Új, a víz elvezetése helyett annak megtartására épülő, a helyi adottságokat figyelembe vevő vízgazdálkodásra és szemléletváltásra van szükség Magyarországon a klímaváltozás miatt – hangsúlyozta Timár Gábor geofizikus, az ELTE TTK Geofizikai és Űrtudományi Tanszékének vezetője a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Biztos hang című podcastjének új adásában.
A szakember rámutatott: az idei nyári hőhullámok és a Duna rekordalacsony vízállása Magyarországon egyértelműen jelzik a klímaváltozás hatásait. Timár Gábor szerint az extrém kisvíz a folyó felső vízgyűjtő területén tapasztalható tartós hőség és csapadékhiány következménye, ugyanakkor a másik véglet sem tűnt el, továbbra is érkezhetnek nagy árhullámok, ahogy azt a 2024-es árvíz is megmutatta.
Timár Gábor kifejtette: a dunai hajózást és a Paksi Atomerőmű hűtési rendszerét is egy korábbi, másfajta vízjáráshoz alakították ki.
A jövőben az eddig megszokottnál gyakoribb és tartósabb kisvizekkel kell számolni, ezért Paks esetében hosszabb távon indokolt lenne hűtést kevésbé függővé tenni a Duna pillanatnyi vízhozamától.
A geofizikus szerint az Alföldön is szemléletváltásra van szükség. A 19-20. századi vízgazdálkodás célja az árvizek és belvizek gyors elvezetése volt, a melegebbé és szárazabbá váló éghajlaton azonban ez a rendszer éppen azt a vizet vezeti el, amelyre később szükség lenne. A tartós kiszáradás már a légkört is megváltoztatja: a száraz, felmelegedett levegőben a csapadék egy része elpárolog, mielőtt elérné a felszínt. A felszínközeli nedvesség hiánya pedig a zivatarok fennmaradását is nehezíti. 2022-ben még nagyjából a Duna térségében gyengültek el az Alföld felé tartó zivatarok, idén azonban már a Dunántúl középső részén is előfordult, hogy feloszlottak – magyarázta a szakember.
Timár Gábor tévesnek nevezte azt a magyarázatot, amely a csapadékhiányt a jégkármérséklő rendszer működésének tulajdonítja.
A szakember szerint sokkal alapvetőbb folyamatról van szó: a kiszáradt táj egyre kevésbé képes vizet visszajuttatni a légkörbe.
Timár Gábor úgy vélte, a megoldás ezért nem merülhet ki abban, hogy az aszály idején megpróbálják öntözővízzel pótolni a hiányt. A tájat kell ismét nedvesebbé tenni. Ha a növények gyökérzónájában rendelkezésre áll a víz, párologtatni tudnak, ezzel hűtik és nedvesítik a felszín közeli levegőt. Ezen keresztül meg lehet kísérelni annak a természetes körforgásnak a helyreállítását is, amely kedvezőbb feltételeket teremt a csapadék számára.
A szakértő kiemelte: a megoldást nem az aszály idején alkalmazott öntözés kiterjesztése vagy néhány hatalmas felszíni tározó jelenti, mivel a szükséges vízmennyiség meghaladja ezek kapacitását. A vizet magában a tájban, leginkább a talajvízbe juttatva kell tárolni.
A cél tehát az lenne, hogy akkor fogjuk meg a vizet, amikor rendelkezésre áll – hangsúlyozta Timár Gábor.
A szakember szerint a Tiszán érkező nagyobb vízhozamok egy részét ki kellene vezetni a tájba, a meglévő csatornahálózatot pedig nemcsak a belvíz elvezetésére, hanem ellenkező irányban, vízpótlásra is lehetne használni.
Az alacsonyan fekvő területeken a vizet hagyni kellene beszivárogni a talajba, ahol hónapokkal később is segíthetné a növényzet vízellátását.
Ez azonban nem jelentheti azt, hogy mindenütt ugyanazt kell csinálni. A szakember egy sokkal kifinomultabb, a helyi adottságokra épülő vízgazdálkodást sürget. Meg kell ismerni, hol érdemes vizet kivezetni, milyen talajokon tud az valóban beszivárogni, hol emeli kedvezően a talajvíz szintjét, és hol okozhatna például szikesedést. Más megoldásra lehet szükség egyik és másik tájegységen, sőt akár egymáshoz közeli területeken is – magyarázta.
A professzor szerint a folyók mentén is többféle helyi beavatkozásra van szükség: a Tiszán egyes helyeken szélesebb teret lehetne adni az árvíznek, a töltéseket távolabb vinni a folyóktól, hosszabb távon pedig akár a korábbi kanyarulatok egy részének helyreállítása is segíthetne lassítani a víz lefolyását és a meder bevágódását. Máshol pedig kisebb műtárgyak, zsilipek és vízkivezetések alkalmazása indokolt.
„Nem egyetlen nagy beruházás oldaná meg tehát a problémát, hanem sok, egymáshoz kapcsolódó helyi beavatkozás”
– hangsúlyozta a szakember, aki a technikai megoldások mellett a szabályok átírását is sürgette.
Javaslata szerint a mezőgazdasági támogatási rendszert hozzá kellene igazítani ahhoz, hogy a gyenge termőképességű területeken gazdaságilag is megérje vizet visszatartani, amely akár új művelési kategóriaként is megjelenhetne. A változáshoz emellett szükség lenne egy olyan erős tudományos háttérintézményre, amely összegyűjti a különböző vízvisszatartási kísérletek tapasztalatait, modellezi az eredményeket, és segít eldönteni, hogy a következő évben hol és hogyan érdemes beavatkozni.
Timár Gábor zárásként elmondta: a feladat léptéke a 19. századi nagy folyószabályozásokéhoz mérhető, ám most a korábbi vízelvezetéssel ellentétben a víz megtartását kell elsajátítani.