Emlékezetes, hogy ez utóbbiról voltaképpen már 2020 év vége óta létezik érvényes jogszabály, 2021 óta hatályos is, csak az Európai Bizottság úgy döntött, hogy addig tartózkodik alkalmazásától, amíg az új közösségi törvény átmegy a luxembourgi taláros testület „normakontrollján” is. Ettől válhat a hét elején bejelentett február 16-i döntés sokak szemében oly lényegessé.
Amely utóbbi kapcsán – tekintettel arra, hogy a luxembourgi bíróság főtanácsnoka tavalyi indítványában az uniós alapszerződéssel összhangban állónak minősítette a magyar és lengyel részről vitatott új joganyagot, és a két ország keresetének elutasítását javasolta –
a legtöbb mostani elemzés mindenekelőtt biztosra veszi, hogy az bíróság is a főtanácsnoki vélemény mentén foglal majd állást.
Ez egyébként távolról sem szükségszerű: az uniós bírákat semmilyen formában nem köti a főtanácsnoki indítvány végkövetkeztetése. De tény, hogy az esetek többségében a két vélemény közel, vagy teljesen azonos.
A várható és/vagy lehetséges következmények kapcsán azonban egyes vélekedésekben helyenként összekeverednek különböző tényezők.
Célszerű ezen a ponton emlékeztetni arra, hogy a járvány miatt kivételesen most kétféle közösségi pénzügyi forrás sorsát is érintheti a majdani luxembourgi döntés: a „szokásos” hét éves közösségi keretköltségvetés Magyarország számára elérhető tételeit, valamint a Covid okozta gazdasági károk kompenzálására intézményesített jelentős tűzerejű (mai áron mintegy 800 milliárd eurós) helyreállítási alap Magyarországnak megpántlikázott részét (6,7 milliárd eurót, mintegy 2500 milliárd forintot).
A 2020 végén (tagállami többséggel) elfogadott új jogszabály (a közösségi pénzek elérhetőségénél elviekben bevethető „jogállamisági fék”) önmagában nem tesz különbséget a kettő között. Közösségi forrás mindkettő, amelyek bizottsági folyósításánál egyformán szempont lehet az eddig is előírt sokféle formai követelmény elvárás mellett eztán az új jogszabálynál rögzített követelményeknek való megfelelés is.
Ez azonban nem zárja ki azt, hogy
a két forrás maga is rendelkezhet és rendelkezik is bizonyos saját szabályrendszerrel, és ezek nem feltétlen azonosak
mindkettő vonatkozásában. A helyreállítási alapnál például távolról sem a „jogállamisági fék” az egyetlen ellenőrzési és számonkérési mechanizmus.
A forrás elérésének már kiinduláskor előfeltétele volt, hogy a tagországok nemzeti reformtervben közöljék, pontosan mire is fordítanák a rájuk eső részt, amely tervet utóbb Európai Bizottságnak és tagországi pénzügyminiszteri tanácsnak egyaránt el kellett fogadnia (ez nem született még mindmáig a magyar és a lengyel programok esetében).
Hasonlóképpen, kiemelt elvárás volt és maradt, hogy a leendő pénzfelhasználás kapcsán rögzített nemzeti feltételrendszer meggyőzően alkalmas legyen az esetleges érdekkonfliktusok, netán csalások, sikkasztások megelőzésére, ilyen esetek kiszűrésére, a szükséges korrekciók elvégzésére.
Bizottsági részről az utóbbi kapcsán – főként, hogy formálisan mindmáig ez számít az első számú fenntartásnak például a magyar reformprogram véglegesítése útjában – többször is fontosnak érezték leszögezni, hogy ezek az elvárások úgymond még nem a leendő jogállamisági jogszabály alkalmazását jelentették, hanem már a 2019-es és a 2020-as országspecifikus ajánlásokban is szerepeltek, és a közpénzek jogtiszta és jogbiztonságos kezelésével kapcsolatos előfeltételek tisztázását célozzák. Figyelembevételük – legalábbis brüsszeli érvelés szerint – a mindenkori pénzköltési tervek jóváhagyásának egyik, a rendelet által meghatározott előfeltétele volt és maradt.
