Xavier Bertrand a jelöltek közül egyedüliként már az első fordulóban nem csupán kiütötte Le Penék jelöltjét, de azonnal elég szavazatot is gyűjtött a régió elnöki tisztéhez. A kép teljességéhez tartozik, hogy a hagyományos francia jobbközépnek számító köztársasági párti Bertrand már eddig is a Hauts-de-France régió elnöke volt, de a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés nagyon készült arra, hogy minimum megszorongatja, esetleg le is győzi őt a két választási forduló végeredményeként. Ehhez képest már egy fordulóban nyert Bertrand.
Francia és nemzetközi elemzők azóta vitatkoznak azon,
vajon mindez Marine Le Pen hibás politikájának volt-e a következménye, vagy főként Bertrand politikai ügyességét dicséri
az eredmény.
A Nemzeti Tömörülés elnök asszonya a 2017-es elnökválasztás óta, amelyen Macron legyőzte őt, igyekezett „szelídíteni” pártja imázsán, és több tekintetben is „középre” próbálta húzni politikáját, hogy szavazókat hódítson el a hagyományos konzervatív táborból. Erre végül nem került sor, saját hívei közül viszont sokan inkább otthon maradtak, úgy érezvén, hogy Le Pen elárulta őket, a támadt rést pedig a hagyományos középpártok láthatóan mindenütt jól kihasználták.
Bertrand esete azért keltett az átlagosnál nagyobb feltűnést, mert huszáros győzelme egyszeriben felértékelte őt a potenciális kihívók körében, jóllehet, pártja még nem döntött, hogy kit fog hivatalos elnökjelöltként támogatni a jövő évi kampányban. Igaz, Bertrand, midőn idén márciusban bejelentette, hogy indul az elnökségért, azt is értésre adta, hogy akkor is versenyben marad, ha a köztársaságiak más mögé állnak.
A regionális választás előtt lényegében mindenki biztosra vette, hogy akárhány jelölt indul is jövőre, a kétfős második fordulót mindenképpen (újra) Macron és Le Pen párbaja dönti majd el, többnyire valószínűsítve azt is, hogy a Le Pen ellen összefogó középpártok majd ezúttal bejuttatják Emmanuel Macront az Elysée-palotába.
Tekintve azonban, hogy éppen kettőjük pártjai szerepeltek különösen gyengén az elmúlt két hétben, hirtelen megpezsdült a francia belpolitikai élet, ahol
újra elkezdtek hinni abban, hogy akár Macron, akár Le Pen – netán mindkettő? – már az első fordulóban legyőzhető lesz,
és akkor a középpártok – kényszerű „összezárásából” fakadó – „kötelező” voksolása helyett tényleges verseny alakulhat ki.
Ez az olvasat amúgy a nemzetközi reakciókban is megjelent. A brüsszeli Politico például idézte Manfred Webert, az EP néppárti frakciójának vezérét, aki egyenesen a sok EU-országban az utóbbi években veszteségeket megélt hagyományos középpártok magára találásának az ígéretes (úgymond követendő és szerinte követhető) példáját vélte felfedezni a franciaországi eredményekben.
Bertrand tehát egy csapásra komolyan vett elnökjelöltté vált. Elemzések ugyanakkor megjegyzik, hogy az
egyszeri regionális siker még nem garancia arra, hogy országos léptékben is elég támogatottságot nyerjen.
Kezdve mindjárt saját pártjánál, a köztársasági pártnál, amelynek soraiból Nicolas Sarkozy elnöksége idején, Francois Fillon kormányában vált miniszterré, előbb az egészségügyi, majd a foglalkoztatási és szociális tárcát vezetve. Itt pártbéli vetélytársaként Valérie Pécresse-t szokták emlegetni, aki maga is Fillon-kormánybeli miniszter volt (az oktatási, majd a költségvetési tárcát vezette), és jelenleg a párizsi régió tanácsának elnöke, valamint Bruno Retailleau szenátort.
A párt egyelőre nemcsak arról nem döntött, hogy kit nevez majd meg közülük hivatalos jelöltnek, de arról sem, hogy miként és mikor akarnak minderről dönteni. Abban viszont a legtöbb értékelés egyetért, hogy bárki is lesz végül a párt támogatottja, Bertrand-t nem lesz könnyű leráznia.
Személye általában kevésbé feltűnő és kevésbé ismert, egyebek között azért is, mert nem tartozik a francai politikai elit krémjéhez. Azon kivételek egyike, aki nem végezte el a nemzeti politikai elitképzőt, a l’ENA-t (École nationale d’administration – nemzeti közigazgatási iskola, innen került ki az ötödik köztársaság legtöbb elnöke), hanem
politikusi pályáját biztosítási ügynökként kezdte, és azóta is híven őrzi és ápolja a „nép közül érkezettség” imázsát a közvélekedésben.
(Magáról a híres iskoláról úgy szokott nyilatkozni, hogy ott „mindent tanítanak, csak józan észt nem”.)
A Politico szerint egyszerűsége, az a tény, hogy eddig csak vidéki polgármester, meg regionális vezető volt, kétségtelenül hátrányos helyzetbe hozza őt a párizsi választók körében, előnyére szolgál viszont a fővároson kívül. A brüsszeli portál illusztrációként megszólaltatott egy temetkezési vállalkozót, aki úgy jellemezte Bertrand helyzetét, hogy „Franciaországban kétféle világ létezik: az elité, és a többieké. Bertrand az utóbbiakhoz szól.”
Mindenesetre azt, hogy mindez politikailag meg tud térülni neki, már a 2017-es választáson megmutatta, lévén
azon kevés köztársasági párti politikus közé tartozott, aki túlélte Macronék akkori fölcsuszamlásszerű győzelmét,
és szívósan meghúzta magát a Hauts-de-France régió elnöki székében. Amit most tehát még jobban megerősített.
A számok egyelőre nem támasztják alá elnöki ambícióit, kitartóan 14-15 százalékos támogatottságot mutatnak csak az országos felmérések. Másfelől viszont a választásig még van 10 hónap, és az utolsó időszakban mindig előtérbe kerül a versenyben állók személyisége.
A tét mindenesetre Bertrand számára az lesz, hogy a jövő évi első forduló után benn tud-e maradni legalább másodikként. Főként, ha Le Pennel maradna versenyben, a végjátékban sokak szerint megnőhetnének az esélyei.
Más elemzők ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy bár a régiókban most csak 7 százalékot tudott összeszedni (szemben például a jobbközép pártok 38, vagy a szocialisták 34 százalékával),
azért Macron pártját és személyét sem szabad még leírni.
Ahogy Emile Leclerc, az Odoxa közvéleménykutató csoport igazgatója fogalmazott a már idézett Politico-riportban: „Franciaországban alapvetően elnöki rendszer van, és Macron elnökként meglehetősen népszerű: 50 százalékon áll, ami kevesebb, mint egy évvel a választás előtt magas arány”.