Ausztrál tudósok a világ legrégebbi ismert szívére bukkantak egy 380 millió éve élt páncélos őshal megkövesedett maradványaiban – írja az Index.hu. A fosszíliában a hal gyomra, mája és a belei is megmaradtak.
A szervek, izmok, bőr, esetleg szem olyan fosszilis maradványok, melyek sokkal több ismerettel szolgálnak az egykori élőlény életmódjáról és a törzsfejlődésről. A lelet a nyugat-ausztráliai Gogo képződményből származik, amely egy devon kori maradványokban gazdag, egykori korallzátony.
A Gogón talált halak különlegessége, hogy a szöveteik három dimenzióban örződtek meg. A legtöbb esetben a puha szöveteket kilapított fosszíliákon találjuk, ahol az anatómia puha részei alig többek egy kövön maradt foltnál. A modern szkennelési technikákkal úgy tanulmányozhatjuk ezeket a szöveteket, hogy közben nem pusztítjuk el őket. Pár évtizede ez még lehetetlen lett volna – mondta Per Ahlberg, az Uppsala Egyetem munkatársa.
A paleontológusok mészkőtömböket felhasítva gyűjtöttek mintákat, majd összerakták őket. A tömböket szinkrotronban neutronsugarakkal vizsgálták, az ásványok sűrűségének különbségeiről így nyert adatokból 3D-s képet alkottak:
A páncélos őshalak az első állkapoccsal rendelkező élőlények voltak. Az új lelet betekintést nyújt a törzsfejlődésnek ebbe a fontos mozzanatába, amelyben a fej és a nyak anatómiája átalakult. A hal mája különösen nagy volt, és valószínűleg az úszóhólyaghoz hasonlóan segítette a lebegésben, de tüdővel egyáltalán nem rendelkezett.
Az evolúció apró lépésekkel halad, de ezek az ősi fosszíliák azt mutatják, hogy nagy ugrás volt az állkapocs nélküli és állkapcsos gerincesek között. Ezeknek a halaknak a kopoltyúnyílásuk mögött a szájukban volt a szívük, mint a mai cápáknak – mondta Kate Trinjastic, a Curtin Egyetem paleontológusa.