Ez, ha úgy tetszik, a klasszikus bizottsági elvárás. Emellett azonban akadnak – ennél a konkrét finanszírozási formánál – olyan további, immár tagországok által beépített biztosítékok is, amelyeket
zömében az északi nettó befizetők (a hollandok vezette „fukarok”, mellesleg Ausztria is köztük van) nyomására intézményesítettek.
E szerint például a tagállami pénzügyminisztériumok és nemzeti bankok delegáltjaiból álló EU Gazdasági Pénzügyi Bizottság évente kétszer közvetlenül is ellenőrzi majd a nemzeti pénzfelhasználások módját, és amennyiben akár csak egyetlen tagország is kétségének ad hangot valamely tagtársnál tapasztalt forráskezelés kapcsán, a folyósítás felfüggeszthető, és a kérdéses helyzetet kivizsgálják, (ezt nevezik brüsszeli bennfentes körökbe „holland vészféknek” a helyreállítási alap felhasználásában).
Azért érdemes minderre emlékezni, mert azt a tény, hogy a magyar nemzeti helyreállítási tervet mindmáig nem fogadták el, és emiatt Magyarország a rá eső rész 13 százalékos előlegétől is elesett – lévén, ez csak 2020 végéig volt megkapható – sokan szintén a „jogállamisági fékkel” hozzák összefüggésbe. Mint látszik, formai oldalról nem erről volt/van szó.
Hasonlóképpen téves az is, amikor sokan azzal számolnak, hogy ha az új jogállamisági jogszabályt a gyakorlatban is beélesítik, akkor Magyarország alkalmasint elveszítheti a közösségi költségvetésből reá jutó teljes hányadot.
Ami szintén nem stimmel. A közösségi forrásoknál
a projektekhez (mindenekelőtt felzárkóztatási, kohéziós alapokhoz, bizonyos esetekben esetleg agrárkifizetésekhez) kapcsolódó finanszírozás az, amely adott esetben zárlat alá kerülhet,
ha mondjuk a közösségi kifizetések jogtiszta jellegét – avagy, tágabb értelmezésben, a jogtiszta jelleget szavatoló szabályozási és intézményi környezetet – kétségesnek minősítik.
De Magyarország például az elmúlt hónapokban a helyreállítási alap előlegének befagyasztása mellett is kapta a különböző járványkezelési támogatásokat, miként nem merült fel a közösségi programokban – mint az Erasmus vagy a kutatási keretprogram – magyar részvétel megkérdőjelezése sem (pedig az is közösségi forráson alapul).
Hogy akkor mi történhet és milyen sorrendben 2022. február 16. után? Semmiképpen sem az, hogy Brüsszelben 17-én bejelentik, hogy Magyarország nem részesülhet többé az uniós költségvetésből. Sokkal hosszabb, és sok tekintetben nüanszokra vonatkozó lépéssorozat következik utána.
Mindenekelőtt, felerősödése annak, amit az Európai Bizottság már korábban kifejtette a magyar kormány felé: hogy úgymond változtatásokat várnak a közbeszerzési szabályozásban,
- nagyobb versenyt akarnak látni a pályázók között,
- jobb átláthatóságot a pályáztatásban,
- szigorítást az elszámoltatásban,
- a túlárazás letörésében, és
- az összeférhetetlenségi szabályok szigorításában, valamint
- helytelen pénzfelhasználás esetén a közösségi forrásvisszaszerzésben.
Mindezek érdekében a magyar
igazságszolgáltatás rendszerében is bizonyos szervezeti, intézményi módosításokat is szükségesnek ítéltek.
