A héten megnyitott, reprezentatív Renoir-tárlat az idei év nagy kiállítása? Bár az év első felében volt egy nagy Csontváry-kiállítás a Szépművészetiben, egy Gulácsy-életműkiállítás a Nemzeti Galériában.
A tavalyi év után, amely a Szépművészeti legerősebb éve volt tartalmát tekintve, hiszen négy művészóriásnak is volt életműkiállítása, most a magyar művészek esetében sikerült ebben az évben. Csontváry és Gulácsy két kiemelkedő, különleges, magányos géniusza a magyar művészetnek. Kiállításaik egyszerre voltak jelen a Szépművészeti Múzeumban és a Magyar Nemzeti Galériában, ez igazából már egy százéves ötlet volt, hiszen 1922-ben, mikor megrendezték Gulácsy első nagy átfogó életműkiállítását, már Csontváryt is szerették volna vele bemutatni, ez nem sikerült. Száz év után ez megtörtént. Ebben az évben a magyarok tűzijátéka mellett jön egy fantasztikus francia mester is, hiszen Renoir a maga hat évtizedével az impresszionizmusnak, de nemcsak az impresszionizmusnak az egyik kiemelkedő mestere.
Ez az első átfogó Renoir-kiállítás Magyarországon. Tudatosan illeszthető a Szépművészeti francia mestereket bemutató tárlatsorozatába? Gondoljunk a Monet- vagy a Cèzanne-kiállításra is.
Igen, tervezzük folyamatosan a francia művészet legnagyobb mesterei életművének a bemutatását, Cèzanne-é két részletben is megtörtént, egyszer visszamutatva az elődökre, aztán megmutatva hatását, az életművet két metszetben, két megközelítésben is bemutattuk. Renoirt szerettük volna nagyon régóta, és adott neki egy különleges apropót, egy néhány évvel ezelőtti nagy műtárgyvásárlás is.
Ez a Fekvő női akt című kép.
Igen, a Fekvő női akt, Gabrielle az egyik kedvenc modellje volt, nemcsak modellje, a család barátja, mindenese, tehát egy hozzá közel álló személyt festett meg egészen finoman, egyébként meg késői remekműről van szó, fő műről, amelynek többek között az a különlegessége, hogy 1907-ben már járt Budapesten.
A Nemzeti Szalon kiállításán.
Ez egészen fantasztikus mai szemmel nézve. A Szépművészeti Múzeum megnyílik 1906-ban, 1907-ben, egy évre rá három olyan nagy francia kiállítás van Pesten egymást követően, francia magángalériák gyűjteményes vándorkiállítása, amelyből lehetett vásárolni. Vett is a Szépművészeti Múzeum és vásároltak magyar magángyűjtők is, de erre a képre akkor, ez már az utolsó kör volt, valószínűleg senkinek sem volt pénze, és hál’ Istennek, nem került be azóta sem nagy közgyűjteménybe, így, száz év után, módunk volt megvásárolni és Budapest lett a végleges otthona. Az is különleges, hogy az első verziója egy hármas sorozatnak, amelynek a második és harmadik darabja Párizsban a Musée d’Orsay, illetve a hozzá tartozó Orangerie-ben van, és soha még együtt nem voltak kiállítva.
Most együtt lesz mind a három változat.
Igen, bekopogtattunk a d’Orsayba, hogy kiállíthatjuk-e. Nagy örömmel mondtak igent, és már akkor a második kérdésünk, kérésünk az volt, hogy vajon tudnának-e partnereink lenni egy nagy Renoir-életműkiállításban, mert ez a d’Orsay nélkül nem működik.
Ott van a legtöbb Renoir-kép?
Ott van a legtöbb Renoir-kép és főművek sokasága, közel 30 művel támogatták végül. Nagyon régi, jó a kapcsolat, a d’Orsay valamennyi nagy francia kiállításunkban partner volt. Ennek a kiváló szakmai, emberi kapcsolatnak köszönhetően lehetővé vált, hogy létre hozzuk a valóban, első nagy átfogó és európai rangú kiállítást. Egyébként nem túl gyakori, az elmúlt tíz évben talán nem is volt igazán nagy átfogó Renoir-kiállítás Európában.
Ha jól tudom, a Fekvő női akt mellett van még jó néhány műtárgy Renoirtól a Szépművészeti Múzeum tulajdonában, van saját anyag is.
