Nyitókép: Anonymous

Tisztelgés a Császár előtt – Franz Beckenbauer halálára

Infostart
2024. január 9. 08:01
ÚJABB CIKKÜNK A TÉMÁBAN
Játékosként mindhárom világbajnokságán érmet nyert, 1966-ban ezüstöt, 1970-ben bronzot, 1974-ben aranyat. Az első európai, aki játékosként, s aztán szövetségi kapitányként is világbajnok lett. A futballtörténelem vitathatatlan klasszikusa, azon kevesek egyike, akik egy új posztot kreáltak a játékukkal. Franz Beckenbauer, a világfutball első és legtökéletesebb liberója vasárnap délután, életének 79. évében elhunyt.

A történet 1954. július 4-én, vasárnap kezdődött. A nyolcéves Franz egy apró csínytevése miatt szobafogságra ítéltetett, így nem hallgathatta barátaival a berni vébédöntő rádióközvetítését. A felettébb szigorú apa azért rótta ki a büntetést, mert a fia focizás közben – már sokadszor – szétrúgta a cipőjét. Pedig a 49 éves postahivatalnok ezerszer is a két fia, Walter és Franz lelkére kötötte: nincs pénze arra, hogy minden héten új cipőt vásároljon.

A megbüntetett azért nem maradt le teljesen a nagy eseményről: a bérház összes lakásában nyitott ablaknál bömbölt a rádió, mindenki a meccset közvetítő Herbert Zimmermannt hallgatta. Az eredményhirdetés után, a német himnuszt hallgatva fogadta meg, hogy ő is híres futballista lesz.

A bátyja, Walter már igazolt játékosa volt a München külvárosában, Giesingben székelő SC 1906 csapatának. Követte őt később Franz is. Bár a papa határozottan ellenezte a szerinte haszontalan időtöltést, a fiúk édesanyja fontos észérvvel győzte meg férjét: ha Franz egyesületben játszik, majd az ott kapott futballcsukát, és nem a saját utcai cipőjét rúgja szét.

Az SC 1906 egyébként a München 1860 számtalan nevelőegyesületének egyike volt. A „tizennyolc-hatvanasok” egylete abban az időben jóval népszerűbbnek mondhatta magát a Bayern Münchennél. Franz mégis ez utóbbit választotta, méghozzá egy pofon miatt. A kis giesingi csapat ugyanis anyagi okok miatt feloszlott, és utolsó mérkőzését pont az 1860 ellen játszotta. Egy drabális, nála jóval idősebb és erősebb fiú őrizte Franzot, aki egyszer hirtelen arcul csapta a róla gólt rúgó ifjú Beckenbauert. Ezután természetesen szó sem lehetett arról, hogy Franz hozzájuk igazoljon.

A majdani futballcsillag a tanulás helyett inkább a pénzkeresést választotta: apja a nyolc általános után beszervezte egy biztosítótársasághoz. A havi 90, majd 120 márkás fizetésért neki kellett a hatosra vagy hetesre végződő akták ügyeit intézni. 1964-ben kapott profi szerződést a Bayern Münchenben. Az első bajnokija – még a második vonalat jelentő területi bajnokságban – kiválóan sikerült: 1964. július 6-án a Bayern 4:0 -ra verte a St. Paulit. Az újonc balszélsőként (!) gólt is lőtt.

1965 nyarán sikerült a feljutás – már Gerd Müller játszott a csatársor közepén –, a bajnokikon 147 gólt rúgott a fiatal, tehetséges gárda. Ám nem volt az élet ettől még felhőtlenül boldog: az új edzőre, Csajkovszkira valósággal úgy kellett ráerőltetni Beckenbauert. A tréner, persze, erre másként emlékezik. Maga a játékos mindkét fél érdemeit elismeri, hozzátéve: mindig is csodálta Csajkovszkit, hiszen tudta róla, hogy sokszoros jugoszláv válogatott, aki még a világválogatottban is játszott annak idején. A „Tschik”(Csik) becenévre hallgató edző nem bánt kesztyűs kézzel Franzcal, pedig 14 góllal vette ki a részét a feljutásból. Különleges erőfejlesztő gyakorlatokat írt elő számára, mert szerinte a 181 cm magas, 66 kilós játékostól egyáltalán nem ijedtek meg az ellenfelek.

Abban az időben teljesen újszerű dolognak számított, hogy egy labdarúgó súlyzózik, rugós szerkezetekkel végezzen erőfejlesztő gyakorlatokat. Beckenbauer levezetésként mindennap ötven fekvőtámasszal zárta a napot, ám nem morgolódott, mert hamar megértette: mindez az ő érdekében történik, az ő fejlődését szolgálja. Főleg, amikor az őt állandóan etető Csajkovszki rászólt Gerd Müllerre: „Maga ne egyen! Maga nem Beckenbauer!”