Mindezen észrevételek felsorolása tehát formálisan még nem a jogállamisági jogszabály alapján történő eljárás része volt, hanem általános „brüsszeli aggódás” a közösségi pénzek helyes kezelése miatt, amely „aggódásra” például az egymást követő éves szemeszterek szigorú ajánlásai is ösztönöznek.
Novemberben a brüsszeli testület újabb levélben emlékeztetett a korábbi elvárásokra és részletes jelzést kért annak kifejtetésére, hogy milyen lépések várhatók ez ügyben a magyar kormány és a magyar jogalkotás részéről.
Határidőt is szabtak a válaszhoz, ami történetesen e hét hétfőn járt le.
Johannes Hahn költségvetési biztos most szerdai nyilatkozatában erre utalva helyezte kilátásba, hogy a brüsszeli testület immár élni fog egyhónapos javaslatevési lehetőségével, és ha továbbra sem érkezik „konstruktív válasz” Brüsszelbe, 30 napon belül kezdeményezheti a tagországok pénzügyi tanácsánál a közösségi források bizonyos körének befagyasztását Magyarország (ésnem mellesleg más okból Lengyelország) felé.
Egy ilyen felvetéssel szembesülve a pénzügyminiszteri tanácsnak aztán további egy hónap áll majd rendelkezésre ahhoz, hogy egyetértsen vele, vagy elutasítsa, netán fontos pontokon módosításra visszaküldje azt.
Hahn említett nyilatkozatában
úgy vélte, hogy mindez az április 3-i magyarországi választás előtt akár már le is zárulhat. De ennek kicsi a valószínűsége.
Ha a Bizottság idáig tartotta magát azon – még 2020 decemberi – politikai kötelezettségvállalásához, hogy az új jogszabály végrehajtása jegyében nem indít „jogállamisági eljárást” mindaddig, amíg meg nem születik az Európai Bírósági vélemény, úgy a testület javaslattételi egy hónapja is elvben csak február 16-án kezdődhet.
Végül is – kevéssé valószínű, de nem kizárható esetben – még az is megtörténhet, hogy a luxembourgi bíróság a magyar (és lengyel) beadványnak ad igazat, és az új jogszabály adott formában nem is alkalmazható.
Ha viszont érdemben csak a bírósági ítélet (február 16) után kezdenek el dolgozni rajta, akkor a tényleges bizottsági javaslat óhatatlanul átcsúszhat márciusra, a tagállami állásfoglalás pedig igen nagy eséllyel áprilisra. Más szóval: már a választás utánra.
Ami viszont mit sem változtat azon, hogy ezt követően jó eséllyel
beláthatatlan dimenziót kaphat a tagországok egymás közötti, valamint az uniós intézményekkel zajló jogi és politikai birkózása.
Tagállai befizetésen alapuló közösségi költségvetésből a közösségi másodlagos jogban rögzített tagállami részesedés megtagadása, bármi is a hivatkozási alap, egy olyan új helyzet lesz, amit részint kezdetben egészen bizonyos árnyaltan és részlegesen kezdenek majd el csak alkalmazni, részint pedig előre borítékolható módon intenzíven megsokszorozza majd az Európai Bíróság elfoglaltságát az ügy kapcsán landoló beadványok miatt.
Mellesleg, ami a kialakuló helyzet politikai vetületét illeti, sok tanulságos új vonással is gazdagodhat majd mindezek fényében például az európai uniós projekt megítélésben a tagállamok között zajló vita. Sokat elárulhat mondjuk bizonyos jellegű véleményfrontok összetételéről az, hogy mely országok (kormányok) lesznek készek támogatni mondjuk egy Magyarországgal szemben javasolt részleges pénzbefagyasztási kezdeményezést, és melyek nem. De ez már egy messze vezető másik történet.
Ami szakértők szerint viszonylag biztosra vehető, hogy a pénzcsapok azonnali és teljes körű elzárása – választások előtt már csak technikai okok miatt is – alig valószínű. A politikai csatározások elmérgesedése annál inkább. Azonnal és hevesen.