Darabszámra igen, hiszen volt egy fantasztikus adomány 1934-ben. Majovszky Pál összegyűjtött a maga korában is már rendkívülinek számító francia rajzgyűjteményt, grafikai gyűjteményt, amelyet a Szépművészeti Múzeumnak adományozott. Mintegy 30 rajz, akvarell, metszet került a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe, amelyek most mind kiállításra kerülnek vagy majdnem mindegyik darab. Egyetlenegy festményünk volt, amelyet egyébként 1940-ben a Herczog családtól vásároltunk, de ez igazából nem kiemelkedő darab. Renoir nagyon termékeny mester volt, hat évtizeden keresztül dolgozott, számos főműve van, a Gabrielle például ezek közé tartozik, több műve a mai napig kapható a piacon, csendéletek, portrék
Elég termékeny festő volt, ugye?
Igen, nagyon termékeny festő volt, és ebből egy bájos, de azért nem kiemelkedően fontos mű volt eddig a birtokunkban. A Gabrielle valóban mérföldkő volt a Szépművészeti történetében.
Elhangzott, hogy két nagyon rangos és ismert párizsi múzeummal való együttműködés révén jött létre ez a reprezentatív Renoir-kiállítás. Az intézmény, jelen esetben a Szépművészeti nemzetközi rangja és elismerése ad egyáltalán esélyt és lehetőséget egy ilyen kiállítás megrendezéséhez? Vagy kellenek még úgymond személyes kapcsolatok is?
A kettő a mi esetünkben együtt jár. Szakmai kapcsolatok, kurátori, intézményvezetői szintű, hosszú éveken keresztül ápolt kapcsolatokról van szó. A világ vezető nagy gyűjteményei, most a franciákról beszélünk, a Louvre, akár a Musée d’Orsay, de aztán, ha kitekintünk a világba, a Prado, az Ermitázs, a MoMA, a Metropolitan Museum, a British és így tovább, sorolhatnám a világ legjobbjait, a gyűjteményük súlyánál fogva abban a pozícióban vannak, hogy tulajdonképpen szinte bármit kérhetnek, mert bármit adhatnak.
Tehát kell cserealap is azért.
Igen, hosszú távon mindenképpen szükséges. A Szépművészeti Múzeum gyűjteménye a legerősebb és a leggazdagabb európai művészeti gyűjtemény Bécs és Szentpétervár, a két egykori birodalmi főváros mellett, hiszen a Kunsthistorisches Museum Bécsben vagy az Ermitázs Szenpétervárott valóban a legnagyobb és leggazdagabb gyűjtemények közé tartozik. Ők is főszereplők. Mi, hál’ istennek, tekintve, hogy a kiegyezést követően célul tűzte ki az akkori elit, és ebben értek politikai, gazdasági, kulturális elitet egyaránt, hogy Budapest mindenben partnere legyen Bécsnek, méltó társfővárosa a Monarchiának, megteremtették azt az intézményrendszert, amely korábban nem létezett. Múzeumok, iskolák, egyetemek, sorolhatnám tovább, de nem volt művészeti múzeuma az országnak. Az 1896-os millenniumi törvény első paragrafusa hozta létre a Szépművészetit. Már előtte voltak nagy vásárlások, nagyon fontos, hogy az Esterházy-gyűjteményt három évvel a kiegyezés után megvásárolta az állam, amit egyébként Párizsba tervezett aukcionálni a család, pénzügyi zavarba került, és az állam komplett megvette a gyűjteményt, és ez lett az alapja a későbbi Szépművészeti Múzeumnak. Nem feltétlenül csak Bécset követte vagy utánozta Budapest, hanem a világ akkori leggyorsabban fejlődő, legizgalmasabb fővárosa, Párizs volt a minta. Attól, hogy ilyen gyűjteményünk lett, még nem kerültünk egyenlő súlyra a nagy, egykori királyi, birodalmi, császári gyűjteményekkel, de mindenképpen ott vagyunk a nyomukban. Csak azért tudunk ilyen kiállításokat szervezni, mert a gyűjteményi rangot kicsit meg tudjuk emelni azokkal a szakmai és személyes kapcsolatokkal, amelyek nem pusztán az egy az egyes cserére, hiszen akkor nem tudnánk részt venni az első ligában, hanem efölé emeli a Szépművészeti Múzeum rangját, az elmúlt évtizedek nagy kiállításai ezt mindig igazolták. Van egy olyan kiállítási történetünk, amely alapján az egyes múzeumoknak is jó emlékeik vannak, de ha még valakivel nem volt ilyen kapcsolat, csak rápillant erre a sorra, s tudja, hogy jó helyre adja a műveit és nagyszerű kiállításokat fog hozni.
A Musée d’Orsay igazgatóját is meg kell győzni arról, hogy a Renoir-képet tessék leemelni a falról, tessék becsomagolni és elküldeni több száz kilométerre, Budapestre? Nyilván a Szépművészeti Múzeum története meg hagyományai, meg előző kiállításai meggyőzik őt erről.
