„A számok, ahogy az várható volt, eléggé lesújtóak, tehát van tér a fejlődésre” – fogalmazott az InfoRádióban Révész Máriusz, a Miniszterelnökség aktív Magyarországért felelős államtitkára, értékelve az eredményeket.
Mint mondta, a válaszok alapján viszonylag sokan (14 százalék) úgy gondolják, semmit nem tehetnek az egészségükért, nem rajtuk múlik, nem felelősek érte, noha egy korábbi WHO-kutatás, amely azt vizsgálta, milyen faktorok milyen mértékben befolyásolják az egészségügyi állapotot, azt mutatta, hogy míg mondjuk az ellátórendszer, amire amúgy sok pénzt fordítunk, csak 18 százalékban befolyásoló tényező, addig az életmódunk 37 százalékot determinál az állapotunkban. Vagyis utóbbi jelentősége több mint kétszerese az ellátórendszernek, ehhez képest elenyésző figyelmet kap, és nincs bennünk az, hogy a mindennapi életük és közérzetünk szempontjából mennyire fontos – magyarázta az államtitkár.
Arra a kérdésre, hogy „milyen gyakran sportol ön?”, a válaszadók 55 százaléka válaszolta azt, hogy soha. Egy kicsit árnyalja a képet azonban, hogy sok olyan mozgásforma van, amit az emberek nem tekintenek valójában sportnak – jegyezte meg a Miniszterelnökség munkatársa, példaként említve, hogy Magyarországon egy 20 kilométeres túrát nem feltétlenül érez mindenki sportnak, miközben egy skandináv országban „simán”.
A kutatásban azt is vizsgálták, milyen gyakran végeznek testmozgást a magyar emberek; itt már azért jóval kedvezőbbek az adatok – mondta Révész Máriusz –, hiszen a 30 százalék nyilatkozott úgy, hogy hetente legalább 5 alkalommal, 17 százalék pedig, hogy hetente egy-három alkalommal. Bár a testmozgásba nagyon sok minden beletartozik, akár a kertészkedés is, 19 százalék úgy nyilatkozott viszont, hogy soha, további 4 százalék pedig úgy, hogy ritkábban, mint havonta mozog. Tehát
a társadalom 20-25 százaléka nemhogy a sportolásra, a mozgásra is azt mondja, hogy „soha”.
Utóbbiak 54 százaléka ezt egyszerűen azzal magyarázza, hogy nincs hozzá kedve, 41 százalék, hogy nincs ideje, és hogy az egészségi állapota nem engedi. Révész Máriusz érdekességként jegyezte meg, hogy 28 százaléknál a sport elutasítása abból fakad, hogy nem szereti a versengést, vagyis ők versenyzéssel nem ösztönözhetők.
A kutatás alapján az államtitkár szerint olyan programokat kellene indítani, amik élményt, közösségi élményt kínálnak az emberek számára, ahol a fiataloktól az idősebb korosztályig, mindenki jól érzi magát. Fontosnak tartaná, hogy – a testnevelési óráktól a sportegyesületekig – mindenki megértse,
ha a mozgásért „meg kell erőszakolunk önmagunk”, az nem lesz célravezető.
Tehát úgy kell megmozgatni a gyerekeket, felnőtteket és nyugdíjasokat, hogy az élmény legyen a számukra, hogy aztán rendszeresen és folyamatosan szívesen megismételjenek. „Ha ez így lesz, néhány év múlva a számok jelentősen javulhatnak, és sokkal egészségesebb, aktívabb és egy mosolygósabb Magyarországon fogunk élni” – fogalmazott.
Törések
Dóczi Tamás sportszociológus, a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem Társadalomtudományi Tanszékének egyetemi docense a válaszokat értékelve szintén arra hívta fel a figyelmet, hogy amennyiben nem kizárólag a sportra, hanem a mozgásra fókuszálunk, akkor valamivel jobb a helyzet: nagyjából 43 százalék az, aki rendszeresen mozog.
Elmondása alapján a legnépszerűbb sportágak a felnőtt lakosság körében a torna, a fitnesz, az edzőtermi edzés, illetve a kerékpár, a futás és a gyaloglás. Szintén egész magas említést ér el a labdarúgás, úszás és a jóga, míg a „hagyományos” sportágak – amik a fiatalok sportját (utánpótlás sport) szervezett keretek között meghatározzák – a felnőttek szabadidősportjában szinte alig jelennek meg.
Bár a hazai kutatás eltérő módszertannal készült, mint mondjuk az Eurobarométer-vizsgálatok, amiket négyévente végeznek a sport területén, a trendek láthatóan nem változtak idehaza – jegyezte meg a sportszociológus. A lakosságnak van egy olyan rétege – jobb indulattal harmada, rosszabbal negyede – ami nagy fokú egészségtudatossággal jellemezhető; a rendszeresen sportolók köre főként az iskolázottabb, magasabb státuszban lévő városi lakosok közül kerül ki. Számunkra, mondhatni, a sport talán már divat, trendi – fogalmazott a szakember. Ugyanakkor a spektrum másik végén, a lakosság kb. egyötöde alig vagy szinte egyáltalán nem mozog, amivel igazából elégedett is, de legalábbis nem érzi problémának egyáltalán. A két véglet között megtalálhatók egyrészt a valamelyest aktív, vagy nem annyira, de ezzel elégedetlenek csoportja, akik egyértelműen mozdíthatóak lehetnének bizonyos feltételek megteremtésével, támogatással, másrészt a passzív elégedetlenek tábora, akik a lakosság nagyjából harmada. Utóbbiaknál (például az egészségügyi) körülmények is sokszor szerepet játszanak, de egy részükre talán „mozdítható” csoportként tekinthető – magyarázta Dóczi Tamás.
Azzal kapcsolatban, hogy a különféle szabadidős sportesemények szervezőinek érdemes-e bizonyos dolgokat változtatnia, hogy még több embert tudjanak bevonni, a sportszociológus úgy fogalmazott, hogy
„a küszöböt le kell engedni, amennyire csak lehet”.
Hogy ez a küszöb az anyagiakról szól, vagy az elvárt teljesítményről az adott programon, szerinte gyakorlatilag mindegy. Ugyanis, mint arra felhívta a figyelmet, a különféle sportrendezvények rendszerint jól festenek, mert azokon nagyon lelkes, egészségtudatos embereket látni; vagyis az igazán nehéz feladat olyanokat kirángatni a négy fal közül, akik nem jártak még ilyen eseményeken. És ehhez a mindenféle küszöbnek a leengedésére nagy szükség van – ismételte meg.
Dóczi Tamás hozzátette: miután a sportoláshoz való jog az Alaptörvényben is szerepel, nem kérdés, hogy a lakosság mozgásra bírása, illetve a feltételek megteremtése az állam mindenkori feladata, természetesen együttműködésben akár az önkormányzattal, akár bizonyos konstrukciókban magáncégekkel.