Több elmélet is kering a fenti ellentmondásra. A legnépszerűbb szerint az ősi farkasok saját magukat háziasították azzal, hogy az emberek által meghagyott állati maradványokon és emberi ürüléken lakmároztak, így természetes módon kiválogatódtak közülük azok az egyedek, amelyek a legjobban tolerálták az emberek közelségét. Egy másik teória szerint az ember azért szelídített farkasokat, hogy segítsenek neki a vadászatban – olvasható a Qubiten.
Egy finn vezetésű kutatócsoport szerint azonban mindkét elmélet problematikus. A vadászpartner-elméletet cáfolja, hogy még szelíd farkasok sem vadásznak kooperatívan az emberrel. A szemétevés-elméletet pedig azért vetik el a kutatók, mert szerintük a folyamatosan vándorló vadászó-gyűjtögető hordák körül nem halmozódott fel annyi hulladék, ami miatt megérte volna a farkasoknak követni az embereket.
Miért társult akkor az ősi farkas az emberhez?
Az év nagy részében jéggel, hótakaróval borított területen az emberek főleg vadászatból tartották fenn magukat. Az ember azonban nem ragadozó, hanem mindenevő, ősei növényeket és rovarokat fogyasztottak.
A farkas ezzel szemben tipikus ragadozó, hónapokig kiválóan megél húson. Az új elmélet szerint a fagyos, hosszú teleken lesoványodott, zsírtalan állatokat zsákmányoló ősi embernek
rengeteg húsfeleslege volt, amit szívesen megosztott a táboraiba szórakozásból, kedvencként befogadott farkasokkal.
A mai kutyák az amilázt kódoló gén módosulása révén alkalmazkodtak a szénhidrátfogyasztáshoz. A farkasok és néhány ősi, genetikailag a farkashoz közel álló kutyafajta azonban nem, ami alátámasztja azt az elméletet, hogy az ősi kutyák nem hulladékot, hanem színhúst ettek, amit az ősi emberek szándékosan osztottak meg velük.