Az az igazság, hogy például a Musée d’Orsay-val nagyon régi a személyes és szakmai kapcsolatunk, igazgatóval, kurátorokkal minden szinten. A saját együttműködésünkből már személyes élményeink vannak. De most is húsz egyéb, nagy európai közgyűjtemény adott a kiállításra, köztük nem egy először, és ők is már látják ezt a történetet. Akinek nem volt személyes tapasztalata, az is bekapcsolódik, hiszen látja, hogy ez az együttműködés a világ nagy múzeumaival nem lehet véletlen, nem is az, ez tovább erősíti a szálakat. A Szépművészeti most egy olyan ökoszisztémába került be, amely a világ múzeumainak a legelegánsabb köre. Hál’ Istennek, a tavalyi adataink ezt vissza is igazolták. Tavaly, evvel a fantasztikus évvel, a száz leglátogatottabb múzeum közé kerültünk a világban, hetvenötödikek voltunk, teljesen egy szinten a New York-i Guggenheim Múzeummal, ami azért nem mindennapi és nagyon jó hír. Időről időre be tudunk kerülni ebbe a klubba, itt, Közép-Európában valószínűleg a miénk az egyik legjobban látogatott múzeum, főleg azzal a kiállítási naptárral, amelynek része most a Renoir is.
Nyilván nekünk is kell adni valamit, úgymond cserébe ezekért a képekért. Ilyenkor mi vetődhet fel? Gondolom, hogy most már Renoir Fekvő női aktjának az egyik változata, ami ott van a Szépművészeti Múzeumban, cserealap lehet. Esetleg a Musée d’Orsay is megkívánja, hogy ezt a három képet együtt kiállítsa.
Pontosan, nagyon jól sejti, hogy ez nem egyszerűen az egyik, hanem az első változat, kitüntetett pozíciója van a képnek, és nemhogy nálunk, de sehol másutt, így a d’Orsayban sem volt még kiállítva. Azt hiszem, két éven belül lesz is egy nagy átfogó kiállításuk, amire természetesen odaadjuk. Még egyszer mondom, ez egy egyensúlytalan csere, hiszen egy kontra huszonvalahány kép, ez amúgy normálisan nem működhetne, de a pozíciónkat segíti és megerősíti az a hosszú-hosszú személyes és szakmai kapcsolatrendszer, ami éppen a d’Orsayhoz fűz minket.
A mostani kiállítás képeinek csak a biztosítási összértéke 400 milliárd forint. Mit jelent a biztosítási összeg a gyakorlatban?
Minden egyes képre, amit kölcsönad egy intézmény, biztosítást kell kötni, a kölcsönző intézmény határozza meg a biztosítási értéket. Ez az ilyen kiemelkedő művek esetén csak közelíti, messze nem éri el a piaci értéket. Ez a 400 milliárd a valóságban valahol 800 milliárd körül lehetett, de azt gondolom, ezek a számok már amúgy is nehezen felfoghatóak. Valóban, biztosítani kell, speciális műtárgyszállító nemzetközi cégek vannak a piacon, amelyek utaztatják a műveket, rendkívül felkészültek. Ez nem úgy van, hogy itt valaki becsomagolja valamibe, aztán majd valahogy eljut.
Olvastam, hogy jelzés nélküli autókkal szállítják előre nem is jelzett útvonalon, szinte titokzatos körülményeket kell elképzelni.
Nyilvánvaló, hogy a legnagyobb biztonságra törekednek ezek a cégek, meg nyilván megbízóik, tehát mi is. Senki nem írja fel a cég nevét, a műtárgyszállító cég nevét a kamionra, ez teljesen abszurd volna. Itt nincs helye a hirdetésnek. Nem egyszer fegyveres kíséretet is kérnek, mondjuk, egy jelentősebb szállítmányhoz.
Rögzítve vannak a feltételek, hogy hogyan és miként lehet szállítani.
Így van. Ezenkívül a műtárgynak a biztonsága is, a speciális csomagolása is. A biztosításra visszatérve, ez úgynevezett szögtől szögig biztosítás, tehát hogy attól kezdve, hogy leakasztják a falról egész addig, míg föl nem teszik, mindenre biztosítani kell, minden létező lehetséges kárra, meg nem létezőre is szinte, még olyanra is, mint a szándékos károkozása bármelyik múzeum dolgozójának, ami nehezen elképzelhető.
Gondolom, egyébként is a hímestojáshoz hasonlatosan kezelik a képeket, a becsomagolásnál meg a kicsomagolásnál is. Éppen az egyik legismertebb Renoir-kép, A hinta esetében, a napokban sajtónyilvánossá tették a kicsomagolást, ott lehetett látni, hogy ez egy különleges művelet.
