Érdemtelenül feledte el a magyar művészettörténet a nácizmus elől Angliába menekült festők, szobrászok és grafikusok 1943-ban közösen kiállító csoportjának a tagjait, közülük szülőhazájában leginkább csak a fametsző Buday György emlékezete maradt fenn. Ő volt a csoport legtragikusabb életű tagja. A szélsőjobb politikai erők hatalomra jutása után Angliában keresett új hazát, megfosztották magyar állampolgárságától, de a brit hatóságok kommunistabarátnak tekintették és emiatt, a tizennégy művész közül egyedül, nem kapta meg az angol állampolgárságot. Buday György a felszabadulás után azonnal hazautazott, rábízták a londoni magyar kulturális intézet megszervezését. De hamar csalódott Rákosi rezsimjében, ismét disszidált. 1956-ban lelkesen fogadta a forradalom hírét, s amikor a szovjet csapatok leverték az októberi felkelést, olyan súlyos depresszióba esett, hogy ideggyógyintézetbe vitték, ott élt magányosan. Művészi munkássága azonban nem szakadt félbe, a kórházban műtermet rendeztek be Buday számára. és remekművű fametszetek kerültek ki a keze alól, például a magyar irodalom nagyjainak arcképsorozata.
Robert Waterhouse a The Guardian szerkesztőségéből immár nyugalomba vonult műkritikus, családi kapcsolatai révén ismerkedett meg az angliai emigráns művészcsoport egy másik jeles tagjának, a Jean-George Simon néven alkotó Simon György Jánosnak a festészetével, és ezután sorra kutatta fel a többiek munkásságának nyomait.
Elsőrangú művészek voltak mindahányan, például a Korda Sándor-filmek díszlettervezőjeként dolgozó festőművész Bató József, vagy a kiváló portré-szobrász Lambda Péter, akinek a szintén angliai menekült Sigmund Freudról készült karakteres szobormását világszerte sűrűn reprodukálják.
Robert Waterhouse nagy szolgálatot tett a magyar művészettörténetnek, könyve mielőbbi hazai megjelentetésre érdemes.