A véleményeket összegezve a brit gazdasági napilap úgy találta, hogy a megkérdezettek több mint harmada az inflációt azonosította a COVID melletti másik olyan kiemelt kockázatnak, ami felélheti a gazdasági növekedési kilátásokat.
„Az inflációs hatás kiharap majd a bérekből, tehát csökkentően hat a potenciális vásárlóerőre, az Európai Központi Bank pedig végül kamatemelésekre kényszerül,
amivel szintén a növekedés visszafogását érik el” – idézte az egyik ilyen véleményt (a Koppenhágai Üzleti Főiskola professzorának, Jesper Rangvidnek a diagnózisát) – a brit üzleti lap.
Többen is valószínűsítették, hogy az EKB minimum végkép fel kell majd, hogy hagyjon a tagállami kötvények vásárlásával, amire amúgy már konkrét előkészületek is történtek: az EU frankfurti központi bankja december elején már jelezte, hogy a COVID gazdasági károkozására válaszul kialakított 1,85 ezer milliárd eurós kötvényvásárlási programját jövő márciustól kivezetik majd.
Idén éves szinten 4,1 százalékra ugrott az EU-huszonhetes inflációs ráta, ami önmagában is tíz éve példátlan mértékűnek számít, ráadásul a november fogyasztói árindex már egyenesen 4,9 százalék volt. (A járványt megelőző időkben oly csekély volt az infláció, hogy még a tartós defláció veszélyét is valós kockázati tényezőként tárgyalták akkor közgazdászkörökben.)
Szakértők szerint a gyors áremelkedés különösen a leszakadó társadalmi rétegeket, valamint a még számottevő megtakarítással nem rendelkező, viszont családalapítás miatt plusz költségekre kényszerülő fiatalokat sújtja.
Az áremelkedés ténye önmagában senkit nem lepett meg.
A járványleállásokat követő újraindulás jegyében mindenütt tetemes kormányzati pénzeket pumpáltak a gazdaságokba, közösségi és nemzetállami szinteken egyaránt, amit még inkább lehetővé tett az a tény, hogy a közösségi stabilitási paktum fiskális szabályait és korlátait a járvány idejére uniós szinten – tagállami egyetértés mellett – több évre felfüggesztették (a jelenlegi tervek szerint 2022 végéig). E korlátok egyike a tagállami infláció lehetséges mértékének szabott határt, ami azonban egyelőre szintén hatályon kívül van tehát.
Az infláció ennek nyomán az év folyamán kezdett egyre jobban belendülni, ezt azonban különböző szakmai és politikai fórumokon hónapokon át átmeneti jelenségnek minősítették. A visszatérő érv mindvégig az volt, hogy a jelen infláció egyszeri és rendkívüli, úgyhogy Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke még november elején is arról beszélt, hogy az EKB belátható időn belül „nagy valószínűséggel” nem kíván kamatot emelni.
Politikusi körökben ugyanakkor már jó ideje inkább a növekvő aggodalom a jellemző: Mint a Politico egyik őszi elemzése megjegyezte:
profi politikusok jól tudják, hogy a közvetlen megélhetés rosszabbodása hamar mozgósító erejű népharagot tud kiváltani,
amit az aktuális kormányok ritkán szoktak sérülés nélkül átvészelni.
Ez a szemlélet egyébként a Bloomberg szerint újabban immár az EKB kormányzótanácsában is megjelenik, midőn úgymond kezd szakadás mutatkozni a Lagarde által is képviselt optimista megközelítés és az „aggódók” beavatkozóbb párti álláspontja között.
Ezt a Financial Times napokban készített összefoglalója is megerősítette, megemlítve, hogy a frankfurti központi bankot is láthatóan „meglepte” az eurózóna-infláció tartóssága és változatlanul növekvő tendenciája. Aminek kapcsán az EKB az idei összesített inflációs kilátást már 2,6 százalékra korrigálta, jövőre pedig 3,2 százalékot becsült – mindkét érték bőven fölötte van a szerződés szerinti 2 százalékos küszöbszintnek.
Erre mondta azt a brit lap felmérésében Katharina Utermöhl, az Europe at Allianz vezető közgazdásza, hogy ha ez így halad tovább, akkor „az Európai Központi Bank a tervezettnél brutálisabb beavatkozásra kényszerül majd, ami viszont óhatatlanul rá fog nehezedni a gazdasági folyamatokra, és végül a pénzügyi stabilitást is kikezdheti”.
EKB-körökben láthatóan továbbra is arra is építenek, hogy
a 2021-es gazdasági újranyitás nemcsak a termelői és vásárlói fogyasztás meglódulását (és ezzel az árak emelkedését) hozta el, de példátlan gazdasági pezsgést is előidézett.
Az eddigi adatok alapján Frankfurtban úgy becsülik, hogy az idei gazdasági növekedés elérheti az 5,1 százalékot, ami évtizedek óta a legmagasabb. Hasonlóképpen, a foglalkoztatási adatok is javulnak, így például az év elején közgazdasági műhelyek által még 10 százalék fülé jósolt munkanélküli ráta az euróövezetben mostanra visszaesett a járvány előtti 7,3 százalékos szintre.
A legkritikusabb tényezőnek sokan az energiaárak kitartó növekedését tartják. A Financial Times ennek kapcsán utalt arra, hogy a termelői árak emelkedése októberben 21,9 százalékos volt, ami magasabb, mint az euró kétévtizedes történetében bármikor. Ennek pedig közel kétharmada – 62,5 százaléka – az energiaárak növekedéséből fakadt a brit lap szerint.
Nicholas Bennenbroek, a Wells Fargo közgazdásza mindezek fényében is visszhangozta sokak véleményét az említett felmérésben, hogy
„az elszaladó inflációs súlyosabb kockázati tényező (a gazdasági folyamatok számára), mint a járvány”.
A COVID-19 eddigi negatív gazdasági utóhatásai „tipikusan rövidtávúak voltak”, a mostani séma azonban arra utal, hogy a gazdasági növekedést gyengítő hatások hosszú távra elhúzódhatnak – mutatott rá.