Persze, és ilyenkor ráadásul a kölcsönző múzeum mindig küld egy úgynevezett kurírt, egy műtárgykísérőt, amelyik dokumentálja, hogy amikor kiemelik a ládából, történt-e bármi állapotváltozás, sérülés útközben, a küldő múzeumból a fogadó múzeumba, és ez visszafele is megismétlődik. A műtárgy egy folyamatos figyelem alatt van. Bármi kár történne, azt nyilvánvalóan biztosítással kell garantálni, hogy visszatérül. Hál’ istennek Magyarországon nagyon jó állami garanciája van a biztosításnak, hasonlóan a franciákhoz, az amerikaiakhoz. Például a németeknél nincs ilyen, az olaszoknál sem nagyon, a hollandoknál van. A miénk is ebbe az első rangú kategóriába tartozik és elfogadjuk egymás állami garanciáit. Azt jelenti, hogy nem kell kereskedelmi biztosítást vásárolni, amelyet például egy ilyen egymilliárd eurós összegű kiállításnál, állami garanciával kellene lefedezni, az horribilis összeget tenne ki a kiállítás költségvetésében. Az állami garanciák arra vonatkoznak, ha bármilyen baj történik, az állam garantálja. Az elmúlt évek során ezt praktikusan nem kellett igénybe vennünk. Nem szokott baj történni, pont azért, mert ennyire speciálisan képzett szállítmányozókkal, biztonsági intézkedések közepette szállítunk, és ez azt jelenti, hogy már több milliárd forintot takarítottunk meg azzal az elmúlt másfél-két évtizedben, hogy az állami garancia létezik.
Szóba került már többször is a Fekvő női akt című Renoir-kép, ami 2019-ben került a Szépművészeti Múzeum tulajdonába. Ezekre a vásárlásokra vannak elkülönített keretek? Ez az elmúlt évszázad legnagyobb horderejű beszerzése volt a Szépművészeti Múzeum esetében, de talán magyar múzeumi viszonylatban is.
Ennél a nagyságrendnél mindenképpen kormánytámogatás szükséges. Egy aukció esetében, hiszen ilyen is volt, a kormányhoz fordulunk, elmondjuk az indokainkat a vásárlás mellett és ha a kormány jóváhagyja, akkor egy előzetes limitet szab meg számunkra, hogy meddig mehetünk el az aukción, hiszen enélkül nem volna mozgásterünk. A kormány az elmúlt évek során egy olyan hagyományt újított meg, ami valóban jó ideje nem volt jelen. Az első önálló nemzeti, művészeti múzeum létrehozásában az államnak jelentős szerepet kellett vállalnia. Az Esterházy-gyűjtemény megvásárlásával kezdődött, de aztán több hullámban nagyon erőteljesen az állam részt vett ebben, amely mellé aztán párosult számtalan adomány, arisztokraták, tehetős polgárok adománya.
Tehát vannak felajánlások is, magángyűjteményekből.
Voltak. Egyelőre, sajnos múlt időben kell mondanom, de abszolút jelentősek voltak a nagy magánadományok. Például Majovszky Pál adománya, amit említettem 1934-ben, közhivatalnok volt, nem volt különösebben tehetős ember. Egy olyan szegmenst gyűjtött, a papírmunkákkal, akvarellekkel meg grafikákkal, rajzokkal, amely nem volt a legdrágább kategóriában, de ma már ez egy sok milliárdos érték, hiszen a francia impresszionizmus legnagyobb neveitől sikerült fontos műveket gyűjtenie. Az állami vásárlások részei voltak a gyűjtemény gyarapításának, és az, hogy mi ma részt tudunk venni a nemzetközi kiállítási piacon ilyen súllyal, az pont a gyűjtemény súlyának köszönhető, ami visszamegy az állam kiemelt támogatására. Ez kezdődött el újra az elmúlt évek során a nagy gyűjteményezési sikerekkel. A legnagyobb tétel ebben a gyűjteménygyarapításban mégis a Seuso-kincs hazahozatala volt, hiszen az is tulajdonképpen egy nagyon jelentős műtárgygyarapítás, amely hosszú évek tárgyalásai után valósult meg, az összeg a legvégén valahol a tízmilliárdos tétel körül volt. Messze nem érte el azt az árat, ami egyébként a szabadpiacon lett volna. Végül ez Magyarországra került, vissza, haza.
A hazai aukciókat is figyelemmel kíséri a Szépművészeti Múzeum vagy valamilyen formában megpróbál azokon jelen lenni? Ezeken is rendre vannak nagyértékű képek, legutóbb Csontváry-képek döntöttek hazai árverési rekordokat. Ezeket figyelik?
