Johnson volt a frontembere a brit EU-tagságról múlt csütörtökön tartott népszavazás Brexit-párti, vagyis a kilépést pártoló táborának, amely szűken ugyan, de meg is nyerte a referendumot.
David Cameron miniszterelnök, aki a bennmaradásért kampányolt, múlt pénteken, a népszavazás eredményének ismertetése után bejelentette, hogy őszig távozik a Konzervatív Párt és a kormány éléről. Aki Cameron e bejelentése után arra tett fel nagyobb tétet a fogadóirodáknál, hogy a Downing Street 10. alatti kormányfői rezidencia következő lakója nem Boris Johnson lesz, hanem valamelyik riválisa, annak bankszámlája az utódjelöltek jelentkezésére megszabott csütörtök délutáni határidő lezárultával komoly összeggel gyarapodott. Ugyanis nem Boris Johnson, a londoni fogadóirodák eddigi abszolút favoritja lesz a következő brit miniszterelnök.
A bombameglepetésről Michael Gove igazságügyi miniszter, a Brexit-kampány másik frontembere gondoskodott. Gove ugyanis, aki a kampány négy hónapja alatt Johnson legszorosabb szövetségese volt, teljesen váratlanul bejelentette, hogy indul a Konzervatív Párt vezetői tisztségéért, és így - mivel a párt kormányon van - a miniszterelnöki megbízatásért is.
Ezt a bejelentést Gove-tól senki nem várta, mindenki Johnson hivatalos deklarációjára várt, de amikor Michael Gove közzétette írásos nyilatkozatát indulási szándékáról - és ebben kertelés nélkül alkalmatlannak nyilvánította Johnsont az ország vezetésére -, már elkezdtek terjedni az értesülések arról, hogy a volt londoni polgármester lemondott a Downing Streetről, és mégsem indul.
Ezek az értesülések helyesnek bizonyultak: Johnson jól láthatóan megrendülve jelentette be csütörtök délután, hogy nem ő lesz az, aki a népszavazási kampány hónapjai alatt mélyen megosztottá vált konzervatív tábort pártvezetőként és miniszterelnökként újraegyesíti.
Valójában már a referendum eredményhirdetése és Cameron távozási szándékának bejelentése óta lehetett olvasni értesüléseket arról, hogy a Konzervatív Párton belül elindult az "ABB-kampány". Az ABB az "Anyone but Boris", vagyis "bárkit, csak ne Borist" rövidítése, és a brit sajtó gyanúja szerint e kampány fő mozgatói közé tartozhatott George Osborne pénzügyminiszter, a bennmaradást pártoló tábor egyik vezéralakja. Osborne-t a Brexit-párt - élén Johnsonnal - gyűlölte a kilépés esetére megfogalmazott, súlyos gazdasági következményeket és megszorításokat kilátásba helyező sorozatos figyelmeztetései miatt.
Az ABB-kampány - ha létezett - hatékonynak bizonyult: Boris Johnsont, aki a májusi helyhatósági választásokig nyolc évig állt a londoni városháza élén, és élete fő politikai célkitűzésének tekintette, hogy egy nap miniszterelnökként léphessen be a Downing Street 10. ajtaján, az utolsó pillanatban elütötték ettől a lehetőségtől.
Johnsonnal szemben a Brexit-tábor is bizalmatlan volt, a kilépést pártolók közül sokan azt gyanították, hogy valójában nem meggyőződéses Brexit-hívő, hanem csak személyes ambícióit segítő politikai manőverként csatlakozott ehhez a táborhoz. Ezt gyakorlatilag bizonyítva látták, amikor Johnson a népszavazás után több nyilatkozatában is hitet tett amellett, hogy Nagy-Britanniának továbbra is teljes hozzáférésre van szüksége az EU egységes belső piacához - márpedig ennek feltétele a szabad munkaerő-beáramlás engedélyezése az EU-tagországokból. A Brexit-tábornak viszont éppen az volt a fő érve a kilépés mellett, hogy korlátozni kell a bevándorlást az EU-ból.
A New Yorkban született, amerikai-brit kettős állampolgárságú, rikító szőke hajáról és meglehetősen rendetlen ruházatáról is közismert Johnsonnak - a kormányzó brit Konzervatív Párt egyik legeredetibb, legszínesebb figurájának - politikai karrierje most megbicsaklott. Az őt ismerők azonban biztosak abban, hogy a világ nem csütörtökön hallott utoljára Boris Johnsonról.