre kerülő északír választásnak is. A tartományi kormanykoalíció eddigi vezetését ellátó Demokratikus Unionista Párt (DUP) brexit nyomán bekövetkező visszaesése (ami tavaly személyi változásokban is kifejeződött, majd végül a párt új vezetőinek a helyi egységkormányból történő kilépéssel való fenyegetése is a játszma része lett), sokak szerint alapvetően megmozgatja a húszéves északír békemegállapodás nyomán az utóbbi időkig konszolidálódni látszó belső helyzetet.
Ha a DUP kitart az eddigi közös helyi kormány bojkottálása mellett, akkor elkerülhetetlenné válik az előrehozott választás, ami viszont többféle tétet is felvet. Egyfelől, EU-oldalon és írországi kormánykörökben egyaránt attól tartanak, hogy a brit koronának elkötelezett „kemény brexit” párti unionisták
megkísérlik majd az EU-brit kilépési megállapodás északír-jegyzőkönyve feletti népszavazásnak beállítani a tartományi voksolást, aminek a lehetséges kimenetelét egyelőre senki nem láthatja biztosan.
Mindenesetre, ha dominássá válik a jegyzőkönyv elutasítása, és ezt a londoni kormány is felkarolja, akkor akár drámai fordulatokat is vehet az amúgy is botladozva haladó EU–brit tárgyalási folyamat (beleértve magának a brexitmegállapodásnak az összeomlását is).
Egy másik forgatókönyv szerint a tartományi választás tényleges nyertese az elmúlt évek közvélemény-kutatásaiban folyamatosan feljövő ír nemzeti párt, a Sinn Féin lehet. Ez viszont különösen akkor válhat érdekessé, ha hasonló térnyerés az utóbbi számára az ír köztársasági oldalon is bekövetkezik (amire elemzők szintén látnak esélyt). Ez esetben ugyanis akár belátható időn belül operatív módon is napirendre kerülhet az ír sziget újraegyesítésének a demokratikus perspektívája – annak minden EU-következményével együtt.
Parlamenti és elnökválasztást is tartanak (az előbbit áprilisban, az utóbbit októberben) Szlovéniában is. Az előbbi kapcsán
Janez Janša tavaly megfogyatkozott szűk koalíciójának a fennmaradása a tét,
aminek jelentőségét számos, EU-témákban utazó megfigyelő sokszor a magyarországi voksolással köti össze. Ugyanis a jelenlegi magyar és a Janša vezette szlovén kormány uniós politikájában növekvő hasonlóságot (miként egyes EU-vitákban – például a jogállamisági kérdés kapcsán – pedig egymás felé nem ritka támogatást) látnak, miért is a Janša- és az Orbán-kormányra sokan szövetségesként is tekintenek. Az előbbi politikai sorsának alakulása ebben az olvasatban a magyar EU-politikát támogató erők számbavétele szempontjából számít érdekesnek.
Első látásra kevésbé bír európai uniós jelentőséggel a január végi portugáliai, a szeptemberi svédországi és az októberi lettországi parlamenti választás. A legtöbb figyelmet még a svédországi voksolás keltheti, ha annak eredményeként nem csupán a jelenlegi – Magdalena Andesson vezette – szociáldemokrata kormány kényszerülne távozni, de a közben formálódó jobboldali-szélsőjobboldali pártszövetség (aminek a nyíltan idegengyűlölő és EU-szkeptikus Svéd Demokrata párt lehet a részese) fennmarad, és alternatív kormányzó erőként léphet esetleg porodra.
Mindezek mellett európai uniós politikai jelentősége lehet az októberi bosznia-hercegovinai választásnak, ha ugyan megtartják, és nem válik válságok áldozatává már a megrendezése előtt. Szakértők szerint távolról sem kizárt ugyanis, hogy az ennek során minden bizonnyal egymásnak feszülő indulatok végképp kiteljesíthetik a jelenleg is egyre dominánsabb centrifugális tendenciákat, és
a „választás” végeredménye akár Bosznia-Hercegovina szétesése is lehet,
annak minden regionális és globális politikai következményével együtt.
Hasonlóképpen, őszi parlamenti fejlemény lesz az egyesült államokbeli félidős választás, amikor teljesen megújítják majd a 435 tagú szövetségi képviselőházat és újraválasztják a szenátus tagjainak kevesebb, mint a felét (a 100 szenátor közül 35-öt). Ezen kívül 36 államban kormányzóválasztást is tartanak. Mindez EU-szempontból annyiból lehet érdekes, hogy a Biden-adminisztráció mozgásterének esetleges beszűkülése az amerikai törvényhozásban elkerülhetetlenül kihatással lehet majd az EU–amerikai együttműködés további két évére is.
Végül említessék meg az a (lehetséges) választás is, amiről formálisan pillanatnyilag nincsen szó, de aminek lehetősége valahol a legtöbb európai politikus és politikai szakértő fejében ott van: egy esetleges
előrehozott olasz voksolás.
Hivatalos erre csak 2023-ban kerülne sor, de különösen, ha Mario Draghi távozik a jelenlegi olasz egységkormány éléről (és átül a köztársasági elnöki székbe), ezt elemzők körében sokan nagyon is valószínűnek tartják.
Márpedig jelenleg a legtöbb előrejelzés egy mai voksolásnál az erősen EU-kritikus Liga és Olasz Fivérek alkotta jobboldali tábor befutását valószínűsítené, aminek lehetséges európai uniós következményei szintén messze vezetők lehetnek.