Természetesen figyeljük. A rendszerváltozás előtt hosszú ideig, évtizedekig, illegálisan vagy akár legálisan, kifele mentek a magyar műtárgyak az országból. Nagy gyűjtemények estek szét a háborúban, tűntek el, egy jó részük mai napig sem került vissza, akár Oroszországból, akár máshonnét vagy akár a háború alatt egy-egy bombatámadás következtében megsemmisültek. A szocializmus négy évtizedében pedig az történt, hogy miután nem gyarapodhattak tovább, a nagypolgári és középpolgári elit, amelyik gyűjtő volt gyakorlatilag megszűnt, ezek a gyűjtemények is nagyrészt szétestek és kiszivárogtak a határon kívülre. A kiváló magyar műtárgyaknak nagyobb ára volt odakint, mint idehaza. A kilencvenes évek elejétől, közepétől megváltozott ez a trend. Minden nemzeti piacon úgy van, hogy a világ vezető, a nemzetközi piacon vezető művészei, nemzetiségtől függetlenül Londonba, New Yorkba mennek a nagy aukcióval. Monet vagy Manet nem a francia piacon a legdrágább, hanem a világpiacon. Ettől a legdrágább élvonaltól eltekintve viszont a nemzeti piacokon a legdrágább a nemzeti művészet. Nálunk is helyreállt ez a rend, hogy a magyar művészet a magyar piacon a legdrágább, ezért az évtizedek alatt kikerült műtárgyak többsége szép lassan jön vissza Magyarországra. Nagyon fontos lenne, csak zárójelben, hogy az áfát végre, amely az EU-n kívülről hazaérkező műtárgyak visszahozatalát sújtja, levinni egy nagyon kedvezményes szintre. Ha kint, külföldi aukciókon magyar remekművek kerülnek kalapács alá, azt is magyarok veszik meg, ebben biztosak lehetünk. Egy nemzeti művészeti múzeumnak az a feladata, hogy ezeket a műtárgyakat próbálja a világból visszaszerezni, amit szétszórtak, ezt elvégzi helyettünk a piac. Vannak olyan életművek, amelyek szinte teljes egészében határon kívülre kerültek és abból fontos, hogy mi is szerezzünk mint nemzeti gyűjtemény. A Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum egyik tagintézménye a leggazdagabb magyar művészeti gyűjtemény a világon, nem kell föltétlen versenyeznünk az aukciókon, hogy megvegyünk egy-egy művet, hiszen általában a legtöbb nagymestertől a legjelentősebb állománnyal rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy mi nyugodtak lehetünk, örülhetünk, ha magyar magántulajdonba kerül, nem baj az, hogy nincs minden mű köztulajdonban. Bármely kiállításra boldogan kölcsönadják a magántulajdonosok, így volt ez a Gulácsy-kiállításnál és sorolhatnám tovább.
Hol helyezhető el Renoir életműve? Mert impresszionistaként emlegetjük, de elindult a fegyelmezettebb klasszicizmus felé.
Nyilván a nagyközönség számára az impresszionizmus az egyik legerősebb hívószó és ennek is egyik kiemelkedő mestere volt, tehát aki kimondottan impresszionista képekre vágyik és semmilyen módon attól eltérőre nem, az is bejön. De Renoir önmagában is egy olyan márka, amely tartalmazza az impresszionizmus legjavát is, hiszen ő maga is jelentős részese, mestere volt ennek a mozgalomnak, de elég hamar elkezdett más irányba tájékozódni. Az 1870-es években, az impresszionizmus megszületésének időszakában, számos művel vett részt kiállításon, de az 1880-as években aztán egy itáliai út következtében visszanyúl inspirációért, fegyelmezettebbé, klasszicizálóbbá válik a művészete, ahogy megtalálja az olasz és aztán az egyéb nagymestereket.
Talán abban is van különbség a többi impresszionista és Renoir között, hogy a legtöbb impresszionista festő inkább tájképeket festett, ő mindvégig életképeket.
