Energiabiztonsági kihívások
Az orosz olaj- és gázbeszerzésére vonatkozó EU-mentesség megszűnése drámai próbatétel elé állítaná Magyarország energiabiztonságát. Az ország ellátási rendszere és ipari infrastruktúrája évtizedeken át a keleti csővezetékes szállításra épült. E forrás megszakadása nem csupán technikai és logisztikai nehézségeket idézne elő, negatív hatásai gyorsan átterjednének a gazdaság egészére is.
A legnagyobb gondot a Barátság kőolajvezetékből érkező, úgynevezett Urals típusú nyersolaj kiesése jelentené. A hazai finomítók, különösen a százhalombattai Mol-üzem, kifejezetten e nehezebb kőolajfajtára vannak optimalizálva. Az azonnali átállás könnyebb, például Brent vagy Azeri Light típusú olajokra nem oldható meg azonnal. A finomítói optimalizáció nem olyan egyszerű, mint a kúton lévő boltban lecserélni az üdítő beszállítóját. Itt az egész termelési folyamatot át kell alakítani. Az átállás idején fellépő lassulások vagy akár leállások ráadásul komolyan veszélyeztetnék a hazai üzemanyag-ellátást. A finomítói átállás hónapokat és több százmillió eurós beruházást igényel. Ez a késlekedés felerősítené a rövid távú sokkokat. A fogyasztói árak emelkednének, a közlekedés és a mezőgazdaság drága üzemanyagárral szembesülne.
A fizikai hozzáférés is szűk keresztmetszet maradna. Magyarországnak nincs tengeri kijárata, a tengeri olajat a horvátországi Adria-vezetéken keresztül kapja. E vezeték jelenlegi kapacitása nem elegendő az orosz szállítás teljes kiváltására. A bővítés idő- és tőkeigényes, így rövid távon hiány alakulna ki, miközben a világpiaci árak megugranának.
A problémákat tovább súlyosbítaná, hogy az Urals típusú kőolaj hagyományosan olcsóbb, mint a Brent. A helyettesítés tehát drágább beszerzéseket jelentene, ami azonnal megjelenne a hazai üzemanyagárakban és felerősítené az inflációs nyomást.
A kockázatok nem korlátozódnának az olajra. Bár az uniós mentességek főként a kőolajra vonatkoznak, a földgázszállításra vonatkozó hasonló korlátozások még érzékenyebben érintenék az országot. Magyarország gázimportjának mintegy négyötöde Oroszországból érkezik a Török Áramlaton és az ukrán tranzitvezetéken keresztül. E forrás rövid távú pótlása gyakorlatilag lehetetlen volna, télen a lakossági fűtés és az ipari termelés ellátásbiztonsága kerülne veszélybe. Egy esetleges leválás hatása átterjedne az energiatermelésre is, hiszen a gáztüzelésű erőművek kulcsszerepet játszanak a csúcsidőszaki áramigény kielégítésében. Az ellátásuk korlátozása magasabb villamosenergia-árakat és nagyobb függést eredményezne a szén- és nukleáris kapacitásoktól.
Ezek a technikai, logisztikai és pénzügyi sokkok nemcsak az energiaszektort, hanem a magyar gazdaság egészét próbára tennék. A lakossági energiaárakat mérséklő állami támogatások drágábbá válnának, terhelve a költségvetést. Az infláció erősödése rontaná az életszínvonalat és fokozná a társadalmi elégedetlenséget. A helyzet végső tanulsága az energiabiztonság egyik alapdilemmáját világítaná meg. A geopolitikai függés csökkentése hosszú távon erősíti a szuverenitást, ám hirtelen végrehajtva súlyos rövid távú áldozatokat követel.
A leválás reális útja
Magyarország és Szlovákia diverzifikációs mozgástere egyszerre technológiai, logisztikai és politikai korlátok között formálódik. A két ország finomítói ökoszisztémája (a százhalombattai Mol és a pozsonyi Slovnaft) évtizedek óta az Urals közepes, kénes kőolajra vannak hangolva, ami nemcsak beszerzési mintát, hanem berendezés- és hozamstruktúrát is rögzített. Egy váltás könnyebb vagy édesebb olajra műszakilag ugyan megoldható, de nagy tételben hatásfok- és termékkihozatali veszteséggel jár, amíg a katalizátorok, hidrogénező egységek és keverési receptek újrakalibrálása le nem zárul.
