A G7 akkor született, amikor a Nyugat még joggal hihette, hogy nála van a világgazdaság kormánykereke. Az első csúcson, 1975 novemberében még csak hat ország ült asztalhoz Rambouillet-ben. Kanada 1976-ban csatlakozott az Egyesült Államok, Japán, Nyugat-Németország, Franciaország, az Egyesült Királyság és Olaszország hatosához, innentől számítjuk a G7 történetét. A klub alapítóinak szemléletét jól mutatja a Rambouillet Nyilatkozat, mely szerint a résztvevők felelősséget vállalnak az ipari gazdaság jólétéért.
A G7 eredetileg nem statisztikai lista volt, hanem a fejlett kapitalista világ válságstábja. Az 1970-es évek olajsokkja, inflációja és pénzügyi bizonytalansága idején a tagok a nyugati piacgazdaságok legnagyobb ipari demokráciáit képviselték. A korabeli nominális GDP-adatok alapján valóban az akkori legnagyobb kapitalista országokról beszélhetünk. 1976-ban az Egyesült Államok GDP-je 1873 milliárd dollár volt, Japáné 599 milliárd, Nyugat-Németországé 522 milliárd, Franciaországé 368 milliárd, az Egyesült Királyságé 233 milliárd, Olaszországé 225 milliárd, Kanadáé pedig 208 milliárd dollár volt.
A klub ereje abból fakadt, hogy a világ pénze, ipara és politikai súlya egyszerre koncentrálódott benne. 1976-ban Kína nominális GDP-je nagyjából 150 milliárd dollár, Indiáé 100 milliárd dollár volt, vagyis mindkettő kisebb gazdaság volt még Kanadánál is. Ma természetesen már egészen más a helyzet. Kína 2024-ben már 18 744 milliárd dolláros gazdaság volt folyó áron, India pedig 3912 milliárd dollár körüli GDP-vel a világ egyik leggyorsabban növekvő állama.
A G7 jelentősége nem látványosan, hanem arányokban kezdett kopni.
Nem csökkent a fejlett országok GDP-je, ám a világ többi része gyorsabban nőtt náluk. A Világbank 2024-es nominális GDP-adatai szerint az Egyesült Államok továbbra is óriás 28 751 milliárd dollárral, de Kína már önmagában nagyobb gazdaság, mint Japán, Németország, Franciaország, Olaszország és Kanada együttvéve.
Vásárlóerő-paritáson számítva még jobban felborult a régi sorrend. PPP-alapon Kína ma a világ legnagyobb gazdasága, India pedig a harmadik. Ezzel két nem G7-es ország került a globális gazdasági tömeg élmezőnyébe. Ez azért fontos, mert a vásárlóerő-paritás pontosabban mutatja a gazdasági teljesítmény reálértékét.
A G7 régi ipari legendáját Kína tette leginkább zárójelbe. A Világbank adatai szerint Kína feldolgozóipari hozzáadott értéke 2024-ben 4661 milliárd dollár volt.
Ez már nem olcsó bérmunkát jelent, hanem akkora ipari tömeget, amely jóval nagyobb, mint bármelyik G7-tagállamé.
Az Egyesült Államok azonos mutatója ugyanebben az évben 2913 milliárd dollár volt.
A G7 ma már export tekintetében sem dominál. Kína áru- és szolgáltatásexportja 2024-ben nagyjából 3 750 milliárd dollár volt, vagyis nagyobb, mint bármelyik G7-tagé. A régi gazdasági modell, melyben Németország gépeket gyártott, Japán elektronikát, az USA pedig fogyasztott, ma kibővült Kínával, mely állam gyártásban mindenkit maga mögé utasított.
Egyes gazdagsági mutatóban ráadásul több kis állam is veri a klubtagokat. Szingapúr, Luxemburg, Írország, Norvégia, Katar és Svájc egy főre jutó GDP-ben vagy PPP-alapon rendre a G7 többsége, sokszor az összes G7-tag előtt áll. Mivel az egy főre eső gazdasági teljesítmény az életszínvonal egyik legjobb magyarázója, így ez a mutató valóban lényeges, ha egy ország lakosságának gazdasági helyzetéről beszélünk.
A G7 innováció tekintetében sem áll túl jól. A WIPO 2025-ös Global Innovation Indexében Svájc az első, Svédország a második, az Egyesült Államok a harmadik, vagyis az első két helyen nem G7-tag áll. Izrael ugyancsak külön kategória, kis országként olyan kutatás-fejlesztési és startup-ökoszisztémát épített, amelyet több nagy G7-gazdaság is irigyelhet.
A versenyképességi rangsorok még világosabban mutatják a klub presztízsvesztését.
Az IMD 2025-ös versenyképességi listáján Svájc az első, Szingapúr a második, Hongkong a harmadik helyen szerepel, és egyikük sem G7-tag. A G7 erős, de nem automatikusan a legjobban szervezett, leggyorsabban alkalmazkodó vagy legversenyképesebb gazdaságok gyűjtőhelye.
A G7 politikai súlya mégis nagy, mert a tagok együtt ma is komoly katonai, pénzügyi és intézményi hatalmat képviselnek. Az Egyesült Államok hadserege és dollárja, a japán és a német ipari bázis, a brit és a francia pénzügyi-diplomáciai hálózat, valamint Kanada nyersanyag- és technológiai szerepe továbbra is jelentős. A régi fény megkopása tehát nem jelenti azt, hogy a G7 jelentéktelenné vált, inkább azt, hogy csökkent a világgazdaságon belüli relatív súlya.
A G7 klubja elit maradt, de a trónkövetelők már ott vannak a sarkában. 1975-ben a G7 elődje még a nyugati ipari centrum önbizalmát testesítette meg, 2026-ban azonban inkább egy régi súlypont védelmi szövetsége a többpólusú gazdaságban. Kína termel, India növekszik, Svájc és Szingapúr versenyképességben vezet, Dél-Korea és Tajvan technológiai láncokat tart kézben. A G7 még fontos, de ma már nem mondhatjuk, hogy minden fontos gazdasági döntés ott születik.
A szerző Sebestyén Géza, a BCE docense és az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője
(A nyitóképen: Emmanuel Macron francia elnök – balra – a világ iparilag legfejlettebb hét államát tömörítõ csoport, a G7 csúcstalálkozójára érkezõ Mohamed bin Zájid an-Nahajan sejket, az Egyesült Arab Emírségek elnökét fogadja a franciaországi Evian-les-Bains-ben 2026. június 16-án.)