Nemcsak Nagy-Britanniában, hanem szerte Európában meglepetést keltett, hogy a hét elején Rishi Sunak konzervatív miniszterelnök egyik korábbi elődjét, David Cameront nevezte ki külügyminiszternek. A politikus 2010 és 2016 között töltötte be a miniszterelnöki tisztséget a brit Konzervatív Párt vezetőjeként, de a brit EU-tagságról általa kiírt, 2016 júniusában tartott, az unióból történt kilépés mellett döntő brexit-népszavazás után lemondott, mert a referendum előtt azért kampányolt, hogy Nagy-Britannia maradjon az Európai Unió tagja.
Mostani visszatérése nem példa nélküli a brit politikatörténetben, a kormány hivatalos honlapja szerint 15 esetben vállalt utóbb miniszteri szerepet a korábbi kormányfő. A második világháború óta viszont csak egyszer fordult elő, hogy egy volt miniszterelnök külügyminiszterként térjen vissza a kormányba: Alec Douglas-Home, aki 1963 októberétől egy évig állt az akkori konzervatív párti kormány élén, 1970 és 1974 között Edward Heath kormányában töltötte be a külügyminiszteri tisztséget.
A 20. században még Neville Chamberlain is visszatért, miután lemondott az Egyesült Királyság miniszterelnöki tisztségérről, amit 1937 májusától 1940 májusáig töltött be. (Chamberlainnnak az 1938-as többoldalú nemzetközi müncheni egyezmény aláírásával döntő szerepe volt abban, hogy a Szudéta-vidéket Csehszlovákiától a náci Németországhoz csatolták abban a reményben, hogy ez véget vet Hitler területi követeléseinek.) A politikától azonban nem vonult vissza, Winston Churchill lett az új kormányfő, de Chamberlain tagja maradt a háborús kabinetnek, sőt távolléte idején helyettesítette is az új miniszterelnököt.
Több évtizeddel korábban korábban James Ramsay Macdonald, Arthur Balfour vagy Stanley Baldwin szintén visszatért kormányzati pozícióban, miután távozott a kabinet éléről.
A közelmúlt európai politikájában is fordult elő a mostani brit váltáshoz hasonló eset.
Például a kormányváltásairól is híres Olaszországban, ahol Lamberto Dini 1995 és 1996 között töltötte be a miniszterelnöki tisztséget, és a szakértelmét bizonyíthatta, hogy az őt követő két kormányfő, Romano Prodi és Giuliano Amato egyaránt megbízta őt a külügyek irányításával.
Korábban Franciaországban Laurent Fabius élvezett hasonlóan nagy bizalmat az utódok részéről. Fabius 1984 és 1986 között töltötte be a miniszterelnöki tisztséget, jóval később viszont Lionel Jospen kormányában gazdasági és pénzügyminiszter lett. Még később pedig két egymást követő, Jean-Marc Ayrault, majd Manuel Valls vezette kormányban egyaránt a külügyminisztérium vezetésével bízták meg.
De példaként szolgál Szlovákia is. Igor Matovic 2020 márciusától 2021 áprilisáig állt a szlovák kormány élén, majd áprilistól 2022 decemberéig a következő kormányban a pénzügyminisztériumot vezette.
Szerbia jelenlegi külügyminisztere pedig az az Ivica Dacic, aki 2012 és 2014 között az ország miniszterelnöke volt.
Kissé eltér, némileg azonban mégis idevág a jelenlegi osztrák külügyminiszter, Alexander Schallenberg esete. Az osztrák konzervatív politikus Sebastian Kurz kormányában a külügyeket irányította. A kormányfő kényszerű lemondása után 2021. október 11. és december 6. között – azaz öt nap híján két hónapig – Ausztria kancellárja lett. Ezt követően pedig átadta helyét párttársának, Karl Nehammernek, és újból elfoglalta a külügyminiszteri széket.