Ön vehette át a Páger Antal-színészdíjat, a makói önkormányzat elismerését a Páger Antal szellemi örökségének a továbbviteléért adják annak, aki erre méltó. Milyen örökségről van szó, és hogyan lehet hű ehhez egy színművész napjainkban?
Én a színészetére gondolok kizárólag. Nekem nagy megtiszteltetés volt ez a díj, és fogalmam sincs, hogy ez a szellemi örökség milyen fogalmat takar. Én Páger Antalt mint színészt, színművészt fantasztikus nagyra tartom. Azt szoktam mindig mesélni, amikor szóba kerül ez, hogy döbbenten nézem a két háború közti filmjeiben, amikor a színészek nagy része még picit ilyen énekelt, Páger úgy szólalt meg, ahogy ma kell játszani, bizonyos filmekben teljesen leugrik a környezetről. Elképesztően tehetséges fickó volt. Én ezt tartom magam részéről a szellemi örökségének.
Maga az elismerés egy motivációs forrás lehet, vagy csak egy szépen csillogó tárgy a vitrinben?
Egy színész számára ez egy elismerés a társadalom részéről. Ezt ráadásul egy civil kuratórium adja, három színész, Szalma Tamás, Hegedűs D. Géza, Kútvölgyi Erzsébet, Réz András filmkritikus és a Páger unokák vannak a kuratóriumban. Megtisztelő dolog. Az embernek megsimogatja a szívét egy picit mindig egy ilyen elismerés. Vannak állami jellegű elismerések, vannak civil jellegű elismerések és vannak fővárosi jellegű elismerések, mindenből volt szerencsém begyűjteni egy-egy díjat már. Én a civil kezdeményezéseket mindig komoly dolognak tartom, mert igazából semmi más nem lehet ebben a dologban mérvadó, mint a szakmaiság, és az, amit az ember az életével kifejtett színészként, és ezért én ezt nagyra tartom.
Mondhatjuk azt, hogy az első igazi nagy visszacsatolást, hogy jó helyen van, jó pályát választott a Szentivánéji álom című előadás hozta meg?
Igen. A szakmai elismerést mindenképpen. Én 1985-től az Arvisura Színházi Társaság tagja voltam, az akkori Budapest és az akkori Magyarország egyik legjelentősebb független, alternatív, vagy úgy tetszik, amatőr társulata volt, de nagyon komolyan véve a munkát. Mi olyan sikerdarabokat csináltunk, mint a Mester és Margarita, Piszkos Fred, a kapitány. Rengeteget utaztunk külföldre, és én imádtam ott lenni, de kétségtelen, hogy a nézők nagyon szerettek minket, mentek, futottak az előadásaink, telt házzal játszottunk, de a szakmai elismerés, főleg az egyéni színészi elismerés nem nagyon jött. És akkor belekerültem 1995-ben egy olyan Szentivánéjibe, amit Csányi János álmodott meg, és Udvaros Dorottya, Kulka János, tehát profi színészek voltak ebben jelen, és Murányi Tünde, Vasvári Emese csodálatos fiatal színészek. Itt sodort össze az élet Mucsi Zolival, és ezt nekünk nagyon erősen sikerült megtermékenyíteni, úgyhogy több díjat is nyertünk vele, én konkrétan két színészdíjat is kaptam erre.
Az előadásról korábban Mucsi Zoltán úgy fogalmazott: „Itt ragadtunk össze Pepével, a Mesteremberekben is nagyon jól improvizáltunk, és azóta is úgy tűnik, jól működünk együtt. Sok mindent hasonlóan látunk, dolgos fiúk vagyunk.” Miben is hasonlítanak Mucsi Zoltánnal?
Nem tudom, hogy fogalmazzam ezt meg. Mi nagyon különböző emberek vagyunk egyébként Zolival. Mind a kettőnknek van egy magához való sajátos humora, és mind a kettőnknek megvan a magához való esze is, de habitusban nagyon-nagyon különbözők vagyunk. Valahogy, mint a jin és a jang, tényleg egymásba csavarodva egy csodálatos gömböt adtunk ki ebben az előadásban, és elképesztő erővel végiggurultunk ezen a Shakespeare-történeten, megtermékenyítettük egymás improvizációit. Tulajdonképpen egyrészt nagyon hasonlóan látjuk azt, hogy a próbára időben kell érkezni. Nem vagyunk késősök. Ha most nekünk van egy megbeszélésünk 10 órára, az biztos, hogy a Zolival mi ketten 10 előtt 10 perccel ott vagyunk. Egyszerűen így neveltek minket. Öt Szolnokon, engem az Arvisurában, mindegyikünket más miatt, de nem késünk. Komolyan vesszük a melót, szeretjük csinálni, de úgy vesszük komolyan a melót, hogy közben hülyéskedünk. Nehéz ezt jól elmagyarázni. Talán azt mondanám, hogy vannak ügyek az ember életében, maga a színház önmagában egy ügy, ami azt jelenti, hogy az ember nem meri, csak halkan súgni, de annyira szeretjük, hogy tulajdonképpen ingyen is csinálnánk mind a ketten, csak ezt nem szabad hangosan mondani, mert akkor onnantól kezdve ingyen fogják kérni. Nem a pénzről szól egyikünknek sem az élete. Persze mindenki pénzből él, jó dolog jól élni és jó dolog pénzt keresni, de alapvetően vannak olyan ügyek, színházi előadások, és időnként filmek is akár fiatalokkal, amit nem a pénz miatt vállalunk, hanem egyszerűen azért, mert tetszik. És aztán az ember valami másból, amit nem ügynek, hanem pénzbevételi forrásnak vesz, elvállal egy-egy reklámot, ilyesmit, és azzal fenntartja a tűrhető életszínvonalát. Valami ilyen filozófia mentén hasonlóan gondolkodunk Zolival.