A Barátság-vezeték múltbeli fejlesztése és karbantartása ráadásul komoly összegeket emésztett fel (a hazai szakasz és az elosztórendszer kiépítésére, kapacitásnövelő és modernizációs beruházások). Az orosz olajról való leválással ezen beruházások megtérülésének hiánya veszteségként jelentkezne Magyarországon.
Magyarország szárazföldi fekvése is növeli a kitettségünket. A tengerhez vezető út a horvátországi Omišaljból induló Adria-vezetéket jelenti, amely jelenlegi kapacitásával nem képes egyszerre kiváltani a Barátság teljes magyar és szlovák volumenét. A horvát útvonal bővítése műszaki, környezetvédelmi és regionális egyeztetési folyamatok sorát igényli, éveket jelentő időhorizonttal, miközben az átmenet alatti szűk keresztmetszetek magasabb beszerzési árakat és ellátási kockázatot generálnak.
A teljes átálláshoz finomítónként százmillió eurós nagyságrendű beruházás és 3–5 év szükséges. Ezalatt a Mol bevételei jelentősen csökkennek, miközben kiadásai drámai módon emelkednének, mindez pedig piaci alapon nehezen vállalható kockázat állami vagy uniós társfinanszírozás nélkül.
A kompatibilis, közepesen kénes nyersolajok (Irak, Kazahsztán, Közel-Kelet) jellemzően hosszú távú ázsiai szerződések keretében le vannak kötve. Az azonnali piacon pedig drága az energiahordozó ára. A spot vásárlás ráadásul komoly kockázatot jelentene a szereplőknek és a magyar gazdaságnak az azonnali árak jelentős volatilitása miatt.
Az EU-s források érdemben gyorsíthatnák a diverzifikációt, de a hozzáférés feltételei és az intézményi bizalom szintje befolyásolja a tényleges tempót. Magyarország ráadásul megtapasztalhatta, hogy az uniós pénzek nem jelentenek biztos finanszírozást.
Alábecsült kockázatok
Az Európai Unió energiapolitikai törekvései gyakran a geopolitikai célok és a klímavállalások elsődlegességét tükrözik, miközben kevésbé mérlegelik a tagállamok eltérő szerkezeti adottságait. Ez a megközelítés különösen élesen érinti Magyarországot és Szlovákiát, amelyek ellátása nagyrészt a Barátság-vezetékre és az Urals típusú kőolajra épült.
Az egységes leválás követelése figyelmen kívül hagyja, hogy e két szárazföldi ország jóval sérülékenyebb, mint a tengerparti tagállamok. Az energiapolitika egységes jelszavai mögött nagyon is különböző fizikai és pénzügyi lehetőségek húzódnak.
Az uniós szankciós keretek jórészt a tengeri importőrök (Németország, Lengyelország, Hollandia) ellátási logikáját követik, ahol a kikötői hozzáférés lehetővé teszi a rugalmasságot. Magyarország és Szlovákia esetében viszont a csővezetékes ellátás az infrastruktúra gerince, amelynek helyettesítése nemcsak technikai, hanem politikai és logisztikai kihívás.
Brüsszel ráadásul alábecsüli a diverzifikáció időigényét. A Barátságról való átállás nem hónapok, hanem évek kérdése, hiszen új vezetékek bővítése, finomítói átalakítások és hosszú távú beszerzési szerződések szükségesek hozzá.
Az EU gyakran túlbecsüli a régiós szolidaritás működőképességét is. A horvátországi Omišalj kikötőre és az Adria-vezetékre épített elképzelések logikusnak tűnnek, ám a politikai súrlódások, az eltérő nemzeti érdekek és a kapacitáshiány gyakran lassítják az együttműködést.
Ezzel párhuzamosan az uniós tervek abból indulnak ki, hogy a globális piac biztosítja a megfelelő közepes kénes olajfajták hozzáférhetőségét, ám e források jelentős része hosszú távú ázsiai szerződésekhez kötött, így a közép-európai beszerzés drágább és volatilisabb.
A magasabb energiaárak pedig nemcsak a finomítói és petrolkémiai szektort, hanem a teljes ipari bázist terhelik, rontva a régió versenyképességét és munkahelyeit. Az EU gyakran aggregált, uniós szintű mutatókkal érvel, miközben a helyi társadalmi és gazdasági kockázatokat, a növekvő elégedetlenséget és a populista ellenállás erősödését alábecsüli.
Végső soron a gyors leválást erőszakoló politika kikezdheti a közösség kohézióját is. Az energiaárak politikai következményei ugyanis nem lineárisak, hanem lavinaszerűek.
A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense