A kereszténység tanításához, egyszersmind reményéhez kezdettől fogva hozzátartozott a holtak feltámadásának ígérete; hogy az ember Istennel és a többi emberrel együtt megélt közösségben teljesedik be - fogalmazott a mindenszentek ünnepe és a halottak napja kapcsán az InfoRádióban Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök.
Mindenszentek
"Az emberi élet ezen a földön ugyan véges, de van egy másik világ: Jézus volt az első, akit Isten feltámasztott a halálból, magához vett, jobbjára ültetett, és a keresztény reménység szerint valamilyen módon minden ember meghívást kap oda, a többi emberrel és Jézussal, Istennel megélt teljes közösségbe" - mondta a lelkipásztor.
A mindenszentek ünnepe tehát - mint folytatta - azt jelenti, hogy "a földön vándorló egyház feltekint erre a mennyei dicsőségre, és arra gondol, hogy akik itt voltak a földön és megmutatták Isten nagyszerű erejét már a földi életükben, ők most már ott vannak vele".
"Másfelől: a mi életünk is oda tart. A Szentírásnak olyan szép képei vannak erre az Istennel megélt egységre; a Jelenések könyve egy olyan végső harcot ír le, amelyik valamilyen módon az egész történelemben zajlik, és amelyiknek a végkimenetele sem kétséges, hanem Istennel való ragyogó, bensőséges egységet jelez" - fejtegette a püspök.
Egyszersmind a mindenszentek ünnepe arra is figyelmeztet, hogy
"a szentek is olyan emberek voltak, mint mi",
ezért "megértik a küzdelmeinket és támogatnak bennünket ezen az úton itt, a földön".
Halottak napja
A keresztények először a vértanúkról jelentették ki, hogy ők biztosan "megérkeztek" Istenhez, "részt kaptak a dicsőséges feltámadásból".
"Utána fokozatosan szerzetesekről, szentéletű emberekről is állították ezt. Mindenszentek napján tehát ezekre a dicsőségbe jutott emberekre gondoltak. A halottak napja később fejlődött ki, valamikor Krisztus után 1000 tájékán. Igazából minden elhunytra vonatkozik, ennek a látásmódja kevésbé az égi dicsőség felől, inkább az emberi gyász felől kezdődik. Inkább azt tapasztaljuk mindannyian, hogy vannak veszteségeink, elveszítünk olyan embereket, akik az életünk részei voltak."
Mint rámutatott, a keresztény hagyomány nagyon fontosnak tartotta, hogy ezekért
a halottakért könyörögjön, a velük való közösséget kifejezze imádságban, szeretetben is.
"Jézus azt tanította, hogy az alamizsnaosztással, a szeretet tetteivel tudjuk bizonyos értelemben a saját, égbe vezető utunkat is előkészíteni", folytatta; halottak napján így nagyon sok olyan népszokás volt, amikor a szegényekről próbáltak gondoskodni ezen a földön. "A legszegényebbeknek, a leginkább magára hagyatottaknak az elhunytakat tartották, azokat, akikről nem voltak elég biztosak abban, hogy már elég jók ahhoz, hogy az égi dicsőségbe jussanak. Ilyenkor különösen is imádkoztak értük, a szenvedő lelkekért. Az életünk végén sok mindenben nem vagyunk még elég tökéletesek, ránk fér egyfajta tisztulás, úgy gondolták, hogy az Istennel való közösséghez az embernek még át kell alakulnia. Erre szolgált a katolikusok hitében a tisztítótűz."
Halottak napján tehát erős volt az a szándék, hogy a tisztítótűzben lévőkért imádkozzanak, a velük lévő kapcsolódást az emberek kifejezzék; "napnak inkább ezért megemlékező, közbenjáró jellege van".
"Ilyenkor a kapcsolatunk az elhunytakkal letisztul, talán megbékél, talán egészségessé válik. Meg tudjuk köszönni, amit kaptunk tőlük az életben, és kifejezzük, hogy talán nem volt az életük hiábavaló" - ecsetelte Martos Levente Balázs.