Este 11 órakor is voltak a Szentivánéji álom előadások, és a nézők közül sokan ott maradtak a színházban, és az első metróval mentek csak haza.
Igen, az csodálatos érzés volt. Akkor Székely Gábor volt az Újszínház igazgatója, Ács János, a főrendező, ők befogadták ezt az előadást, és este 11-től 3-ig játszottuk le a darabot, 4 órás volt szünettel. Mire leszedtük a hintákról a nézőket, mert 300 hintán ültek a nézők, elképesztő feelingje volt egyébként. akkor a büfés még nyitva volt. Mi kimentünk, Kulka Jancsi minden este vett egy üveg pezsgőt, amivel megvendégelt minket mint kollegákat. Mi ott elkezdtünk iszogatni, dumálni, és azon vettük észre magunkat, hogy 30-40 ember időnként ott volt velünk, és az első metróig, ami 4.40-kor indult az Andrássy útról, az Opera elől, ott maradtak velünk, és mi is azzal mentünk haza. Ezt nem tudom, hogy ma már ezt el tudnám-e képzelni, de vannak nagy sikertörténetek. Ez az én életemben egy gigantikus sikertörténet volt, az biztos.
A Szentivánéji álom sok elismerést, sőt, színművész oklevelet is hozott önnek.
Ezzel a darabbal megnyertem a színikritikusok díját mint legjobb epizódszereplő, a Fővárosi Önkormányzat legjobb férfi alakítás díját, és mindenki azt mondta, hogy most hívd fel a Magyar Színészkamarát – Jordán Tamás volt az elnök – kijön a bizottság, és megkapod a színművész minősítést. És fölhívtam Tamást, azt mondta, hogy figyelj ide, Pepe, nem fogunk most kimenni hozzád, mert öten vagyunk a bizottságban, és négyen láttuk a Szentivánéjt. Mindenki odavolt tőle, úgyhogy én látatlanban azt mondom, hogy te megkapod az oklevelet. Gyere be, légy szíves, és még azt is mondom neked, hogy mivel nem megy ki a bizottság, ezért az illetéket elengedjük neked, csak az oklevél árát kifizeted és megkapod. Csodálatos érzés volt. Kimentem, meggratuláltak, odaadták az oklevelemet, és azóta színművész lett belőlem. Ennyi volt.
Jancsó Miklóssal kötött szakmai kapcsolatuk, majd barátságuk is erre az időszakra tehető?
Igen, a Miki bácsi készült, Nekem lámpást adott kezemben az Úr Pesten címmel egy filmet forgatni, amiben Szent Péter lejön Budapestre és megnézi a rendszerváltás utáni várost. Szent Péter szerepére először Marcello Mastroiannival, aztán Vittorio Gasmannal tárgyalt. Ő személyesen ismerte ezeket a gigasztárokat. Megnézett minket, mert a producer lányai látták ezt az előadást, és azt mondták az édesapjuknak meg a Miki bácsinak, hogy gyertek el, nézzétek meg, mert ez a két csávó nagyon hülye. És ezek voltunk mi Zolival. Eljöttek, megnézték, és egy pár nap múlva csöngött a telefon, hogy Jancsó Miklós szeretne velünk beszélgetni. Azt szoktuk mondani Zolival, hogy igazából a Lámpás, az első közös Jancsó-filmünknek a két főszerepét a Marcello Mastroiannitól meg a Vittorio Gassmantól örököltük, csak mi olcsóbbak voltunk.
Ez kicsit olyan, mintha előre meg lett volna írva valahol?
