Eddig Ausztrália, Kanada és Nagy-Britannia kormánya jelezte, hogy követi Washington példáját, és diplomáciai távolmaradással tüntet a februárban kezdődő pekingi téli olimpián a kínai kormány jogsértései, mindenekelőtt az ujgur kisebbség ellen hozott intézkedések miatt.
Brüsszeli médiaértesülések szerint a kérdés – formálisan litván nyomásra – hétfőn az EU-országok külügyminisztereinek szokásos havi tanácsülésén is téma volt, de publikus közös konklúzió elfogadására egyelőre nem került sor. Mint a brüsszeli Politico megjegyezte, jó eséllyel belátható időn belül nem is fog rá sor kerülni, ami egyes vélemények szerint a bojkottelkerülés egyfajta módjának is tekinthető.
A brüsszeli portál ennek kapcsán idézett is névtelenséget kérő uniós diplomatát, aki úgy jellemezte a többségi európai hozzáállást egy esetleg diplomáciai olimpiabojkotthoz, hogy
„nem kapkodjuk el a dolgot”.
Mindezt alátámasztani látszik, hogy az unió 2022 első féléves elnökségét ellátó Franciaország elnöke, Emmanuel Macron a múlt héten kifejezetten leszögezte: Párizs biztos nem fog csatlakozni a (diplomáciai) bojkotthoz, mivel azt amúgy is csak „szimbolikus, jelentéktelen” dolognak tartja. Az új német kormány ugyanekkor azzal kerülte meg a kérdés véleményezését, hogy „előbb közös európai uniós pozícióra” volna szükség.
Elemzők szerint azonban éppen ez utóbbi megszületése egyelőre több mint kérdéses. Peking már az eddigi bojkottálók felé is értésre adta, hogy az utóbbiak a – kínai megítélés szerinti – „ballépésükért” súlyosan „meg fognak fizetni”. Márpedig EU-oldalon mi sem hiányzik jobban, mint kínai gazdasági-kereskedelmi megtorlás a negyedik hullám közepette amúgy is nehézkesen magához térő uniós gazdaság számára.
Jelentések megjegyzik, hogy azért akad kivétel is: a Tajvan státusza miatt Pekinggel most már hónapok óta eszkalálódó konfliktusba keveredett litván diplomácia igyekszik minden létező fórumon és formában EU-támogatást szerezni Kínával fennálló vitájában, így Vilniusban a bojkottkérdésbe is láthatóan igyekeznek belekapaszkodni. De ez nem feltétlen esik egybe a többségi uniós állásponttal és érdekekkel. Még akkor sem, ha ilyen formán viszont utóbb az amerikai diplomácia vélheti majd úgy, hogy megalapozottan tartotta az EU-álláspontot túl engedékenynek Pekinggel szemben.
Ami magát az esetleges bojkottot illeti, az persze távolról sem lenne példátlan az újkori olimpiák történetében. Főként, hogy igazából több is akadt már a teljes körű – sportolók távollétét is magában foglaló – szankciókból is.
Az utóbbiak közül
a leghíresebb az 1980-as és 1984-es, egymást követő moszkvai és Los Angeles-i bojkottütésváltás volt az akkori „keleti” és „nyugati” tábor között.
Először az utóbbiak maradtak távol (jó pár harmadik világbéli országgal kiegészülve) Afganisztán szovjet megszállása miatt a moszkvai játékoktól (65 állam mondta le részvételét, és ezzel alig több mint 80 résztvevő országra csökkent az indulók száma). Cserébe négy évvel később a szocialista országok vettek „revansot”, midőn „sportolóik biztonságára” hivatkozva távollétükkel tüntettek a Los Angeles-i játékok idején. (Ez egyébként 14 keleti ország kimaradását jelentette, Románia nem vett részt az akcióban.)
Szakértők megjegyzik, hogy az első csonka olimpiára amúgy 1920-ban Antwerpenben került sor, amelyre az első világháború vesztes országait egyszerűen nem hívták meg.
Az 1956-os olimpián Hollandia, Spanyolország és Svájc a magyar forradalom szovjetek leverése miatt,
Kambodzsa, Egyiptom, Irak és Libanon pedig a szuezi válság okán mondta le a részvételt.
Tizenhat-húsz évvel később, 1972-ben és 1976-ban afrikai országok fenyegettek bojkottal arra az esetre, ha az apartheidet követő Dél-Afrika és Rhodesia részvételi jogot kap (közülük többen Új-Zéland jelenlétét is kifogásolták, mivel a szigetország rögbicsapata előzőleg dél-afrikai turán vett részt). A NOB végül engedett Dél-Afrika és Rhodesia kizárását illetően, de megkímélték Új-Zélandot, mire 22 ország (Guyana kivételével csupa afrikai állam) inkább távol maradt.
Kisebb bojkott adódott még az 1988-as szöuli olimpián is, amelyről – a fölötti „sértődésükben”, hogy ők nem kaphattak társrendezői jogot – végül elmaradt Észak-Korea, és csatlakozott hozzá Etiópia, Kuba és Nicaragua is.