Nyitókép: MTI/Czeglédi Zsolt

Vigyázat, felülről támadnak itthon a városi ragadozók

Infostart
2024. április 24. 05:45
A honfoglaló dolmányosoknak nem céljuk, hogy sérülést okozzanak, csupán távozásra akarnak minket (is) bírni.

Néhány hete egy család elhűlten nézte végig Budapesten, amint egy dolmányos varjú röptében ejtett zsákmányul egy galambot, amit szó szerint lefejezett, majd csipegetni kezdett belőle. A szeánszhoz kisvártatva több fajtársa is csatlakozott. „Nincs ebben semmi különös, a dolmányos varjú egy ragadozó madár” – mondta az Index érdeklődésére Orbán Zoltán ornitológus, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője.

Szó szerint mindent elfogyasztanak, amit el tudnak kapni és egészben vagy a csőrükkel apróbb darabokra szaggatva le tudnak nyelni, így sok dögöt is, különösen a téli időszakban. Most pedig kezdődik a költési időszakuk, és április végétől június elejéig rámenősen védik a fészket elhagyó, még nem, vagy csak gyengén repülő, ezért földre kerülő fiókáikat néhány vagy néhány tíz méterre megközelítő bármitől, ami nagyobb mondjuk egy egérnél, legyen az ember, elefánt, vagy akár a nyolcadik utas a halál egy bengáli tigrissel az oldalán. Márpedig a városokban az emberek vannak többen.

Az elmúlt pár évben meg is szaporodtak az emberek elleni „támadások”, valójában az előbb említett fiókaféltő reakciók, amiknek az oka prózai: körülbelül öt éve átlépett egy szintet a városiasodó dolmányos varjak állománya, jelenleg elsősorban Budapesten, de más nagyobb magyar városokban is, és azóta éppen ezért egyre gyakrabban akasztották össze a csőrüket a járókelőkkel – teszi hozzá a híroldal, néhány konkrét példát is említve.

Mindazonáltal fontos hangsúlyozni, hogy ez a természetes fiókaféltő viselkedés csak üres, nagy hangú ijesztgetés, amit egyszerű elhessegetéssel kezelni lehet – olvasható.

Felértek a csúcsra

De vajon miért költöztek városokba ezek a szabad vidéki területeken, facsoportokon, erdősávokban fészkelő, alapvetően óvatos, félméteres testhosszúságú, egyméteres szárnyfesztávú, rekedten károgó madarak?

Az elsődleges ok, hogy miközben a mezőgazdaság eltüntette (beszántotta) fás-bokros fészkelőhelyeik, és gyepes táplálkozóterületeik nagy részét, a vadászok pedig több kampány, szinte „varjúháború” keretében folyamatosan irtották és a szarka, dolmányos varjú esetében üldözik ma is – ezért menekültek a településekre, ahol nem lehet szabadon gyilkolni őket. És mivel okos állatok, azonnal meglátták a ragyogó lehetőséget az élelmiszer-maradékoktól roskadozó városokban, ami további hatalmas vonzerő számukra, beleértve az évente a tojásokból kikelő új generációk fiataljait is – magyarázta az ornitológus.

Ráadásul felértek a csúcsra is, mivel lakott területen nincs természetes ellenségük, ezért urbánus csúcsragadozók,

hiába nyüzsögnek körülöttük az emberek, azok nem vadász(hat)nak rájuk a házak között, ezért gondtalanul élhetnek és sokasodhatnak.

Szokás szerint az emberi kapzsiság, a mértéktelen pusztítás hozta tehát a fejünkre a bajt a településekre üldözve a szuperintelligens varjúféléket, és ennek a felelőtlenségnek a levét issza most – a madarak mellett – a dologban teljesen ártatlan lakosság – hangsúlyozta Orbán Zoltán. És a jelenlétük még így is a hasznunkra válik:

  • egyedül a dolmányos varjak járulhatnak hozzá érdemben a parlagi galambok és az utóbbi néhány évben drámai nagyságrendben urbanizálódó és szaporodó örvös galambok természetes (és ingyenes) állományszabályozásához (miközben a közvélekedéssel szemben nem tüntetik el az énekesmadarakat);
  • fészkeikkel lehetővé teszik a – saját fészket nem építő – települési erdei fülesbagoly-állomány erősödését, melyek így segítenek kordában tartani, szintén ingyen, a rengeteg kidobott élelmiszeren szaporodó városi patkány- és egérinváziót;
  • végül, de nem utolsósorban táplálékuk felét még mindig a férgek, puhatestűek, poloskák és más kártevők teszik ki, melyek állományait ők is apasztják mind a városokban, mind innen kijárva (főleg a vetési varjak) az agrártájban.

A cikkben sok más mellett arra is felhívják a figyelmet, hogy széles karmozdulatokkal, vagy táskával, esernyővel odacsapva, rájuk kiabálva könnyen elhessegethetjük a nálunk sokkal-sokkal kisebb és gyengébb állatokat. De azt is tudnunk kell, hogy az esetek – úgy tűnik – mind nagyobb százalékáért egy „eszement” hobbi, a varjúfiókák felelőtlen és közveszélyt okozó otthoni felnevelésével, majd elengedésével egy sajátos szubkultúra a felelős, mert az emberrel felnövő, majd szabadon engedett dolmányosok valóban agresszívak lehetnek.

Megtanulták, hogyan érvényesülhetnek velünk szemben, és ki is aknázzák a jól bevált, perlekedő-kötekedő módszereiket a parkokban, utcákon és tereken. Habár nem tudhatjuk, de még az is lehet, hogy ijesztgetés közben még jól is szórakoznak. A honfoglaló dolmányosoknak nem céljuk, hogy sérülést okozzanak, csupán távozásra akarnak minket (is) bírni. Sokunk nevet csak verdeső-kerregő tüsténkedéseiken, de baj legfeljebb csak abból származhat, ha valaki komolyan veszi őket, pánikszerűen menekülni kezd, és mondjuk, hirtelen lelép a forgalmas úttestre, vagy elesik a biciklivel, vagy bárhol – olvasható többek között.