Nem, nem hiszek ebben. Nem volt megírva semmi. Jó időben, jó helyen kellett lenni, dolgozni kellett rengeteget, mind a ketten belefektettük ezt a munkát Zolival, végigjártuk a szamárlétrát, ő segédszínészként kezdett Szolnokon, eleinte a postánál meg a MÁV-nál dolgozott. Ahogy ő mondta, rendbe rakta a postát és a MÁV-ot, és utána ment a színházat is rendbe rakni. Én pedig itt az Arvisurában jártam végig a 12 éves iskolát, és tanultam rengeteget, gondolkodásmódot, alázatot, megértettem a színház szakralitását. És amikor már ez valamilyen szinten összeállt, akkor egyszerűen, mint a szemetet, összefújt minket a szél, a Szentivánéjibe a sors. Persze ketten ajánlottak minket, Tóth Jocóka meg Szabó Győző barátaink, akikkel máshol dolgoztunk már, és azt mondták, hogy hívjuk el a Kapát meg a Pepét, mert valakik kiszálltak ebből a produkcióból. Mi elmentünk, nekünk ez bejött, beütött, és elkezdtünk próbálni, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy Udvaros Dorottya meg Kulka Jancsi, miközben várják a jelenetüket a színfalak mögül, vagy a hinták mögül leskelődnek, és nézik, hogy mi mit hülyéskedünk folyamatosan, és röhögnek rajta. Ezek jó jelek. Ezt a szakma is észrevette, ezzel megnyertük az akkori színházi fesztivált, a gödöllői stúdiófesztivált, külföldi meghívásokat kaptunk Moszkvába, Szarajevóba, és egy kultikus előadássá vált, amit hajnalokban, meg vasárnap meg szombat délutánokban játszottunk az Újszínház stúdiójában. Aztán létrejött a Bárka Színház ettől az előadástól, és annak alapító tagjai lehettünk. Csodálatos történet, rengeteg mázlifaktor is van benne.
Humoros mellett a komolyabb drámai művek is fontosak? Lehet-e kettőt egyaránt magas színvonalon művelni?
Nekem Somogyi István, az Arvisura rendezője mindig azt mondta, hogy hideg, meleg, hideg, meleg, tehát a nézőt ugyanúgy, mint a vasat, mint az acélt, mint a japán kardot, úgy kell edzeni, hogy hol a forró vízbe dugjuk bele a fejét, és akkor elkezd gőzölögni és fuldokolni, utána a jeges vízbe, ahol kapkod a levegőért. Ez a folyamatos hideg, meleg, hogy a dráma és a humor folyamatos váltogatása egy színdarabon belül, és ő is nem véletlenül Shakespeare-t, Bulgakovot, akár Rejtő Jenőt, tehát olyanokat választott, amiben mindig volt valami szakralitás, mindig volt mélység, dráma, és mindig volt humor. Mindig azt mondta, ha egy jót nevet a néző, akkor a dráma nyílvesszeje jobban szíven találja.
Mi az, ami most szakmailag motiválja?
Bejött egy nagyon érdekes történet az életembe, maga a rendezés. Először ifjúsági előadásokat hoztunk létre közösen, olyan témák körül bonyolódó előadásokat, mint a drog, a családon belüli erőszak, az iskolán belüli bántalmazás. Ezeket sulikba vittük, több mint 1000-1500 alkalommal játszottunk mindenféle előadásokat, és itt megcsapott az az érzés, hogy milyen is az, amikor egy gondolatból, egy ötletből elkezdünk beszélgetni, utánaolvasni, improvizálni, és végül hat hét alatt születik egy forgatókönyvnek nevezhető vékony kis példány, és további két-három hét alatt megszületik egy előadás. Például a Gyáva című darab, amit 559-szer játszottunk Magyarországon és szerte a magyar diaszpórában, elképesztő sikertörténet volt. Ez a semmiből létrehozni valamit élmény még a színészetnél is mámorítóbb, nagyon különleges és klassz dolog. Ha azt mondom, hogy van egy új projekt az életemben, akkor azt mondom, hogy a rendezés, és az ezzel kapcsolatos a partnerek inspirálása, és akár egy zenei barát, mint nekem a Marton Robi, aki színész, de közben zongorázik, énekel, dalokat ír, és ezzel együtt megszületik a zenei világa is egy színdarabnak. Nagyon nagy élmény, nagyon szeretem. Van nekem egy előadásom, hogy Karinthyval fejezzük be a történetet, ami Karinthyval kezdődött valaha.
Aki a barátja.
Aki a barátom, a Frici, igen. Még nem tudja, de majd fölmegyek, elmesélem neki. Karinthynak az Utazás a koponyám körül című színdarabját megcsináltuk a B32-ben Budapesten, egy befogadó színház a Bartók Béla úton, és az is egy elképesztő súlyos történet, drámai, egy betegségmemoár, amiben Karinthy agydaganatát megoperálják Svédországban, és ő ezt túléli. Az egésznek pozitív a végkicsengése, de elképesztő nehéz és nyomasztó, de az a humor, ahogy ő magáról meg erről a betegségről is beszél, és amit az ő életéből történeteket mesél – a feleségéhez, Bőhm Arankához való viszonyából adódó humoros szituációkkal letűzdeltük az előadást –, így folyamatosan a néző a hideg-meleget kapja benne, és nagyon-nagyon jól működik. Tehát még itt is igaz, még Karinthynál is.
A cikk alapjául szolgáló interjút Rozgonyi Ádám készítette.