A magyar lakosság genetikai sokszínűsége előnyt jelenthet általában a kórokozók ellen. A 24.hu arról kérdezte Falus András Széchenyi-díjas immunológust, a Semmelweis Egyetem professor emeritusát, hogyan száll szembe az immunrendszerünk a vírusokkal.
Érdemes azzal kezdeni, hogy a vírusok biológiai értelemben nem élőlények, több ponton sem teljesítik e definíció feltételeit.
Például csak és kizárólag élő sejtben képesek szaporodni, pontosabban a sejtet „kényszerítik”, hogy sokszorosítsa őket. Ebből adódóan pedig vírusfertőzésről onnantól érdemes beszélni, hogy a kórokozó bejutott a „kiszemelt” emberi sejtbe.
Amint ez megtörtént, odabent kezdetét veszi az úgynevezett antigénprezentáció (antigénbemutatás), ami ugyan többlépcsős, bonyolult folyamat, de egyrészt nagyon is illik rá az elnevezés, másrészt pedig Falus professzor az orvosi szakkifejezéseket kerülve rendkívül szemléletesen mutatja be.
Először is a sejt feldarabol néhány fehérjemintát a benne lévő anyagokból. Ez képletesen úgy történik, mint a gyárakban a minőség-ellenőrzés, random módon kiválasztott termékeket időről időre alaposan megvizsgálnak.
Ezek a minták első lépésként eljutnak az úgynevezett proteaszómába, amit úgy képzeljünk el, mint egy húsdarálót. Minden beletöltött fehérjét, így a vírus darabjait is egységes, 8-9 aminosav méretű peptidekre bontja szét, majd a sejt külső felszínére vezető csőpostába pumpálja azokat.
A csőrendszer belsejében a kis peptidek találkoznak a speciális, minden sejtünkben megtalálható, és minden emberre külön genetikailag jellemző, úgynevezett humán leukocita antigénekkel (HLA). Ezek feladata, hogy a peptidekkel együtt, HLA-komplexként a sejt felszínére „kísérjék” a vírusmorzsákat.
Elsősorban a csontvelő és a csecsemőmirigy termel olyan immunsejteket, amelyek felszínén antigénfelismerő receptorok vannak, ezek a limfociták (nyiroksejtek).
Az antigénreceptorok rendkívül specifikusak, általában csak egyetlen antigénre céloznak: mintha olyan pisztolyunk lenne, amit csak és kizárólag egyetlen típusú céltáblára lehetne elsütni. Két csoportjuk van.
A B-limfociták nagy számban találhatók a szervezetben a szövetekben (mint például nyirokcsomók, lép, bőr), továbbá a legtöbb testnedvben is, akár az utcákon ügyes-bajos dolgaik után siető emberek.
A B-limfociták ellenanyagot, immunglobulin fehérjéket termelnek. Az ellenanyagok is kapcsolódhatnak a vírusokhoz, de a közvetlen és hatékony közbeavatkozásra a másik immunsejtcsalád a T-limfociták képesek.
Példánk szerint a járókelők (T-limfociták) csempészárunak tűnő terméket látnak egy bolt kirakatában, ezért hívják a rendőrséget (T-limfociták másik alcsoportja).
A T-limfociták felszínén egy kétágú villához hasonló úgynevezett T-sejt receptor helyezkedik el, ezzel kapcsolódnak a fertőzött sejthez, és olyan anyagot fecskendeznek bele, ami pillanatok alatt elpusztítja vagy „öngyilkosságra” készteti a vírussal fertőzött sejteket. Ha a fertőzött sejtet egy háznak képzeljük el, mindez nagyon leegyszerűsítve tehát így néz ki: a vírusmintát a sejt maga „kiteszi az ajtó” elé, az arra hivatott szervek ezt felismerik, riadót fújnak, majd elpusztítják az egész házat.
Minden Infostart-cikk a koronavírusról itt olvasható!