Úgy fogalmazta meg, hogy figurális festő vagyok. Minden nagymester valamilyen módon szuverén. Ha nem szuverén, akkor nem válik nagy művésszé. Valóban az egyik fontos kézjegye volt, hogy voltak csendéletei, természetesen, tájképei, de ezek egy oldalirány. Renoirt az emberek érdekelték. Családtagokat, barátokat festett, itt a kiállításon is lesz Monet feleségének portréja vagy éppen Wagner-portré, örömmel megfestette őket, tehát ahogy a művészet része volt a saját életének, az életének egyéb részesei, résztvevői is részévé váltak a művészetének. Ez nem föltétlen van így egyébként minden művésznél. Ha valamit társítani szoktunk átfogóan Renoir művészetéhez, azt szoktuk mondani, hogy az élet örömfestője és az életörömnek nagyon sok területét, a családi életet, a barátságot, a gyermekeket vagy éppen azt a felhőtlen kikapcsolódást, amit ma is kötünk Párizshoz. Ő ennek volt az egyik legjelesebb, legismertebb megörökítője. Kerti mulatságok, Tánc, vagy a Hinta vagy a Vidéki tánc. Idővel nagyon súlyos ízületi betegsége volt Renoirnak, festeni is alig tudott. Az utolsó évtizedeiben egyre súlyosbodó betegséggel küzdött, de nem vált komorabbá a palettája. Itt van az utolsó nagy fő műve, 1919-ben hunyt el, és ebben az évben egy nagy fürdőző kép tele van színnel, élettel. Élete végéig képes volt az életben a szépet meglátni és láttatni, és ez lesz a kiállításnak az egyik fő élménye. Ha valaki ide bejön, a színekből, a témákból, az egésznek a megfogalmazásából azt fogja érzékelni, hogy az élet szép. Ezt az élményt, amit megadott, nemcsak nekünk, a kortárs művészek is nagyon nagyra becsülték, a legnagyobbak is, akik utána következtek, Matisse, Picasso, hasonló nagy mesterekké váltak a XX. században, nagyon nagyra tartották a művészetét és azt a művészeti attitűdöt és tartást, ami egész életében jellemezte.
Mi lesz még az év hátralévő részében? Ha jól láttam a kiállítási naptárt, inkább a Nemzeti Galériában lesznek még tárlatok.
Ezt az évet Csontváryval kezdtük, Renoirral zárjuk, soha rosszabb évet. Gulácsyval indult az év a Nemzeti Galériában és egy nagyon izgalmas kiállítással zárul, Technocool a neve, ez az 1990-es évek művészete, a rendszerváltás éveitől a 2000-es évek legelejéig, egy bő évtizedet mutat be.
Ezt hiánypótló kiállításnak is mondhatjuk? Nem nagyon volt ilyen.
A hatvanas évekről volt egy nagy sikerű, átfogó kiállításunk néhány évvel ezelőtt a Galériában és ez most az 1990-es éveket mutatja. Ez azért izgalmas, mert két generációnak is nagyon vonzó lesz. Egyfelől, annak, aki akkor élte a fiatal éveit, a rendszerváltás környékén, az 1990-es években. De az ő gyermekei nemzedéke számára is nagyon izgalmas lesz, apák, anyák és fiúk, gyermekek, két generáció eljön kézen fogva, aztán megbeszélik. Lesz, akinek a személyes élményei tükröződnek vissza ebből az időszakból, ez nemcsak képzőművészeti anyag, hanem filmek, nagyon sok mindent oda fognak vinni, a kornak a kulturális életét. Nagyon mozgalmas, látványvilágában is izgalmas kiállítás lesz, és közben meg fogja tudni szólítani a mai fiatalokat is.
Viszonylag nagy számban vannak műtárgyban ehhez a közeghez, ehhez az időszakhoz kapcsolódóan?
Persze, abszolút, de természetesen magángyűjteményből is nagyon sok mindent fogunk kölcsönözni, hiszen ennek az időszaknak a jeles művei már az egyre gyarapodó kortárs magángyűjteményekben vannak.
A Szépművészeti Múzeumban nagyon komoly rekonstrukciós munkálatokon van túl, sőt, ismét látogathatóvá vált a Román Csarnok, ami hét évtizeden keresztül el volt zárva a közönségtől. Készen van mostanra a Szépművészeti Múzeum?
Igen, ennek az utolsó lépcsője volt ebben az évben a megújított grafikai kiállítótérnek az újranyitása. Ez részben mai napig is raktára a Szépművészeti Múzeumnak, de kiállítótér volt történetileg is, de az állapota egyre kevésbé volt alkalmas erre. Mintegy utolsó lépcsőként ez a kiállítótér is felújításra és megnyitásra került. A három nagy csarnok, ami legalul fogad minket, a román, a reneszánsz és a barokk, három nagy művészettörténeti korszak stílusában épített csarnok, legutóbb ezek együttesen 1943-ban voltak nyitva. Befejeztük a rekonstrukciót. Európai rangú az épület is, nemcsak a gyűjtemény, nagyon sok megújított vagy új közönségkényelmi eszközzel fogadja a látogatót, vissza is igazolják, a látogatók szeretik, hazaiak, külföldiek egyaránt értékelik a változásokat és számtalan kollégám, aki eljött a megújítás óta az európai vagy akár az amerikai múzeumokból, látják is az óriási változást. A Szépművészeti Múzeum a jelenlegi státuszával tényleg egyenrangú a világ nagy vezető múzeumaival, csak hadd említsem például azt a nagy interaktív, digitális falat, amelyen a saját gyűjteményünknek a legjavát mutatjuk be. Meg lehet tapintani a falat, információkat ad, előugrik, látogatás előtt, után QR-kóddal többlet információ nyerhető. Nagyon látványos és nagyon hasznos, mindig az állandó kiállításunkra helyezi a fókuszt, amit még, hogyha látott is korábban az ember, érdemes újra és újra megtekinteni, mert világszínvonalú.