Az első Bundesliga-szezonjában az év játékosa lett. Az ítészek szerint elsősorban azért, mert oroszlánrészt vállalt a Bayern 1966-os kupagyőzelméből. A döntőt a frankfurti stadionban a duisburgi Meidricher SV ellen játszották. A Bayern 4:2-re győzött, ekkortól kapott lábra az eleganciájáról, könnyedségéről szóló legenda: olyan frissen tért vissza az öltözőbe, mintha csak egy vasárnap délutáni sétát tett volna. A mérések, persze, homlokegyenest mást mutattak: három kilót fogyott a döntő alatt.

Franz Beckenbauer életébe akkoriban egy másik, viszonylag új fejezet írt az élet, a Nationalelfről. Helmut Schön – akiért akkoriban még nem rajongtak annyira a nyugatnémet szurkolók, mint később – 1965-ben hívta meg először a válogatotthoz. Az angliai vébére való kijutás volt a tét: győzni kellett a sorsdöntőnek mondható, stockholmi selejtezőn. Sikerült: a németek 2:1–re nyertek a svédek ellen, így Franz is készülhetett a többiekkel a nagy randevúra.

A nyugatnémet válogatott az 1954-es győzelem óta állandóan a világ futballelitjébe sorolhatta magát, ezért aztán a svédországi negyedik hely, s még inkább a chilei leszereplés szinte kudarcként élt az emlékekben. 1966-ban azonban újra nagyszerű gárda alakult, amely az olaszországi légiósokon kívül a Bundesliga sztárcsapatainak, a Borussia Dortmundnak, az 1. FC Kölnnek és a Hamburger SV-nek a játékosaira épült. A Bayern Münchent mindössze ketten képviselték: Franz Beckenbauer és a cserekapus, Sepp Maier.

Úgy jutottak a döntőbe a németek, hogy közben nem Schön csapata „játszotta” a slágert. A világ előbb a brazilok kudarcáról, s a magyarok sikerétől volt hangos, majd ünnepelte az olaszokat búcsúztató észak-koreaiakat, s az Eusébio vezette portugálokat. Miközben a Nationalelf – a negyedddöntőben 4:0-ra verve Uruguayt, majd az elődöntőben, főleg Beckenbauer remek lövésének köszönhetően 2:1-re legyőzve a szovjeteket – a fináléba „surrant”. A csapat fő ereje a középpályássorban volt. A Haller, Beckenbauer, Overath trió legalább olyan erős volt, mint a nyolc esztendővel későbbi világbajnokok hármasa.

A döntőt végül az angolok nyerték – hosszabbítás után, óriási csatában, egy máig vitatott gól segítségével. A német válogatott legjobbjának tartott Beckenbauer még kiskorú volt a World Cup idején. Nagykorúvá válását meglehetősen sajátságosan ünnepelte: 21. születésnapján feleségül vette barátnőjét, Brigittét. Az eseményről minden jelentősebb lap fontosnak tartotta beszámolni.

Amikor Csajkovszki csapata megnyerte a kupát, az 1860 pedig a bajnokságot, nemcsak München, hanem egész Bajorország is ünnepelt. Csajkovszki ennek ellenére morgolódott: a csapat kasszája üres, pedig játékosokat kellene vásárolni, mert a fiatalok nem bírják majd a nemzetközi kupaszerepléssel járó kettős terhelést. A klub szereplése őt igazolta: a Bayern az 1966–67-es szezonban a hatodik helyre esett vissza, s az első vereségeket azonnal követték az első bírálatok is. „Mentőövnek” szerencsére ott voltak a kupák. A hazai és a KEK, amelyekben a Bayern nem talált legyőzőre.

1969 újabb sikerévet jelentett a még mindig csak 24 éves játékos számára. Akkoriban már megkapta a „Császár” titulust, s a lapok szinte állandó témája lett a polémia: a középpályán, netán a védelemben képes-e Beckenbauer a legjobb teljesítményre.

1969-ben a bajnokságot és a kupát is megnyerte a Bayern, s effajta duplázásra korábban csak 1937-ben volt példa a német futball történetében. Abban a szezonban Csajkovszki helyett már honfitársa, Branko Zebec dirigálta a csapatot, melyben feltűnt már Schwarzenbeck is. A Bayernnak azonban hasonló kvalitású vetélytársa akadt: a Borussia Mönchengladbach. E két klub rivalizálása jellemezte a Bundesligát 1968-tól egy évtizeden át. Az 1969–70–es szezont például a Gladbach nyerte, a Bayern ellenben elküldte Zebecet. A jugoszláv utóda Udo Lattek, Schön addigi segítője lett. Tulajdonképpen az ő érkezésével indult el igazán a Bayern, hogy meghódítsa Európát.

