Bizony történt! A Juventus megszerzett vagy visszavitt hat klasszist, mégis a legfontosabb az edző személyének a változása. Massimiliano Allegri, aki mind az öt bajnoki idényét megnyerve a Juvénél klub-, de egyben olasz csúcsot írt ezzel, távozott, s a helyére Maurizio Sarri került.
Az immár hatvanéves tréner kinevezése minimum meglepő volt. Évek óta az olasz futball egyik legnagyobb teoretikusának tartják, aki soha nem volt ugyan élvonalbeli futballista, bankalkalmazottként dolgozott, mígnem negyvenöt évesen bemutatkozott egy B-ligás csapat, az Arezzo kispadján. Nem nagy sikerrel. Így aztán a következő a Grossetónál töltött három, megint csak nem túl sikeres három hónap kivételével (11 meccsből 2 győzelem) csupán 2012 nyarán, 53 évesen tért vissza a Serie B-be.
Az Empolinál aztán életének új szakasza kezdődött. A második évében feljutott a csapattal az A-osztályba, 2014 nyarától élvonalbeli edzőnek mondhatta magát. Ötvenöt évesen. (Vajon a magyar klubvezetők mindegyike meghagyta volna hasonló helyzetben a kezében a csapatot?)
Sarri pedig egyetlen, s egyébként kitüntetésekkel zárt az A-ligában töltött idénye után, 2015 nyarán olyan hívást kapott, amelyre nem mondhatott nemet. Nápolyi születésű, s ha már nem is ott nőtt fel, szerette a várost és a csapatot.
Rafa Benítezt váltotta, három szezonra. Sorozatban második, harmadik, majd újra második lett, a Napolival, csak a Juvéval nem bírt. (2017-ben az AS Roma került még a csapata elé.) De 2016-ban megkapta már az „Aranykispadot”, az olasz A-éliga legjobb edzőjének járó díjat, értékelve, hogy a hagyományosan a védekezésre fókuszáló olasz futballba új színt vitt a támadásra alapozó filozófiájával, amelybe kulcsszerepet kap a négyes védőfal elől induló, visszavont játékszervező, akit a Napoliban és a Chelsea-ben Jorginhóban talált meg.
Sarriball
Stílusát a L’Équipe függőleges tiki-takának, az olaszok egyszerűen Sarrismónak, esetenként, s ezt az angolok is átvették, Sarriballnak nevezték, ennek lényege a a gyors, rövidpasszos, látványos, támadásorientált játék.
Ezt próbálta a Chelsea-nél is. A Napolit meg nem sértve: az első olyan klubjában, amely a legszűkebb európai elitbe tartozik. Akadtak gondjai, hívei féltették, hogyan fogja elfogadtatni magát a sztárjaival (emlékezetes eset volt, amikor kapusa, Kepa az edzői utasítás ellenére nem volt hajlandó lemenni a pályáról, helyt adva cseréjének), pedig nyelvi gondjai nem voltak, banktisztviselőként Németországban, Luxemburgban, sőt Londonban is dolgozott, nem a yes-okay-thanks-hotel-taxi-football-goal szókészlettel érkezett a Stamford Bridge-re.
Nem volt könnyű a feladata: olasz elődei sikereket értek el a Chelsea-vel első szezonjukban. Köztük az a kettő, aki most a legnagyobb riválisa lesz: Antonio Conte az Internél és Carlo Ancelotti a Napolinál. Sarri fura szezont zárt: harmadik lett a bajnokságban, döntőt játszott a Ligakupában és megnyerte az Európa-ligát, miközben már karácsony óta mindenki biztos volt abban, hogy legkésőbb egy év után távozik a Chelsea-től.
Így lett, de a Juventus vezetőinek tetszett a láncdohányos edző angliai munkája (is). Bizonyítva látták, hogy Sarri elbír majd az olasz futball legdrágább keretével, amelynek első számú célja a Bajnokok Ligája megnyerése. Például Cristiano Ronaldóval, Giorgio Chiellinivel, Blaise Matuidivel és a többiekkel.
A nagy kérdés: mennyiben és miben lesz más Sarri Juventusa Allegri Juventusánál? Emmet Gates, a tehetséges futballszakíró (akinek Linkedin oldalán meglepődve láttam, hogy 2016 elején két hónapig tanított a győri Pálffy Miklós Szakképző Iskolában) a Football-Italia honlapon érdekes gondolatot felvetve feszegette, hogy a Juventus az elmúlt évtizedekbeli sikereinek egyik záloga a korábbi legendás játékos, a legnagyobb sikerek idején ügyvezetőként dolgozó Giampiero Boniperti bölcsessége volt, amely éppen olyan nagyszerű, mint a nem kevésbé legendás liverpooli mester, Bill Shankly filozófiája („A futball nem élet-halál kérdése. Sokkal több annál). Boniperti azt mondta, hogy a futballnak nem a lényege a győzelem. Egyszerűen az egyetlen, ami számít.
S a Juvénél ezt évtizedeken át nagyon is szem előtt tartották. Fantasztikus játékosai voltak, de a cél mindig szentesítette az eszközt, soha nem volt követelmény a szép játék, csak a győzelem, a siker.
Szépen játszani
Sarri ellenben szépen is akar játszani. Neki ez a filozófiája. Egy talán nem is túl merész „történelmi” párhuzammal ő az olasz futball és egyben a jelen Telê Santanája. Santana, aki, persze sokat nyert is klubjaival, a kilencvenes évek elején a São Paulo FC-vel minden létező címet megnyert, mégis csak azzal maradt meg a legtöbb futballszurkoló emlékeiben, hogy ő dirigálta a világ legszebben játszó, semit nem nyerő válogatottját, az 1982-es brazilt.
Az utolsó csapatot, amelyik igazán a jogo bonitót, a szép játékot mutatta, s amelynek lábát nem kötötte gúzsba az eredménycentrikusság.
Sarrinak hasonlót nem bocsátanának meg a Juvénél, ez biztos. Mint ahogyan a papírforma szerint fog is nyerni a hazai fronton. De mi lesz a BL-ben?
Sarri filozófiája elegyíthető a Juventuséval? Vagy melyik lesz erősebb? Ez lesz majd a 2019–2020-as idény nagy kérdése Torinóban.
(Maurizio Sarri a mai és a következő, a Napoli elleni bajnokit, tüdőgyuladása miatt nem meccselheti a kispadról. A héten kint volt a csapattal a Continasa edzőközpontban, de egy különszobából, s csak televízión át nézte a felkészülést és telefonon tartotta a kapcsolatot segítőivel.)