A Liget Projekt részeként elkészült az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ, ami nem pusztán restaurálási műhely és raktár, hanem háttérintézményként is szolgál, ráadásul nemcsak a Szépművészeti Múzeumnak, Nemzeti Galériának, hanem a Néprajzi Múzeumnak is. Ez most már teljes kapacitással működik?
Igen, természetesen még folyamatos a műtárgybeszállítási része, a három nagy nemzeti múzeumunk, Szépművészeti, Nemzeti Galéria és Néprajzi mintegy 300 ezer műtárgya fog itt lakni. Ma az Európai Unión belül ez a legnagyobb ilyen típusú intézmény. Európában csak a British Museumé és az Ermitázsé ekkora vagy nagyobb, és ez nemcsak méreteket jelent, hanem a technikai felszereltségben is abszolút elsőrangú az intézmény. Ahogy ezt korábban, az intézmény tervezésekor mi tettük, hogy jártunk körbe Európában, hogy megnézzük a legjobb gyakorlatokat, most már mi is a legjobb gyakorlatok között vagyunk…
Most mások jönnek ide nézni.
Pontosan. Nem egy nemzetközi konferenciát szervezünk. Nagyon fontos a diagnosztikai felszereltségünk is, amelyen sokkal több információt tudunk szerezni az egyes műtárgyakról, mint korábban, és ez nyilván segíti akár az állapotuk szinten tartását, de leginkább a restaurálását.
Ez a központ is a Liget Projekt részeként készült el. A Liget Projekt most már egy jó tízéves történet, 2013-ban született meg a törvény, azóta nagyon sok minden történt a Városligetben. Hol tartunk most a Liget Projektben? A végéhez közeledünk?
Van még hátralevő feladat, leginkább az új Nemzeti Galéria. Erről nem mondhatunk le. Akkor válik teljessé a mű.
Enélkül nem lehet befejezettnek tekinteni a Liget Projektet?
Nem tudja kifejteni azt a hatását, amiért valaha ezt megálmodtuk és amiért elég sokat vitatkoztunk, küszködtünk, sok minden történt az elmúlt évek során, de láthatóan megérte, az emberek visszaigazolják. Sok százezer, már több millió látogató jött el a Liget különböző intézményébe, most is folyamatban van a KRESZ-park teljes megújítása egy csomó új eszközzel. Nagyon szeretni fogják a gyerekek, a gyermekes családok, jövő tavasszal már készen lesz. Újabb, több mint húszezer négyzetméter zöldfelületet újítunk meg, bővítünk, kiderült, hogy nem lettek igazak az ellenállítások, félelmek vagy torzítások. Nagyon sokféle motívum jelent itt meg, de aki kijön a ligetbe és teljesen mindegy, hogy milyen attitűddel, milyen politikai meggyőződéssel, bár ezek a támadások nagyon jelentősen politikailag motiváltak, a saját szemével látva döntheti el és döntötte is el, hogy ami létrejött, az jó. Jobbat talál, mint ami korábban a ligetben volt.
A parkjelleg egyértelműen megmaradt? Ennek kapcsán azért voltak viták, hogy mi is a Városliget funkciója.
Elveszik, tönkreteszik.
De azért, ha megnézzük a Városliget történetét, ez kezdetektől fogva nagyon más volt, mint a nagy európai közparkok. Itt létesítmények voltak, állatkert volt, fürdő.
Persze, ez több mint száz éve egy teljesen különleges, Európában egyedülálló park, ahol nagyon jelentős kulturális intézményrendszer van. Amerikában vannak hasonló parkok, nem véletlen, az amerikai nagyvárosok is akkor fejlődtek rakétasebességgel, mint Budapest, a XIX-XX. század fordulóján. Azt mondtam, hogy a Liget Projekttel marad a Városliget Városliget, mert valamennyi eleme, a „Több zöldet és kultúrát a Városligetbe” jelszó volt a mienk, és ez így is lett. Több lett a zöldfelület is, megnövekedett, ami régi volt, leromlott, feljavítottuk, aki ma a Városligetbe a parkért jön, sokkal szebb, sokkal jobb és nagyobb parkot talál, mint korábban. Nemzetközileg is hihetetlen erős a visszhangja. Nyilvánvalóan elsősorban az új épületek a zászlóshajók, de új Nemzeti Galéria nélkül nincs jelentős, nemzetközileg elismert, komoly vonzerőként működő kulturális negyed, kiemelkedő. A Zene Háza kapcsán, ha itt van valaki, nem akarja elhinni, amit lát és rajonganak érte a szakemberek, kicsik, nagyok, külföldiek, hazaiak.
Nyert is jó néhány nemzetközi díjat.
Építésze és a tartalma miatt is. Sehol a világon ilyen izgalmas, vonzó zenetörténeti, zenemúzeum, ezt most már nyugodtan kijelenthetjük, szakemberek sokasága erősítette meg. A 2020-as évek elejének legjobb épületéről van szó, nemzetközi léptékkel is, ezt is nyugodtan kijelenthetjük, nagyon sok nemzetközi díj igazolta vissza. De a Nemzeti Galéria azért fontos, ezt Bilbao-effektusnak mondják, ahol a Guggenheim Múzeum Bilbaót felhelyezte az európai kulturális térképre és tartósan ott is tartja. Nem igazak azok a hírek, hogy ez a Bilbao-effektus elmúlt volna, évente azóta is egymillió látogatót vonz rendszeresen a Guggenheim Múzeum és Bilbaót kulturálisan rendkívül vonzó várossá tette. Az új Nemzeti Galériának, amely az építészeti Nobel-díjjal rendelkező SANAA tervezése, már készen vannak a kiviteli tervei.
Sőt, az építési engedély is megvan.
Megvan, másnap elkezdhetjük, ha a pénzügyi feltételek ismét adottak lesznek. Három éven belül, ha elkezdjük, be is tudjuk fejezni. Azért fontos, mert az elkövetkezendő évtizedekre, nem évekre, évtizedekre a Városliget ezzel Európa legkomplexebb és egyik legvonzóbb kulturális negyedévé válik, ugyanis a nagy kiállítások, a nagy vonzó, új kortárs múzeumépületek abszolút turisztikai vonzerőként működnek európai szinten. Egy ilyen vonzó új múzeumnak jelentős nagy kiállítása meg tud mozgatni több tízezer olyan látogatót, középosztálybeli, felsőközéposztálybeli látogatót, akik jelentősen költenek egy adott városban. Ez nemcsak az ország hírnevét, presztízsét tekintve fontos, hanem gazdaságilag is meg tudja téríteni a ráfordított összegeket és olyan rangot ad Budapestnek, amely évtizedekig az elsők közé fogja sorolni. Nem fog egyhamar épülni ilyen új, komplex, kulturális negyed Európában, nyoma sincs ennek, márpedig, ha elkezdik, akkor is évtizedekig, mint látjuk, hosszú ideig tart, egy-egy múzeumnak a rekonstrukciója.
A nagyberuházások igencsak leálltak Budapest vonatkozásában különösen, és nyilvános lett a napokban, hogy a közeljövőben egyáltalán milyen beruházások indulhatnak el. Budapesten nem sok, sőt, alig valami, de szerepel ebben a tervezetben a Városliget közlekedésének fejlesztése, bár itt is inkább csak az átalakítás előkészítése. Pedig ebben is nagy tervek voltak, elsősorban ugye a forgalomcsökkentés, a Városliget autómentessé tétele. Akkor ez is most még egy viszonylag távlati terv?
Ennek egy jó része, ennek a feltételei teljesültek már, hiszen ott a mélygarázs, amely kiváltja a felszíni parkolást, gyönyörű zöld promenád jött létre, szeretik az emberek, használják. A főváros holnap lezárhatná az átmenő Kós Károly sétányt, ezt mindig elmondom, remélem, egyszer meg is történik, a főváros a szavakban szeretett Városligetet megszabadítja az átmenő napi 10-15 ezer autótól. Semmi más nem kell hozzá, mint lezárni a Kós Károly sétányt.
Már a sétány elnevezés is derültséget kelthet, mert egy komplett autópálya forgalma a városközpont felé itt halad el.
Pontosan. Nonszensz, és abszurd, semmi más nem kellene, mint lezárni és a Hungária gyűrű elvezetné a forgalmat.
Igen, csak voltak a Szegedi úti felüljáró és egyéb tervek voltak, amelyek megoldhatják ezt az elvezetést is.
Először az volt a kifogás, hogy majd ha a Hungária-gyűrű elkészül. Elkészült. Ha az M0-s gyűrű elkészül, majd akkor le lehet zárni. Elkészült. Teherforgalom már nem megy át a Hungária gyűrűre, azt levitte az M0-s. Ennél sokkal súlyosabb lezárásokat is kezel a főváros forgalma, amikor hidak komplexen hiányoznak akár évekig a főváros közlekedésében. Most is éppen egy tartósan kiesett, tehát az, hogy a Kós Károlyt lezárnák, a Liget védelmét maximálisan szolgálná és már nagyon régóta esedékes. Soha nem is lett volna szabad átvezetni egy autópálya forgalmát itt. Ha a Liget valóban prioritás, a főváros vezetésének holnap meg kellene tenni.