Bayonne-ban Baszkföldön született 1968. október 15-én, az a spanyol határhoz legközelebb eső francia város a környéken. Első csapatának neve Aviro Bayonnais volt, 1982-ben már „válogatottnak” mondhatta magát, az Atlanti Liga csapatával megnyerte a serdülők országos kupáját. 1986-ban második klubjával, az FC Nantes-tal eljutott az országos ifjúsági kupa döntőjébe. Egyik társával-barátjával, Marcel Desaillyval életre szóló szövetséget kötött, együtt futballoztak a Nantes-ban, az OM-ben, a válogatottban együtt lettek világ- és Európa-bajnokok, s mindketten a másik első szülött gyermeke keresztapjának mondhatják magukat. Családi tragédia is fűzte szorosabbra a kapcsolatukat: Desailly bátyjának, Seth Adonkornak, a Nantes profi játékosának tragikus halálakor ő mondta meg barátjának a rettenetes hírt, majd fatális véletlen, de igaz, amikor az ő bátyja hunyt el, Marcel Desailly állt leginkább mellette.
Didier Deschamps 1985. szeptember 27-én mutatkozott be a francia élvonalban, 1989 novemberéig 110 bajnokin négy gólt szerzett az FC Nantes kanárisárga mezében. Utána bő fél évig az Olympique Marseille játékosa volt, de akkor még a klub kölcsönadta egy időre a Girondins Bordeaux-nak. 1991 nyarától három teljes idényen át újra az OM-ben játszott, két bajnoki címet nyert, meg egy harmadikat, amelyet a szövetség aztán a vesztegetési gyanú miatt elvett a klubtól.
1993 májusában csapatkapitányként ő vehette át a Bajnokcsapatok Európa-kupája trófeáját Lennart Johanssontól, az UEFA akkori elnökétől,
miután az OM, az AC Milan legyőzésével, a francia futball történetének első nemzetközi kupagyőztes alakulata lett.
1994 nyarától pályafutása végéig csak külföldi klubokban futballozott, nem is akármilyenekben: a Juventusban (1994–1999), a Chelsea-ben (1999–2000) és a Valenciában (2000–2001). Az olaszokkal három bajnoki címet szerzett, Olasz Kupát nyert, három BL-döntőbe jutott, ezekből egyet meg is nyert, Világkupa-, és európai Szuperkupa-győztesként is ünnepelték. A Londonban töltött egyetlen idényében a Chelsea-vel FA-kupa-győztesként zárt, a Valencia tagjaként, pályafutása során immár ötödször, bejutott a BEK, illetve a BL döntőjébe, noha a Bayern elleni elvesztett fináléban nem kapott játéklehetőséget a mostani világbajnokságon az egyiptomi válogatottat irányító Héctor Cúpertől.
Minden idők legsikeresebb francia futballistája és edzője, aki játékosként mindig az egyszerűségre, az észrevehetetlenségre törekedett. Eric Cantona szerint „vízhordó volt, aki megszerezte a labdát, aztán odaadta a tehetségesebb játékosoknak”. Lehet, hogy ő így látta. De igazságtalanság lenne nem hozzátenni:
minden csapatában villámgyorsan alapemberré vált.
Parádés pályafutás volt az övé, de még csak most jön a java: tíz idény a „Kékek” között, a válogatottban. 1989. április 29-én debütált, a jugoszlávok ellen. Részt vett az 1992-es és az 1996-os Eb-n, amelyen „csak” elődöntős lett a válogatottal. 1992 és 1998 között totálisan átalakult a válogatott, a svédországi tornán Michel Platini még szövetségi kapitány volt, hat évvel később már a szervező bizottság feje. A válogatottat Aimé Jacquet irányította, aki az Euro 1992 francia keretéből csupán három játékost nevezett be a hazai rendezésű Mondialra: Emmanuel Petit-t, Laurent Blanc-t és Didier Deschamps-ot. Utóbbi kapta a kapitányi karszalagot, ő vehette át 1998. július 12-én, a brazilok elleni döntő után a világbajnoknak járó trófeát.
„Dédé” két évet maradt még a válogatottban, noha Jacquet elköszönt a kapitányi poszttól, az új főnök, Roger Lemerre is számíthatott rá. A belga-holland közös rendezésű Európa-bajnokságon újra aranyérmes lett a francia csapat,
DidierDeschamps lett az első, aki két évvel egy világbajnoki cím megnyerése után Európa-bajnoki elsőséget is szerezve, az UEFA trófeáját, az Henry Delauney-kupát is a magasba lendíthette.
2000 nyarán 103 válogatottsággal a háta mögött, akkori francia rekorderként köszönt el a nemzeti tizenegytől.
Egy szezont még játszott a Valenciában, de aztán edző lett, nem is akárhol: az AS Monacónál. Négy szezont töltött ott, egy tulajdonképpen a legszűkebb elithez képest közepes képességű gárdát 2004-ben bevitt a Bajnokok Ligája döntőjébe. (José Mourinho Portója győzte le a piros-fehéreket a fináléban.) 2005-ig dolgozott a hercegségben, majd 2006-ban a Juventus edzője lett, mégpedig egy nagyon nehéz időszakban, miután a klub az előző tavasszal kitört botrány után (Buffon és Del Piero kivételével) elveszítette olasz csillagai többségét, s a második osztályban szerepelt. Deschamps rekordteljesítménnyel megnyerte a Serie B-t, de aztán távozott, miután vitái támadtak a klub vezetőivel.
Újabb egyéves kihagyás után az Olympique Marseille edzője lett, 2009 és 2012 között nyert bajnoki címet (2010), 18 év után az első volt ez az OM számára, illetve elvitte a csapatot 2012-ben a BL negyeddöntőjébe.
Hat évvel ezelőtt, a lengyel-ukrán közös rendezésű Eb után egykori játékostársa, Laurent Blanc helyét átvéve szövetségi kapitány lett. Nyolcvanhárom mérkőzésen vezette eddig a válogatottat, a mérkőzései több mint 63 százalékát megnyerte. Három nagy tornán járt, a 2014-es világbajnokságon, a 2016-os Európa-bajnokságon és a 2018-as világbajnokságon.
A három tornán összesen csupán két meccset veszített,
egyet Brazíliában a későbbi győztes németek ellen (0-1) a negyeddöntőben, egyet Párizsban, illetve Saint-Denis-ben, a portugálok ellen, az Eb-döntőben (0-1).
2018. július 15-én, Mario Jorge Zagallo és Franz Beckenbauer nyomdokaiba lépve, a futballtörténelem harmadik világbajnok futballistája lett, aki szövetségi kapitányként is elhódította a világbajnoknak járó trófeát.
A „Császár” után a második, aki játékosként csapatkapitánya volt a vb-győztes válogatottnak, majd szövetségi kapitányként is nyert.
Didier Deschamps-nak csak nagyon pici hiányzott ahhoz, hogy ugyanezt az Európa-bajnokságokon is megtegye: volt játékosként aranyérmes csapatkapitány, de szövetségi kapitányként „csak” második lett.
„Dédé”, ha másért nem, megérné még legalább két évet vállalni…