Utazzunk vissza gondolatban az 1980-as évek Nagy-Britanniájába. Munkanélküliek állnak hosszú sorokban, gyárak mentek csődbe, az emberek pedig ádáz vitákat folytatnak arról, hogy mennyit nőtt a kenyér ára. Margaret Thatcher kormánya komoly győzelmet aratott. Az infláció, amely 1980-ban még 18 százalék környékén járt, 1982-re egy számjegyűre szelídült. Birmingham, Liverpool és Glasgow kocsmáiban azonban nem hittek a hivatalos számoknak. „Nyolc százalék? Inkább húsznak tűnik!” – hangzott el nem egy beszélgetésben.
Ez a hitetlenkedés a szakemberek számára nem meglepő. A hivatalos fogyasztói árindex egy átlagos árukosár árváltozásait nézi, ám sokak fogyasztásának összetétele teljesen más volt, mint a hivatalos kosáré. A szegényebb háztartások a jövedelmük nagyobb arányát költötték fűtésre, kenyérre és buszjegyekre, így az itt tapasztalható nagyobb áremelkedést jobban megérezték.
Egyesek határozottan állították, hogy Thatcher kormánya manipulálja a hivatalos számokat. Ez természetesen nem egy brit vagy az adott korszakot jellemző örök kétely, mely egyébként jellemzően nem szokott megalapozott lenni. Arról azonban sokat elmond, hogy az emberek mennyire nem képesek megérteni az átlag jelentését.
A közgazdászok ma már tudják, hogy agyunk messze nem tökéletes inflációs mérőeszköz. Inkább olyan, mint egy pletykás szomszéd, aki a legszaftosabb történetekre koncentrál. Észrevesszük az utcasarkon villogó benzinárakat, vagy a heti élelmiszerszámla változásait. Eközben a síkképernyős tévé árának lassú, láthatatlan esése, vagy a lakossági gázárak változatlansága észrevétlen marad.
Az infláció körül keringő gondolataink ráadásul sokszor a múltban élnek. Ulrike Malmendier és Stefan Nagel 2013-as cikkében bemutatta, hogy az inflációs érzékelésünkre hatással vannak nemcsak az elmúlt 12 hónap, hanem a korábbi időszakok eseményei is. Ha például két éve magas volt az árak növekedésének üteme, akkor a mai inflációs mutatót is nagyobbnak gondoljuk. Különösen így van ez a fiatalok esetében, akiknél egy adott időszak nagyobb szeletét képezi eddigi életüknek, így nagyobb súlyt is kap a szubjektív érzékelésükben.
Fontos szerepe van a médiának is. A hírek szerelmesei ugyanis a szenzációt és az extrémet keresik és nagyítják fel. Ha a vaj ára 30 százalékkal nő, az címlapsztori lesz, ám a ruházati cikkek árának évtizedeken átívelő lassú csökkenéséről kutya sem ír. Ráadásul a tudósítás hangneme is komoly torzító hatással lehet inflációs érzékelésünkre, ahogyan azt Michael J. Lamla és Sarah M. Lein 2008-as cikkükben kiválóan bemutatták.
A mai magyar helyzet sokban hasonlít az 1980-as évek Nagy-Britanniájához. Az MNB inflációs jelentése szerint az elmúlt két év szinte egészében a lakosság érzékelt és várt inflációs mutatója is jóval a tényadatok felett volt. Az elmúlt egy évben a lakossági szereplők 13 százalék környékére becsülték a drágulás ütemét, miközben a tényleges érték 4-5 százalék között mozgott.
Kiváló példája a rossz inflációs érzékelésnek a burgonya áralakulása. A magyar átlagfogyasztó ugyanis különösen nagynak gondolja az élelmiszerárak emelkedési ütemét, miközben jelenleg ez már sok esetben nem hogy nem igaz, de inkább csökkenést tapasztalhatun.
Bár 2023-ban valóban jelentős, mintegy 50 százalékos emelkedést mutatott ezen alapvető élelmiszer ára, az elmúlt másfél évben az árszint stabil, vagy egyenesen csökken. Idén júniusban például 6,5 százalékkal volt olcsóbb a krumpli kilója, mint egy évvel korábban.
Még megdöbbentőbb a kontraszt a vélekedések és a valóság között a margarin és egyéb növényi zsiradékok árváltozása tekintetében.
A 2022-es 60 százalékot is meghaladó drágulásban kicsúcsosodó áremelkedés itt teljesen extrém és kiugró eseménynek számított. Más időszakban két számjegyű áremelkedést egyszer sem láthattunk. 2023 vége óta ráadásul egyértelműen csökkenő trendet mutat ezen termékek ára, nagyrészt a kormányzati intézkedéseknek köszönhetően.
Nagyon hasonló képet mutat a nemzetköz repülőjegyek árváltozása is. 2023-ban közel duplájára emelkedett a fizetendő összeg értéke, ám mind előtte, mind utána jelentős árcsökkenés jellemezte a statisztikákat.
Még érdekesebb és tanulságosabb a cukor árváltozása. Ezen terméknél az időszakos jelentősebb áremelkedések nem ritkák, ám az elmúlt egy évben teljesen stabil ezen alapvető élelmiszer bolti ára. Azaz nem hogy jelentős, de lényegében semmilyen inflációs trend nem tapasztalható az esetében.
Ugyancsak érdemes egy pillantást vetni az egyéb postai szolgáltatások árának megváltozására is. Az elmúlt tíz évben ezen a területen soha nem tapasztalhattuk az árak mérséklődését, kivéve az elmúlt fél évben. Amikor ráadásul egyre gyorsuló árcsökkenést láthatunk.
Szenvedélyes könyvolvasóként nem tudtam kihagyni a könyvek árváltozását sem. Bár itt a júniusi adatok minimális, 1,9 százalékos emelkedést mutatnak, a teljes időszakot egyértelműen az árak esése jellemzi. Aki tehát alacsony inflációs környezetben szeretne élni, vegyen minél több könyvet.
Aki nem szeret olvasni, annak pedig a mobiltelefonok vásárlását ajánlom. Itt is jelentős árcsökkenést láthattunk a teljes időszakra, jelenleg pedig stabil árak, azaz nulla körüli infláció jellemzi a piacot.
Beszéljünk végül azokról a kiadásainkról, melyek árának változatlanságát lényegében minden magyar tudja és ismeri, mégsem számítja bele az inflációs érzékelésének mutatójába. A víz és a szennyvíz díja semmit nem változott már több mint tíz éve. De az idő nagy részében ugyancsak inflációmentes volt a fűtés, a hulladékgyűjtés, a vasúti közlekedés és a buszjegy ára is.
És ilyen volt az elektromos áram ára is. 2022-ig az árstabilitás jellemezte, majd az átlag felett fogyasztók számára volt egy emelés, mely a fogyasztás visszafogása és a hatékonysági beruházások miatt átlagár-csökkenésbe váltott 2024-ben. Jelenleg viszont újra az árstabilitás időszakát éljük.
Az infláció pontos érzékelése nem csak nekünk nem megy könnyen. Így voltak ezzel a britek az 1980-as években, és így van ezzel mindenki mindenkor. Ha pontos képet szeretnénk kapni, akkor azért meg kell dolgozni, és egyenként meg kell nézni a kiadásainkat, a rezsiszámlákat, a repülőjegyeket és a megvásárolt könyveket sem kifelejtve.
A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője és a BCE docense