Közben Franz Beckenbauer részt vett élete második világbajnokságán, Mexikóban. A németek, bár tudták, hogy csapatukra hihetetlen megpróbáltatások várnak a pokoli hőségben, legalább az elődöntőbe jutásban reménykedtek. Schön csapata viszonylag könnyű csoportba került, a bolgárokat, a peruiakat és a marokkóiakat előzve jutott a legjobb nyolc közé. Ott drámai csatában, kétgólos hátrányból fordítva kiejtette a címvédő angolokat. A fináléba jutásért Mexikóvárosban az olaszokkal meccselt. S újra a pokolból küzdötte fel magát. Karl-Heinz Schnellinger az utolsó pillanatban kiegyenlítve visszahozta a folytatás reményét. A kétszer tizenöt perces hosszabbítás azóta a futballtörténelem része. A németek még két, az olaszok ellenben három gólt szereztek, s így a Squadra Azzurra játszhatott a brazilokkal. Ám ki tudja, mi történt volna, ha Beckenbauer nem töri el a kulcscsontját a mérkőzés legforróbb pillanataiban?

Két évvel később, az Európa-bajnokság négyes döntőjében (melybe a magyar, a szovjet és a házigazda belga válogatott táraságában jutott a Nationalelf) a németek számítottak a toronymagas esélyesnek. Beckenbauer hatvankettedszer volt tagja a válogatottnak, amikor 1972. június 18-án társaival együtt kifutott a brüsszeli Heysel-stadion gyepére, hogy a szovjetekkel megmérkőzzenek az Európa-bajnoki címért. Schön csapata biztosan nyerte meg a kontinensbajnokságot. Az ítészek között később legfeljebb csak abban alakult ki némi vita, hogy ez az 1972-es gárda (az élete legjobb formájában futballozó Günter Netzerrel) valóban erősebb volt-e a két évvel későbbi világbajnok alakulatnál. Mindenesetre az aranylabda-szavazáson ez évben született az első „tiszta nemzeti dobogó”: Kaiser Franz két szavazattal előzte meg Gerd Müllert és a Günter Netzert.

Másfél évvel később, a hazai rendezésű világbajnokságon már minden nyugatnémet győzelmet várt a válogatottól. Schön csapata mellett a hollandok jutottak az 1974-es torna döntőjébe. Azt pletykálták, hogy egyáltalán nem volt idilli a hangulat a nyugatnémet táborban. Megoldatlan maradt az Overath-Netzer kérdés, s a játékosok nem tudtak megegyezni a vezetőkkel a prémiumokban sem. Franz Beckenbauernak, a csapatkapitánynak kulcsszerep jutott ebben a nehéz periódusban. Később sokszor csillogtatott diplomáciai érzékével, nemcsak a pályán, az öltözőben is a csapat „legértékesebb” tagjává lépett elő. Nagy része volt végül abban, hogy a Nationalelf látványos botrányok nélkül, világbajnokként zárta a tornát.

A német válogatott zengzetes sikerei mellett a Bayern München is a csúcsok meghódítására tört. Udo Lattek (1970-től öt éven át tartott első müncheni korszaka) zsinórban három bajnoki címet nyert a gárdával, amely 1974-ben még az ő irányításával nyerte el történetében először a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. A brüsszeli döntőben az Atlético Madrid a 114. percben (!) szerezte meg a találkozó első gólját, majd Schwarzenbeck, Beckenbauer első számú szárnysegédje az utolsó pillanatban legalább kiegyenlített. A megismételt mérkőzésen, két nappal később, már nem ismert kegyelmet a Bayern (4-0). Latteket 1975 januárjában Dettmar Cramer váltotta, s bár otthon a Gladbach nagy évei következtek, a BEK-ben továbbra is a Bayern aratott.

1975 májusában a Leeds United, egy évvel később a St.-Étienne ellen szerezte meg a gárda a trófeát. Érdemes az angolok elleni győztesek névsorát felidézni, hiszen ez a tizenegy számított a korszak meghatározójának: Maier – Andersson, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Dürnberger – Roth, Zobel – Torstensson, U. Hoeness, Müller, Kappelmann. (Egy esztendővel korábban játszott még az aztán a Realhoz szerződő Paul Breitner, 1976-ban pedig már Kalle Rummenigge is beszállhatott a döntőre.)

Beckenbauer legjobb éve – a három BEK-győztes esztendő közül – nem is az 1974-es, hanem az 1976-os volt!

A klubsikerek (melyek kiegészültek még a Világkupa elnyerésével is!) mellett a válogatott csak tizenegyesekkel vérzett el a csehszlovákok ellen, az Európa-bajnokság döntőjében. 1976 decemberében a France Football az akkor 31 éves Császárt választotta ismételten Európa legjobb játékosának. Kevesen gondolták, hogy Franz európai karrierjének utolsó nagy állomását ünnepli éppen...

1977 februárjában játszott utoljára (103-szor) a nyugatnémet válogatottban, majd az Egyesült Államokba, a New York-i Cosmoshoz szerződött. Amikor Pelé és Beckenbauer együtt játszottak a Cosmosban, nem volt ritka a telt házat jelentő 78 000 néző sem. Igaz, a Cosmos amolyan klubcsapattá formált világválogatottnak számított. A Császárral soraiban 1977-ben, 1978-ban és 1980-ban is bajnokságot nyert. Beckenbauert az 1977-es év legjobb játékosává választották, fényképe mindennapos lett a sportüzletek kirakataiban is. Aránylag jól beszélt angolul, mulatságos nyelvbotlásai pedig csak a népszerűségét fokozták.

Három esztendőt töltött a Cosmosban, aztán a Hamburger SV szerződtette. Óriási csinnadratta közepette tért vissza, s hasonlóan zajos sikereket ért el. A HSV színeiben az első szezonban a második, a következőben az első helyen végzett a Bundesligában. Az aktív játéktól hazájában 1982 májusában búcsúzott, egy HSV–Karlsruhe mérkőzésen. A 37. éve felé közeledő sztár ezen a mérkőzésen még mindig remekül játszott. Közel egyéves kihagyás után, 1983 májusában – szűk fél évre – visszatért még a Cosmoshoz, de csak azért, hogy Amerikában is lezárja karrierjét. Az akkor már halódó NASL-t különben sem menthette meg. Különben is: „otthon” sokkal nagyobb feladat várta.

1984. július 13-án – Jupp Derwall utódaként – ő lett a nyugatnémet válogatott csapatfőnöke. Mindenfajta edzői előképzettség, gyakorlati tapasztalat nélkül látott munkához. Ameddig ő állt a válogatott élén, a Nationalelf világbajnoki ezüstérmet nyert Mexikóban, a legjobb négy közé jutott az 1988-as, hazai Európa-bajnokságon (a Császár, persze, ezt kudarcként élte meg...), s világbajnoki címet szerzett Olaszországban.

Beckenbauernek sikerült az, ami korábban csak Mario Jorge Zagallónak: játékosként és szövetségi kapitányként is világbajnoknak mondhatta magát. A Mondiale után átadta helyét addigi segítőjének, Berti Vogtsnak, s úgy tervezte, soha többet nem lesz edző. A világbajnokok mesterének nem vezethet már fölfelé az út.. Aztán csak elvállalt Marseille-ben egy szaktancsadói állást, tévékommentátorként is szorgoskodott, majd – Karl-Heinz Rummenigge társaságában – a Bayern München alelnöke lett. Ám a klub bajban volt. A Bayern hosszabb válság után kezdett éledezni. Erich Ribbeck azonban nem tudta a csúcsra visszavezetni a „bőrnadrágosokat”.

„Csak a Császár segíthet!” – hangoztatták mindenfelé Münchenben.

Beckenbauer vállalta a kihívást, s 1994 első napjaiban átvette az edzések irányítását. A Bayern megtáltosodott, s megnyerte a Bundesligát! A Császár megtette a dolgát, aztán új kihívás után nézett. A klub elnöke lett. De 1996 tavaszán megint leült az edzői padra, amikor szükség volt rá. Az UEFA-kupa elnyerésével újabb arannyal egészítette ki a kollekcióját.

Döntő érdeme volt abban, hogy Németország megkapja a 2006-os világbajnokság rendezési jogát. Később korrupciógyanús ügyek árnyékot vetettek a nevére, ezért, családi tragédiája és egészségügyi problémái miatt szinte teljesen visszavonult a nyilvánosságtól. Visszavonultan élt Salzburgban, súlyos betegségei miatt kerülte a nyilvánosságot. Már három éve az 1990-es világbajnokság megnyerésének harmincadik évfordulóján sem tudott egykori játékosaival ünnepelni. Vasárnap délután Salzburgban családi körben érte a halál, csendben elaludt.

A német labdarúgás történetének legnagyobb egyénisége itt hagyta a földi világot.

gyász német labdarúgás franz beckenbauer


KAPCSOLÓDÓ CIKK: