Ha gazdasági adatokról van szó, akkor egy baráti beszélgetés vagy egy kommentháború egy ponton egészen biztosan átvált egyetlen, látszólag mindent eldöntő mondatra. „Bezzeg Nyugaton többet keresnek!” És sokan azt gondolják, hogy ezzel le is zártak minden vitát.
Pedig ez a mondat nagyjából olyan, mintha két maratoni futót hasonlítanánk össze úgy, hogy az egyikük a célhoz 20 kilométerrel közelebbről indult, míg a másik egy olyan pályán fut, ahol időnként valaki még kavicsot is szór elé. A számok persze objektív adatnak tűnnek, de hogy mit mérnek, és milyen történet áll mögöttük, az legalább ennyire fontos.
A cikk célja nem az, hogy mentséget gyártsunk magunknak, vagy ideológiai vitát indítsunk a bérekről. Épp ellenkezőleg. Intellektuálisan tiszta keretet szeretnénk adni ahhoz, hogy az olvasó is értse, miért nem fair az egyszerű bérösszevetés, miért vannak történelmi és strukturális okai a különbségeknek, és miért több generációs feladat a felzárkózás.
A bér egy egész ökoszisztéma csúcsmutatója
A bér nem egy tetszőlegesen változtatható mutató, amit egy kormány tetszése szerint állít be. Hanem annak a termelékenységnek és tőkeellátottságnak a lenyomata, amellyel egy gazdaság működik.
Képzeljünk el két pékséget. Az elsőben egy mester egy régi sütővel dolgozik, kézzel dagaszt, és kis tételben termel. A másodikban ipari kemence, automatizált dagasztó van, mögötte egy stabil beszállítói lánc, olcsó hitel, és egy marketingcsapat szerzi a megrendeléseket.
Lehet, hogy a pék mindkét helyen ugyanannyira tehetséges és ugyanannyi órát dolgozik. De nem ugyanabban a fizikai és technológiai környezetben, nem ugyanabban a finanszírozási térben, nem ugyanabban a piaci hálóban léteznek. És mindez bérkülönbséget fog okozni.
Nyugat-Európa és Magyarország között pontosan ez a helyzet, Csak pékség helyett a teljes gazdaság tőkefelhalmozásáról, bankrendszeréről, vállalati tulajdonosi struktúrájáról és történelmi pályáról beszélünk.
Nyugat tőkét halmozott, Kelet túlélte a századokat
Nyugat-Európa sok országának modern jóléte nem a semmiből nőtt ki. Több száz évnyi globális kereskedelem, gyarmati kapcsolatok, pénzügyi innovációk, és olyan történelmi helyzetek ágyaztak meg ennek, amelyekből ők nyertesként kerültek ki.
Történelmi tény, hogy a kapitalizmus korai, intézményesülő központjai ott épültek ki, ahol a tőke korán és biztonságos intézményi környezetben tudott felhalmozódni. Ezek a feltételek a legnagyobb sajnálatunkra nem a mi földrajzi régiónknak kedveztek.
Magyarország történelmi pályája sokkal inkább a folyamatos sérülések története. A török hódoltság, a Habsburg-birodalom keretei, majd a 20. század totális kataklizmái és a szovjet típusú rendszer követték egymást. Mind olyan korszakok, amelyekben a hazai tőkefelhalmozás vagy nem tudott kialakulni, vagy újra és újra megszakadt.
Ezt úgy lehet elképzelni, mint egy családi ház építését. Nyugaton a család már a dédszülők óta rakja félre a pénzt, vesz földet, épít, bővít. Nálunk pedig időről időre jön egy árvíz, egy államosítás, egy inflációs sokk, egy háború. És a félkész házból újra rom lesz. Nem vagyunk lustábbak vagy tehetségtelenebbek, csak újra meg újra vissza kellett lépnünk a startvonalra.
A tőkefelhalmozás brutalitása, avagy kamatos kamat évszázadokon át
A tőke egyik legfontosabb különlegessége az, hogy a kamatos kamat logikája alapján működik. Azaz a befektetések hozama is termel hozamot. Ráadásul ebben a folyamatban nem is a kamat a legfontosabb változó, hanem az időtáv. Aki nagyon hosszú időn keresztül fialtatja a pénzét, az sokkal gazdagabb lesz. Egymillió forintból száz év alatt közel 20 millió lesz még 3 százalékos éves kamat mellett is, kétszáz év alatt pedig közel 400 millió.
De kinek van több száz éve vagyont fialtatni, kérdezhetné az olvasó? Nos, a nyugat-európai családoknak volt. Akiknek nem kellett attól félni, hogy időről időre elveszik vagy elértéktelenítik a megtakarításaikat.
Nyugat-Európában a tőkepiacok évszázadok óta léteznek folyamatosan. A London Stock Exchange részvénypiacának története 1698-ig nyúlik vissza. A modern, szabályozott tőzsde is már többszáz éves, 1801-ben jött létre.
A holland piac még komolyabb múlttal bír. A Holland Kelet-indiai Társaság 1602-ben alapította meg a világ első részvénytársaságát. Részvényeinek kereskedése azonnal megkezdődött Amszterdamban, egy külön csarnokban. Az Amsterdam Stock Exchange így lett a világ legelső részvénytőzsdéje, megelőzve Londont.
Ehhez képest a Budapesti Értéktőzsde csak nemrégen, 1990. június 21-én nyitotta újra a kapuit, 41 alapító taggal, és egy darab részvénnyel (IBUSZ). Ha egy ország tőkepiaci tanulóévei 1990-ben indulnak, míg egy másik 1698 óta kereskedik, akkor a bérek összevetése ugyanolyan torz, mint amikor egy 30 éve működő családi vállalkozást hasonlítunk egy frissen nyitott kisbolthoz.
Ugyanaz a munka újra meg újra
Nyugaton rengeteg olyan vállalat van, amely generációkon át épült. Családi cégek, tulajdonosi dinasztiák, helyi tőkés rétegek, amelyek nemcsak pénzt örökítenek, hanem üzleti tudást, kapcsolati hálót, reputációt, piacismeretet.
Magyarország viszont a 20. században nemcsak embereket, hanem tulajdont és tudást is veszített. Vagyonelkobzások, kitelepítések, államosítások után a vállalkozói réteg jelentős része kicserélődött vagy eltűnt. 1990 után jött az újratanulás, úgy, hogy a társadalom egyszerre tanulta a piacgazdaságot, a hitelt, a csődöt, a részvényt és a privatizációt.
Ahogyan lényegében bármelyik felnőtt simán lebirkózna egy csecsemőt, ugyanúgy lehetetlen egy az üzleti tudást nemrég tanuló vállalatnak vagy országnak pariban lennie egy évszázados előnyökkel rendelkező állammal.
Hitel, a gazdaság vérkeringése
A modern gazdaságban nemcsak a megtakarítás számít, hanem az is, hogy a pénzügyi rendszer mennyire tudja a megtakarításokat beruházásokká alakítani, olcsó hitelt adni, kockázatot kezelni, és stabilan árazni a jövőt.
Nyugaton a bankrendszer szervesen fejlődött évszázadokon át. Magyarországon a szocialista tervgazdaságban a bankrendszer szerepe alapvetően más volt. Nem egymással versenyző piaci intézmények voltak ezek, modern szaktudással, hanem adminisztratív pénzosztó helyek.
A fentiek következménye a mai napig látható a hitelmélységben, azaz a hitelállomány GDP-arányos értékében. Magyarország esetében a Világbank statisztikái szerint ez az arány 2024-ben 32,4 százalék volt.
Ez egy nagyon alacsony érték a nyugati országok mutatóihoz képest. Ahol pedig a gazdaság kevésbé ellátott tőkével és hitellel, ott lassabb a technológiaváltás, kisebb a beruházási volumen, így nehezebb a termelékenység tekintetében szinteket ugrani. Márpedig a bér egyik legfontosabb vezérlője a produktivitás.
Szegény állam, gazdag állam
A bérek alakulása attól is függ, mekkorák az állami elvonások, illetve támogatások. Csakhogy ez egy erősen visszacsatolt rendszer. Az állam mozgástere ugyanis szintén függ a gazdaság jövedelmezőségétől.
A magasabb bérszint tehát nemcsak következmény, hanem ok is. Ha több az adóbevétel, akkor jobb az infrastruktúra, az oktatás, az egészségügy. Így magasabbak tudnak lenni a célzott támogatások. Mindez pedig segíti a termelékenység növekedését. Ami visszahat az adóbevételek növekedésére. Ez a kör önmagát erősíti a fejlett országokban. És önmagát fékezi ott, ahol a bérszint alacsonyabb.
Az ultragazdagok szerepe
A gazdagokat szokás lenézni, irigyelni és kritizálni, különösen a világnak ezen a részén. Pedig ez a kérdés nem erkölcsi kellene hogy legyen, hanem strukturális. A nagyon vagyonos réteg több csatornán keresztül is segíti az erős gazdaság kiépítését. Befektetőként, vállalkozóként, fogyasztóként és munkáltatóként is hasznos szereplője a nemzetgazdaságnak.
Kelet-Európában ennek a rétegnek a történelmi folytonossága sokszor hiányzott vagy sérült. A vagyonos rétegeket több korszakban kiszorították, üldözték vagy a vagyonukat államosították. Nem csoda, ha a tőkealapú vállalkozásfinanszírozás kultúrája is később és lassabban fejlődött ki.
A szürkeség mentalitása
A gazdaság nemcsak intézmény, hanem szokásrend is. Nyugaton a vállalkozás nem ritkán társadalmi norma is. Próbáld ki magad. Ha elbuksz, állj fel, és próbáld újra. Kelet-Európában viszont más volt a történelmi tapasztalat. Aki kilóg, az szem előtt van, és bajba kerülhet. A kockázatkerülés nálunk nem jellemhiba, hanem túlélési stratégia.
Ez a különbség ráadásul nem szűnik meg egyik pillanatról a másikra csak azért, mert egy ország átáll a piacgazdaságra. Az emberek jelleme és kultúrája generációk alatt tud csak megváltozni, évtizedek sem elegendőek ehhez.
Eltérő árszintek
Sokszor halljuk, hogy egy osztrák közel háromszor annyit keres, mint egy magyar. Most ne törődjünk azzal, hogy az örök elégedetlenek valahogy mindig a világ egyik leggazdagabb országához viszonyítanak minket, nem más szomszédunkhoz. Hanem beszéljünk az árakról. A megélhetés költsége ugyanis nagyon más nyugaton, mint nálunk. Drágábbak a szolgáltatások, sokkal többe kerül az ingatlan és az albérlet, nagyon sokat kell fizetni a rezsiért.
Ezen különbségek kezelésére használja a közgazdaságtan a vásárlóerő-paritáson (PPP) számított mutatókat, hogy ne a nominális összegeket vesse össze, hanem az árszintek eltérésével korrigálja a mutatókat. Nem azt kérdezi tehát, hogy mennyi pénzt kapunk, hanem azt, hogy abból mennyi áru és szolgáltatás vásárolható.
Az európai árkülönbségek valóban óriásiak. Az Eurostat adatai szerint az osztrák árak átlagosan 50 százalékkal magasabbak, mint a magyar szintek. Magyarán ugyanaz a fogyasztói kosár Ausztriában jellemzően sokkal drágább. Azaz, ha az árszintekkel is korrigálunk, akkor a világ egyik leggazdagabb országának lakói már kevesebb mint kétszeres jövedelmet kapnak csak. Ilyen kis különbség még nem nagyon volt a két állam között a gazdasági adatbázisok szerint.
A felzárkózás nem sprint, hanem staféta
Ha egy ország több évszázados tőkefelhalmozás és intézményi fejlődés előnyével rendelkezik, akkor ezt a hátrányt a másik ország nem tudja egyetlen kormányzati ciklus alatt ledolgozni. Sőt, ehhez sokszor egy generáció sem elég.
Ha valaki kétszáz éve gyűjti a tőkét intézményekben, vállalatokban, tudásban, pénzben, akkor annak olyan óriási az előnye, amit történelmi távon lehet csak megpróbálni behozni.
Aki azt várja, hogy négy év alatt elérhettük volna az osztrák bérszintet, az olyan, mintha valaki arra számítana, hogy egy félkész ház tavasszal hirtelen kastéllyá válik anélkül, hogy előtte az alapot, a falakat, a tetőt, a vízvezetéket rendbe tettünk volna.
Összevetni csak okosan
Persze lehet és kell is összehasonlítani. Csak nem mindegy, hogyan. A korrekt összevetés nominális bér helyett PPP-alapú mutatókat néz. A bér mellett figyelembe veszi a termelékenységet és a tőkeellátottságot is. Tisztában van az intézményi és történelmi pályával. És érti a változáshoz szükséges reális időtávokat is.
Aki helyes kérdést akar feltenni, az ne azt kérdezze, hogy az osztrákok többet keresnek-e, mint a magyarok. Hanem azt, hogy mit kell a következő években tennünk ahhoz, hogy 10–20–30 év múlva a bérek és az életminőség tartósan közelebb kerüljön a sógorok szintjéhez.
A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense